Jakab Edit: A művészet végigkísérte az egész életemet

– Mi lehet a Zsiga bácsi sikerének titka?

– Nyilván az Uncle Zsiga (Zsiga bácsi) című vizsgafilmemre, vagyis az ötödik diplomamunkámra gondol, ami a földkerekség különböző filmfesztiváljain eddig harminckilenc jelölésből kilenc díjat váltott valóra, és vannak újabb meghívások is. De ezt a tízperces etűdöt nemcsak a szakma értékeli nagyra, hanem a nézők is, hiszen internetes szavazás alapján közönségdíjat is nyertem vele. Ennek a kimagasló fogadtatásnak a világjárvány idején még nagyobb a jelentősége, hiszen a rendezvények többségét nem lehetett megtartani, így elmaradt a személyes jelenlét.

– Sajnálta?

– Nagyon. A berlini fesztiválra végre el tudtam menni, és nagyon jó érzés volt átvenni a zsűri különdíját. Ez az első trófeám, egy bronzszobrocska. Meg is gyűlt vele a bajom a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésen besípolt a hátizsákomban lapuló, stilizált kamerát formázó tárgy, aminek feltűnően élesek a kontúrjai. Aztán kiderült, nem is a fémes részt, hanem a márványtalapzatot kifogásolták, de végül átengedtek.

– Miért is hódít a rövidfilmje?

– Zsiga bácsi történetével a megbocsátás lehetőségét tárom a közönség elé. Egy ilyen univerzális életmesével szinte mindenki tud azonosulni. Én ezt egy apa-lánya konfliktuson keresztül mesélem el, egy rendezőnő érzékeny, lírai lencséjén keresztül. Nem szokásom a nézőket kézen fogva vezetni, most is rájuk bízom, miként értelmezik a látottakat, és milyen konklúziót szűrnek le belőle. Csak a különböző fényeléssel segítem a megértést.

– Honnan a téma?

– Csáth Géza Szókratész című novellája ihletett meg, amely ugyancsak egy apa-lánya históriát mesél el, tele van (ön)iróniával. Őszintén szólva nekem sem túlságosan meghitt a kapcsolatom az apámmal, tudat alatt ez is munkálkodhatott bennem a témaválasztásnál. A rövidfilm műfaja pedig adott volt, hiszen az egyetemen – ahol filmrendezést és forgatókönyvírást tanultam – másra nem is lett volna lehetőségünk. A hároméves kurzuson öt kisfilmet kellett megalkotnunk.

– Komoly életút állt már ön mögött, amikor elhatározta, hogy filmrendező lesz. Miért döntött így?

– A művészet valamilyen formában végigkísérte az egész életemet. Kislányként színész szerettem volna lenni, de anyám szerint nem volt tehetségem hozzá, így letettem róla. Sokáig zongoráztam, nem is rosszul, akkor kényszerültem abbahagyni, amikor kosarazás közben eltört az ujjam. Végül a debreceni egyetemen kötöttem ki, ahol magyar–orosz–finnugor szakon diplomáztam. Azt már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy külföldön szeretnék élni. Mindig is jellemző volt rám egyfajta kozmopolitaság és a jó értelemben vett arisztokratikusság.

– Nem véletlenül kalandozott sokfelé a világban!

– Másfél esztendős voltam, amikor apám nyelvészként finnországi kiküldetést kapott, az a pár év az én érdeklődésemet is meghatározta. Később egyetemista éveimben ösztöndíjasként mentem vissza, akkor ismerkedtem meg az amerikai férjemmel, akinek az apja magyar, anyja finn volt, ő maga Isztambulban született. Ugyan felvették a New York Egyetem jogi karára, végül miattam nem ment oda, hanem utánam jött Debrecenbe. Kiderült, hogy az exem anyai ágú nagyapja, Paavo Ravila finn nyelvész az apám mentora volt. Véletlen találkozás? Nem hiszem.

– Mihez kezdett Amerikában?

– A második diplomámat az ­Indiana Egyetemen szereztem. A Prince­ton Egyetemen dupla PhD-t szereztem elméleti és szláv nyelvészetből. Vendégdiákként tanultam a Harvardon és a Massachusetts Egyetemen (MIT), itt a híres nyelvész, filozófus, Noam Chomsky óráit látogattam. Őt tízéves koromban egy könyvben fedeztem fel magamnak, meg is jegyeztem apámnak, hogy egyszer majd nála fogok tanulni. Apám persze kinevetett. Aztán Kanadába költöztem, mivel Montrealban kaptam egy posztdoktorális kutatói állást, és tanítottam is.

Mindeközben belekóstoltam az újságírásba, film- és dzsesszfesztiválokról küldtem tudósításokat a magyar lapoknak, sőt interjúkat is készítettem híres művészekkel. Kikapcsolódásként zongoráztam egy dzsesszzenekarban, és a világhírű Cirque du Soleilnél is tolmácsoltam. Lenyűgözött a pezsgő kulturális élet, nagyon élveztem. Akkor voltam a legboldogabb, ha a mozik hűvös félhomályában ültem, és filmeket néztem. Megérlelődött bennem, hogy magam is megpróbálkozom ezzel a műfajjal. Rövidfilmet forgattam Örkény István Választék című egyperceséből, én voltam a főszereplő. Zéró büdzsével készült, mégis bekerült fesztiválokra. Hát így kezdődött.

– Szerencse és bátorság kellett ahhoz, hogy elmenjen filmrendezőnek tanulni?

– Mindkettőre szükség volt. Gyönyörű lakásban éltem, imádtam a munkámat. Sikerült egyfajta egzisztenciát teremtenem, csodálkoztak is a környezetemben, hogy a tanulásért mindent felrúgok. Azt is furcsállották, miért megyek vissza Kanadából Amerikába.

Hallottam, hogy az Ohio Egyetemen olyanok is tanulhatnak, akiknek semmiféle filmes előképzettségük nincs, így hát 2017-ben jelentkeztem a rendezői mesterszakra. A négy diplomámtól kezdve néhány versemig bezárólag mindent beküldtem, és persze azt a három forgatókönyvet, amit felvételi feladatul kaptam. Azt is meg kellett indokolni egy levélben, hogy miért akarok filmrendező lenni. És felvettek. Nevezzük szerencsének. Ráadásul nem kellett tandíjat fizetnem, sőt ösztöndíjat adtak. Az pe­dig már mindennek a netovábbja, hogy taníthattam is, forgatókönyv­írást. Nos, ilyen is csak Amerikában fordulhat elő!

– Összefutottak az útjai...

– Számomra a nyelv, a logika, a zene, a film teljesen összefonódik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a nyelvelmélet után filmmel foglalkozom. A legendás rendező, Bódy Gábor sokat írt a nyelv és a film kapcsolatáról. Magam is úgy gondolom, hogy rengeteg a párhuzam a kettő között. Örömmel tartanék erről kurzust az ELTE-n – ahol egyébként most tanítok –, de a forgatókönyvírással, a gyártásismeretekkel és a rendezéssel kapcsolatos tapasztalataimat is szívesen átadnám.

– Milyen reményekkel kezdte a filmes pályáját?

– Nagy mázlim volt, hogy a koronavírus-járvány kitörése előtti utolsó pillanatban, 2019. november elején le tudtam forgatni a Zsiga bácsit, amelynek utómunkálatait a pandémia alatt is el lehetett végezni. Semmiképpen nem halaszthattam volna el a helyszíni felvételeket, mert a történet ősszel játszódik, amikor hullanak a falevelek, aminek fontos szerepe van a filmben. Mivel megtanultam pályázatot írni, így produceri minőségben sikerült előteremtenem a költségeket, aminek fejében az összes szerzői jog engem illet.

Nem volt olcsó film, hiszen a stábot, köztük a színészeket Ohióba kellett utaztatni, például Gyabronka Józsefet Budapestről, Bordán Lilit és másokat New Yorkból, Torontóból. Elvi kérdés volt számomra, hogy kizárólag nőkből álló stábbal forgassak, ezzel is hangot adva annak, hogy még mindig nehéz a nők helyzete a film­iparban. Talán mondanom sem kell, az egyetemen ezzel a húzásommal nem nyertem el a férfi tanárok szimpátiáját. Azt is furcsállották, hogy kezdettől fogva producer, forgatókönyvíró, rendező akartam lenni egy személyben.

– Nemsokára elkészül a hetedik rövidfilmje, de már évek óta fejleszti az első nagyjátékfilmjét. Nehezebb vállalkozás?

– Gyökértelenül (Rootless) – ez a címe. A forgatókönyvet 2019-ben, tehát még a mesterképzés ideje alatt írtam, méghozzá az egyik fantasztikus tanárom szemináriuma keretében. Aztán félretettem, mert be kellett fejeznem a vizsgafilmemet. Azt is elhatároztam, hogy az egyetem után, 2020 nyarán hazaköltözöm Magyarországra.

Elég sok időt töltöttem Észak-Amerikában, úgy éreztem, most már itthon van dolgom, hiszen közép-európai­nak vallom magam. Nemrég újra elővettem a forgatókönyvet, ami lényegében már a harmadik verzió, de még mindig lehet tökéletesíteni. A film költségvetése másfél-két millió dollár, amit nem lesz könnyű összeszednem.

– Miről szól a film?

– Montrealban kilenc évig voltam a Kanadai Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal magyar, angol, francia nyelvű hivatalos tolmácsa. Annak idején végig részt vettem a menedékjogot kérő magyarországi romák hatósági tárgyalásain. Az itteni élményeim és a velem történtek adják a sztori alapjait, persze többségében fikcióról van szó, ami New Yorkban játszódik. Mindent a tolmácsnő szemszögéből láttatok, aki, ugye, én volnék, s a nyitóképek is a saját drámámat mutatják, ami a legrettenetesebb élményeim közé tartozik, és természetesen megtörtént.

– Azon is csodálkoztak a tengerentúli barátai, hogy hazaköltözött?

– Nézze, én minden esztendőben voltam itthon. Sőt, dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében, és egy évig a Pozsonyi Egyetemen. Természetesen követtem a hazai eseményeket. A Covid-járvány kellős közepén költöztem, ötször törölték a járatot, addig a New York-i barátaimnál laktam Oszkárral, a cicámmal, akit magammal hoztam. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű filmesként elindulni a saját utamon.

Hiába ismerek sok szakmabelit, mindenki a saját problémáival van elfoglalva. Nehéz bekerülni egy zárt világba. Elszoktam attól, hogy valaki irigy legyen a másikra. Talán Amerikában naivabb lettem, de az is biztos, az optimizmusomat senki nem tudja elvenni tőlem.