A pokol előszobája

Záhonynál a Tisza folyásának iránya évezredek óta északiról délnyugatira fordul. Gyökeres változás egy folyó életében.

Záhony most tízezrek számára egy jobb világ kapuját jelenti. Gyökeres változást a háború elől menekülők életében.

Milyen jó, hogy annak idején ide tervezték a vasúti határátkelőt, mégiscsak könnyebb kimondania egy Bila Cervka-i, perejaszlav-hmelnyickiji, krasznopilliai ukránnak, nigériai joruba, hausza, igbo, fula anyanyelvű, eddig Kijevben tanuló egyetemistának vagy az India 36 hivatalos nyelvének valamelyikén beszélő, menekülő diáknak, mint mondjuk a Tiszaszentmárton, Tiszamogyorós, Tiszabezdéd, Tornyospálca vagy éppen Fényeslitke neveket. És most pedig gyakran mondogatják: Záhony, Záhony. Ó, a történelem rejtekelágazásai kiismerhetetlenek!

Amikor a végtelennek tűnő vonatút után az ember végre biztos földre teszi a lábát, a szemébe néznek, és megvizsgálják az okmányait, ott, a Záhony állomástábla alatt, a peronon, a váróterem bábeli hangzavarában, a konzervbe zárt szardíniákhoz hasonlatos zsúfoltságban a léttel kapcsolatos bizonytalanság uralkodik el mindenkin, mert egy új ország kapujában kell eldöntenie, hogy merre is induljon tovább.

Ebben az exodusi magányban, mert mégiscsak az: magány, hiszen végtére is az életéről dönt az ember, erős oszlop Kassai Katalin ének-, zene- és zongoratanár, aki gyakorta hajnalig itt tolmácsol a vasútállomáson Ag­lajának, Borisznak, Olekszijnek, Adebolának, Ba­ha­rinak, Amandeepnek, Mehulnak és Nakulnak is. De előfordult már vele az is, hogy a dallamrelációk, hangközök, hangsorok tananyagának leadását köve­tően kiugrott ide a lyukasóra negyvenöt percére segíteni, hogy aztán visszaautózva az iskolába, egy másik osztálynak már arról beszéljen, hol is a népzene helye az egyetemes kultúrában.

Otthon feltöltve a fia és a maga, egyenként húszezer milliamperes powerbankjait, itt a polipkarszerűen kilógó, különféle csatlakozású zsinórokkal energiát ad mások mobiltelefonjának, és telefonos SIM-kártyákat adományozgat – amíg a fizetéséből futja.

– Ungvári vagyok, és már negyedik éve, hogy Magyarországon élek. Leginkább azért jöttem át, mert a fiam jövőjét néztem, aki most középiskolás, és komoly szinten kosárlabdázik. Az anyanyelvemen kívül beszélek oroszul, ukránul, angolul, megpróbálok segíteni.

– Milyen problémákkal találkozik?

– Az ide érkezőknek nincs készpénzük, hrivnyát nem tudnak felváltani, nincs internet a telefonjukon, nincs magyar SIM-kártyájuk, ilyenkor megosztom velük a mobilinternetemet vagy a közösségi hálón keresem az ismerőseiket, ma például konkrétan Lengyelországban és az USA-ban. Az első napokban záhonyi szállásokra vittem az embereket az autómmal, de mára már megteltek a helyek, távolabbra viszont nem szállítok.

Vagy délelőtt jön ki, vagy estefelé, és akár hajnalig itt van, mert kettőkor indul Budapest felé az első vonat. Azt tapasztalta, hogy kora délutántól nagyon sok az önkéntes tolmács.

– Az első diplomámat Kijevben szereztem pedagógia szakon, nagyon sok ukrán osztálytársam volt, sok barátom él Kijevben, Zaporizzsjában, a Krímben. Már két napja félek írni nekik a közösségi hálón, mert összetörnék, ha nem kapnék választ vagy bármi rosszról értesülnék.

Miközben nyüzsögnek az emberek a várótermekben, gyakran nézi a telefonját, mert egy telefonhívásra vár. Egy ghánai menekülő diák Fehérgyarmaton hagyta az útlevelét, ami meglett ugyan, de a megtalálóval nehéz felvenni a kapcsolatot. Keresik, egyre keresik azt az embert.

Fáradt. Ma már a korábbi etapban hajnali kettőig itt volt, és attól fél, hogy összeesik. Azt ígéri, hogy haza fog menni aludni.

*

Kárpátalja az ígéret vagy inkább az életben maradás lehetőségének a földje lett. A 44 millió lakosú Ukrajna keleti részéről 14 millióan indultak el nyugatra, nagy részük Kárpátalján várakozik, másfél millióan pedig átlépték Lengyelország, Szlovákia és Magyarország határát. Záhonynál naponta 4-5 ezer ember érkezik, akár 900-an is vannak egy-egy vonatszerelvényen.

Lónyánál a közúti átkelőnél ehhez képest szerényebb forgalmat láttunk. Legelőször a magyar ajkú kárpátaljai romák menekültek főképp gyalogosan ezen az átkelőn is Magyarországra, de ma már inkább a tehetősebb ukrán középréteg jön autóval Kijevből és a precíziós rakétákkal lőtt városokból. Mintegy 20 autót figyelemmel kísérve megállapítom, hogy minden második ukrán rendszámú, nőkkel és gyermekekkel teli jármű Volvo terepjáró. Már magyar oldalon a sofőrök és utasaik megmozgatják elgémberedett végtagjaikat, és bevárják a más kocsikkal érkező barátokat, rokonokat, így sírós-mosolygós, ölelgetős találkozások helyszínévé vált a toi-toi vécékkel ellátott, sártól cuppogó parkoló.

Megváltozott minden. Barabáson terepjárójuk mellett gépfegyveres, sisakos katonai kommandósok állnak a Pitypang Óvoda előtt. A kultúrház tanácstermében vagy 50 ágy, többnyire asszonyokkal, gyermekekkel körülvéve, a fel-felerősödő gyermeksírásban apró motyóikat rendezik néhányan. A hosszú asztal roskadásig megrakva kekszekkel, édes falatokkal, üdítőkkel. Az illemhely ajtaján belátni, partfis jár a kézben, és egy asszony felmosófával húzza le a járólapok felületét. „Túró rudi és miegymás” kiáltásokkal lépeget az emberek között egy mosolygós, papírtálcát tartó hölgy.

A barabási határátkelőtől az itteni segítőpontig mikrobuszokkal és nagyobb buszokkal fuvarozzák a menekülteket. A Vöröskereszt és a szeretetszolgálatok munkatársai fogadják az embereket, az asztalon élelmiszerrel, gyümölcslével teli szatyrok, bárki vehet belőlük, de ha magától nem vesz, akkor is a kezébe nyomnak ezt-azt. Szervezett a segítség, az egyik narancssárga overallos nő például a vásárosnaményi járási hivatal munkatársa, szociális ügyintéző, aki a beosztásnak megfelelően bizonyos időszakokban szendvicset ken, raktárban pakol és takarít. Kollégáival huszonnégy órás ügyeletet látnak el.

Bent az épületben, a falakra kitett, címeket és telefonszámokat soroló papírlapokon olvasom: „Orvos-asszisztens”, „Amerikai nagykövetség, Kisvárda, Sport Hotel”. A nagyterem egyik vaságyánál a gyermekorvos épp egy keservesen bőgő kisgyereket vizsgál.

Amikor a tolmács, egy ezüstszínű cipőt viselő, elegánsan öltözött hölgy kijön a folyosóra, odalépek hozzá.

– Megnyugodott a doktornő. Konkrétan nincs baj. Fáradt ez a család, mert Ukrajna keleti részéről indultak, és hatnapi utazás után értek Magyarországra – foglalja össze az ukrán nyelvű beszélgetés tartalmát Szabó Margaréta helyi lakos, aki hat éve telepedett le a faluban. Kárpátaljai származásúként, beregszásziként mindent megtesz, hogy segítsen. Aktív korában egy 520 alkalmazottat foglalkoztató kárpátaljai kereskedelmi vállalat vezérigazgatója volt. Több nagyáruházat, ékszer-, élelmiszer- és ruhabolthálózatot működtettek.

A tizenhárom és a nyolcéves unokáit a múlt héten hozták át a gyermekei hozzájuk, majd visszautaztak Ukrajnába, mert az egyik lánya a munkácsi katonakórházban orvos, míg a másik a mára már összezsugorodott kereskedelmi részvénytársaságot igazgatja.

Fordít nekem is. Egy kijevi hölgy megrázó gondolatait, aki a gyermekeivel napokig egy városi bunkerban élt, s iszonyú zűrzavarban tudtak csak feljutni egy Kárpátaljára induló vonatra. Két másik kijevi anya egy-egy gyermekkel húsz perce érkezett, be se mennek a házba, mert jön értük egy autó. Jólöltözöttek, az egyikük várandós.

– Lengyelországba, Wroclavba szeretnénk eljutni, ott már barátok várnak. Nem tudjuk, hogy alakul az életünk, de bízunk az ukrán katonák kitartásában, s mielőbb vissza szeretnénk térni a hazánkba – mondja könnyeivel küszködve Mjacs Olena.

Férfiak nincsenek. Ukrajnában háború van, a fér­fiakat besorozták. Aki akart és tudott, még a behívó kézbesítése előtt külföldre szökött. A családok egyesítéséig még sok víz lefolyik a Tiszán és az oly messzi Dnyeperen. De mindenki reméli a viszontlátást…

Ötven méterre a tiszabecsi határsorompótól – amely világokat választ el egymástól, a legrosszabb konstellációban épp háborút és békét – emberek ácsorognak. A távolban gyalogosan, autóban, autóbuszban mindenki az útlevelébe nyomott megváltó pecsétekre vár, itt „Magyarban” pedig ölelésre kész rokonok vára­koznak.

– Szétvet az ideg! Megint ez a rohadt sípolás! Nem tudom, meddig bírom – mondja sokadszorra és a hidegben toporogva egy vadászruhás, borostás férfi, amint a füléről leemeli az okostelefont. Még látom, hogy a kijelző azt mutatja, „Tibi fiam”, majd kialszik a fény.

Sötét van már. Némelyek kezében cigaretta, úgy világít a parazsuk, mint szentjánosbogaraké egy fűszeres levegőjű nyári éjszakán.

– Az ukrán oldalon négy órája ott áll a sorban az asszony a két fiúval. Ezt már tényleg fel nem foghatom – sziszegi a fogai között. Visszafogja magát, de dühös a világra. Ott parkol a Mercedese a katonai terepjárók között, amelyekben golyóálló mellényes, sisakos férfiak ülnek, a járgányok tetején piros-fehér-zöld zászlók, amelyek rendesen lobognak is 100 kilométeres sebesség felett.

A férfi kárpátaljai vállalkozó. Jelentős gazdasága van a gyerekek kedvencein, a kutyákon, macskákon, papagájokon kívül nagy állattartással, 1500 tojótyúkkal, disznókkal, szarvasmarhákkal, gépekkel, 50 hektárnyi földdel. Légvonalban pontosan hat kilométerre innen.

– Budapestre jártam egyetemre, közlekedési gépészmérnök vagyok, aztán mégis visszamentem családot alapítani Kárpátaljára. Sokan nem értették, mert élhettem volna Magyarországon, mint hal a vízben, de hívott a szülőföld. És ezek azok a napok, órák és percek, amikor kiderül, hogy minden hiábavaló volt, mert rossz vonatra szálltam fel.

Idejében tudta, hogy óriási baj lesz. Harkov mellett, északon él a nagynénje, hat kilométerre az orosz határtól. Telefonon hívták. „Kimentünk a teraszra, és odaát iszonyatos nagy a dübörgés, morajlás. Itt valami borzalom készül” – mondták neki.

– Elnevetgéltünk ezen. Otthon kipakoltam a vetőmagot a kocsiból, s egy kicsit ledőltem. El is felejtettem, átlagos munkás nap volt. Másnap hajnali négykor értesültem, hogy Harkovot lövi az orosz, kitört a háború. Fél tizenegykor pedig barátilag telefonáltak a hivatalból, hogy rajta vagyok a demobilizációs (lakhelyelhagyást tiltó) listán, ráadásul az első körben, amelyben a katonaviselt, fegyverrel rendelkező emberek vannak. Mint egykori harckocsizós és vadász, én is abba tartozom.

„Fogd a családodat, és menjetek” – rivallt rám a jóakaróm. Percek voltak az összepakolásra, néhány ruha, diploma, készpénz a táskába, de már akkora sor volt, hogy nyolc órát várakoztunk. És átjöttünk. Úgy vélem, nem az én háborúm ez, 1500 kilométerre innen. Amikor idejönnek, akkor igen. Szedem magam, visszamegyek Kárpátaljára, és fegyverrel a kezemben elébük állok majd.

És ma reggel az asszony a fiúkkal átment, hogy néhány napra újraindítsák a gazdaságot. Ideje lenne a tavaszi szántásnak, szórni a műtrágyát, karbantartani a gépparkot, amely elengedhetetlen a bérmunkához.

– Minden pénzem a gazdaságban, növényvédő­ szerben, műtrágyában. Odaát. Én meg ideát. Összeomlik az életünk!

Miközben a lembergi vasútállomás környékén 50 ezer ember várja, hogy a Lengyelország, Szlovákia és Magyarország felé induló vonatokra feljusson, ő a minap az emberáradattal szemben haladva mégis vissza akart menni a házába. Átjutott a magyar sorompón, de az ukrán határőr ismerőse a szemével intette, hogy azonnal forduljon vissza Magyarországra…

– Még tanúja voltam a ma már mindennapos drámának, amikor a családfőt nem engedték átjönni ­Magyarországra, így az ukrán asszony a két gyer­mekkel vágott neki az ismeretlennek. Nekem dobta oda a ­hátizsákját a férfi, kérve, hogy adjam át a családjának. Aztán megkérdeztem a feleséget, hogy mennyi pénzük van, mire azt felelte, 200 dollár. Hát édes Istenem, látod ezt? 75 ezer forinttal indultak neki a nagyvilágnak! Pedig ez még nem a pokol! Ez csak a pokol előszobája.