Kossuth-díjasok nyomában

Egy pillanat… – szokta mondani Bahget Iskander fotóművész, ha valami hirtelen nem jut eszébe. Időnyerésnek is stílusos, meg hát a fotóművészet éppenséggel a pillanat művészete. Az ellesett pillanatok megragadása. Márpedig ő hosszú évtizedek óta ezt teszi. Szíriából jött Magyarországra 1967-ben.

Ösztöndíjasként tanult a dunaújvárosi főiskolán, s mérnöktanári diplomával a kezében úgy alakult az élete, hogy nem ment vissza a szülőhazájába. Beleszeretett egy magyar lányba, és beleszeretett a fotózásba. Családot alapított, magyar állampolgár lett, otthont és műhelyt teremtett, fo­tográfusként hazai és nemzetközi hírnévre tett szert. Több mint kétszázötven kiállítása volt már.

Mentorai szerint hidat képez a magyar és az arab világ között. Ikonikus képei föníciai szemmel, ám magyar szívvel készülnek, műveiben találkozik a látható és a láthatatlan. Barátai azt tartják róla, hogy ma­­gyarabb a magyarnál.

Iskandert barátomnak tudhatom, évtizedek óta figyelemmel követem a pályafutását. Bámulatos a teherbírása, mindenhol ott van, ahol történik valami. Szociofotósként egy egész életművet felépített.

Máig különös vonzalmat érez az alföldi tanyák iránt, hitelesen dokumentálja az ott élők mindennapjait, küzdelmeit, örömeit. Hiánypótlóak és egyedülállóak a magyar irodalom és képzőművészet több jeles képviselőjét ábrázoló portréi, többek között az Illyés Gyuláról, Faludy Györgyről, Buda Ferencről, Kányádi Sándorról, Sütő Andrásról készült képei. Sokan csodájára járnak a kecskemét-hetényegyházi édenkertjének.

Nemrég megjegyeztem a 77 esztendős Iskandernek, ideje volna Kossuth-díjat kapnia. Szemérmesen másra terelte a szót, ahogy mindig is. Véleménye szerint egy elismerés csak akkor ér valamit, ha azért adják, mert az adományozó megérti a közvetítendő gondolatait. Most így történt: a laudációban elhangzott, hogy „Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása, a magyar és az arab fotóművészetet egyaránt gazdagító életműve elismeréséül” jutalmazták a legmagasabb művészeti kitüntetéssel.

*

Hogy milyen nagy élmény volt Zoboki Gábor építésszel végigjárni a kívül-belül megszépült Magyar Állami Operaházat, arról nemrég riportban számoltunk be olvasóink­nak. A felújítás „karmestere” bámulatos ismeretanyag birtokában mesélt a dalszínház minden zugáról! Bátorkodtam a végén megjegyezni, hogy idén biztosan Kossuth-díjas lesz, már csak az operai munkája miatt is.

Jót nevetett rajta, majd amikor bizonyossá vált a hír, azonnal telefonált, hogy elmehetnék jövőlátónak.

Zoboki sokrétű művészeti érdeklődését kielégítve táncolt, énekelt, klasszikus gitáron játszott, később zongorát, összhangzattant, zeneszerzést tanult. A gimnáziumban orvosnak készült, az egyetemen dzsesszbalettegyüttesben lépett fel, a katonaságnál néptáncolt, építészként kórust vezetett.

A Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, közben zenetudományt hallgatott a Zeneakadémián, és látogatta az ELTE filozófia-, esztétikaóráit. Pályáját építésztervezőként kezdte az ország legjelentősebb műhelyeiben, majd önálló építészirodát nyitott. Itthon és külföldön is letette a névjegyét, hogy csak a budapesti Művészetek Palotáját és a sencseni Nanshan Kulturális Központot említsük.

Zoboki Gábor eddig is úgy gondolta, hogy a neki ítélt díjak a csapatának is szólnak, hiszen hiába állna a pulpituson, ha nem lenne kiket vezényelni. Huszonöt éve létezik az építészirodája, ez idő alatt szép sikereket éltek meg együtt. Ő maga nemsokára hatvanéves lesz, ami leginkább arra figyelmezteti, hogy ideje a nehéztüzérségtől a könnyűlovassághoz áttérnie. Egyre inkább úgy érzi, tovább kell adnia a tapasztalatait az utána jövőknek. Sok mindent beáldozott a karrierje érdekében, most már azt szeretné, ha az építészet csak egy lenne a szenvedélyei közül.

Érdekességek az elismerés történetéből

- Az első alkalommal kitüntetett 110 Kossuth-díjas között volt többek között Bajor Gizi színésznő, Somlay Artúr színész, az író Déry Tibor és Füst Milán, Kovács Margit keramikus, valamint Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas orvos, biokémikus. - Posztumusz díjat kapott mások mellett Bartók Béla zeneszerző, Derkovits Gyula festő és József Attila költő. - 1977 óta két fokozata van: a nagydíj és a díj. Nagydíjat kapott például Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, Nemeskürty István irodalomtörténész, Csoóri Sándor költő, Kallós Zoltán néprajztudós, népzenegyűjtő, Sára Sándor filmrendező, operatőr, Törőcsik Mari színésznő és Mécs Károly színész. - Az idők során többször változott a díjjal járó, adó- és illetékmentes juttatás nagysága. Az induláskor igen tekintélyesnek mondható, 20 ezer forintos összeget 1955-ben 50 ezer, 1964-ben 100 ezer forintra emelték. A díjjal járó jutalom összege 2013 óta a bérből és fizetésből élők előző évi, országos szintű nettó átlagkeresetének hatszorosa (jelenleg 20 millió forint körül jár). A nagydíjjal dupla összeg jár. - Alapításkor a pénzdíj mellé babérkoszorú járt, 1991-től a kitüntetettek a jutalom, az okirat és a jelvény mellett egy emlékszobrot kapnak: 89 milliméter magas, bronzból készült, aranyozott, Kossuth Lajos alakját formázó kisplasztikai alkotást. - Utólagos visszavonásra egyetlen ízben került sor. Nagy Gábortól, a kazincbarcikai Borsodi Kooperáció vezérigazgatójától 1953 decemberében visszavették a díját, amelyet 1952. március 15-én a barnaszén-elgázosítás új technológiájáért kapott. Mint utólag kiderült, a technológiát nem Nagy Gábor találta fel, hanem egy NSZK-beli technológiát másolt le.