Mind ott küzdöttek – a forradalom különös történetei

Valaki a börtönben maradt

Minden egyes iskolai megemlékezésen elhangzik: „Szabadítsuk ki Táncsicsot!” De arról már nem szokott szólni a történet, mindezt hogyan élte meg Táncsics.

A jobbágysorból felemelkedett Táncsics Mihályt „lázító” röpiratai miatt börtönözték be – a forradalom kitörésekor Pesten ő volt az egyetlen ismert magyar politikai fogoly. Miután a tüntető tömeg a Budai Várban a Helytartótanácshoz özönlött, a megrettent hivatalnokokat rábírták a cenzúra eltörlésére és a politikai foglyok szabadon bocsátására.

Szegény Táncsics mit sem tudott erről, épp aludt, amikor Petőfiék odaértek, és úgy kellett felébreszteni. A tömeg lefeszítette ablakáról a deszkákat, és Táncsics rögtön a hintóba lépett, amelyet lovak helyett az ünneplő emberek húztak.

A kimerült Táncsics azonban elaludt útközben, ezért a Nádor Szállóba vitték. Noha este díszvendégként számítottak rá a Nemzeti Színházban, ezen az alkalmon se tudott megjelenni. De a forradalom további eseményeibe természetesen már bekapcsolódott.

Kiszabadítása után a börtönt be is zárták, csak azt felejtették el, hogy falai között raboskodott még valaki: Eftimie Murgu román származású ügyvéd. Szerencsétlen leveleken és füvön élt, kiáltásait nem hallotta meg senki, csak egy hónappal később ta­láltak rá…

Ki volt valójában a filmbeli Baradlay és Palvicz?

Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének Baradlay Richárdját és Palvicz Ottóját két valós személyről formázta meg. Egy magyar és egy osztrák katonatisztről, akik jól ismerték egymást Bécsből, a császári hadseregből, később mégis megütköztek, majd egyikük kioltotta a másik életét.

Szini Sebő Alajos huszár alezredes és Hermann Freiherr Riedesel zu Eisenbach őrnagy együtt szolgáltak az 1848–49-es szabadságharcig a császári seregben, majd Sebő hazatért huszárjaival, és a magyar szabadság oldalára állt. Újbóli találkozásukra 1849. április 4-én került sor, amikor – a dicsőséges tavaszi hadjárat közepette – Tápióbicskén összecsaptak.

De csak ők ketten, mivel a két egység hirtelen megállt nem túl messze egymástól, mielőtt megütköztek volna. Riedesel ekkor kivont karddal párbajra hívta Sebőt, aki azonnal nekiindult az óriási erejű és híres kardvívó hírében álló császári tisztnek.

A hosszú percekig tartó viaskodás közben Riedesel megsebesítette Sebő karját, csakhogy ő kevéssel később kettéhasította koponyáját. Az osztrák hadsereg ezután meghátrált, a magyar haderő pedig Klapka György fővezérletével a hatvani győzelem után újabb diadalt aratott a túlerőben lévő ellenséggel szemben.

Számos forrás szerint Jókai Mór később hallott és olvasott is a csatát tulajdonképpen eldöntő párbajról, s ezek alapján ábrázolta az összecsapást A kőszívű ember fiai című regényében, amelyet két évtizeddel a szabadságharc leverése után írt. A szerző levélben fordult a várfogságból amnesztiával kiszabaduló, Bősön uradalmi gazdatisztként dolgozó férfihoz, aki válaszul részletesen leírta a történteket.

A vén zászlótartó és fiai

Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István sokáig rossz szemmel nézte fia színészi és költői pályáját, ám az országos hírnév a családon belül is békét teremtett. Petrovics, az egykor módos mészáros jó néhány sorscsapáson túl volt már, betegséggel küzdött, elmúlt 58 éves, a szabadságharc hírére mégis megfiatalodott.

A vén zászlótartó című vers egyszerre szól a szabadságharc első jelentős magyar diadaláról és Petőfi édesapjáról. A magyarok Pákozdnál megfutamították a létszámfölényben Pest felé vonuló horvát bánt, Jellasicsot, az öreg Petrovics pedig részt vett a harcban, majd a parndorfi táborozásban is. Ahogy a költő fogalmaz: „mankó helyett zászlót vett kezébe”.

Petőfi Sándor öccse, Petőfi István ugyancsak kivette részét a küzdelemből, sőt végigharcolta a szabadságharcot, közlegényből századosi rangig vitte. 1848 júniusában a 6. honvédzászlóalj önkéntese lett, majd harcolt az isaszegi, a váci, a komáromi és a budavári csatákban is. A hadjárat során megsebesült, Pesten gyógykezelésre kényszerült, ekkor értesült szülei haláláról.

„Május 21-én, a Budai Vár bevételének reggelén találkoztam utoljára bátyámmal (Sándorral), a vár alatt, a Duna partján öleltük meg egymást utoljára” – írta később egy levelében.

Hallgatóból főorvos

Korányi Frigyesre a közvélemény túlnyomó többsége bizonyára mint a hazai orvostudomány elismert alakjára gondol, már csak azért is, mert az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet az ő nevét viseli. Kevesen tudják, hogy 1848-ban mindössze 21 esztendős egyetemi hallgatóként részt vett már a március 15-i eseményekben, majd a szabadságharc részese volt az utolsó pillanatig.

Épp belgyógyászati előadást hallgatott, amikor Petőfiék elérték az orvosi egyetemet. Korányi – aki ekkor még a Kornfeld nevet viselte – azonnal csatlakozott a tüntető tömeghez. Lelkesedése a későbbiekben sem hagyott alább, a harcok kitörésekor előbb nemzetőr volt, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóaljgyógyszertár parancsnoka, aztán a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén pedig a 104. honvédzászlóalj főorvosa lett.

Édesapjuk kezdeményezésére az izraelita család a szabadságharc alatt áttért a katolikus hitre, és vezetéknevüket Korányira változtatták. A szabadságharc leverése után Pesten folytatta tanulmányait Korányi Frigyes, diplomát szerzett, majd Bécsbe készült két évre műtősnövendéknek, ám onnan száműzték a szabadságharcban való részvétele miatt. Szülővárosában, Nagykállóban kezdte meg praxisát, mint tudjuk, később meredeken ívelt felfelé pályája.