Nemzedékek találkozása a vásznon és azon túl

– Mivel kezdődött az idős emberek iránti filmes érdeklődése? Filmjei tanúsága szerint nem nehéz velük megtalálnia a hangot.

– Elöregedő társadalomban élünk, ez a falvakra, vidékre különösen igaz. Úgy gondolom, hogy beszélni kell erről. Amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Almási Tamás irányításával Szatmárcsekére mentünk dokumentumfilmeket forgatni. Azt tapasztaltam, hogy a vidéki emberekkel könnyebb dolgozni – szabadabban lehetett velük kapcsolatot teremteni ott a faluban, hamarabb megnyíltak.

Első itteni munkám is az elmúlással kapcsolódott össze: a magángazdálkodás ellehetetlenüléséről szólt, és a Búcsú a tehenektől címet kapta. Ebben a filmben csak idős emberek szólaltak meg, ők voltak a szereplők. A másik dokumentum-vizsgafilmem középpontjában egy idős budapesti hölgy állt, a valamikori Ruszwurm cukrászda tulajdonosa. Amikor államosították a neves cukrászdát, ő még akkor is az épületben lakott, és még a saját receptjeit is készséggel osztotta meg az új csapattal.

– Ezt a perspektívát viszi tovább a Volt egyszer két balerina 2016-os története is, amely egy balett-táncos ikertestvérpárról szól. A film légköre hihetetlenül pozitív, bármilyen nehéz sorsuk is volt a főszereplőknek, akik végigélték a XX. századot, s megmaradtak egymás mellett jóban-rosszban.

– Ahogyan a Kolozs ikrek meséltek, az beindította az ember fantáziáját. A két néni azóta már nem él. Kettejük sorsát a rajzokkal illusztrált naplóik alapján játékos animációval egészítettük ki, mert ők az egész életüket a tragédiákkal együtt is próbálták optimistán megélni. Nem komor, fekete-fehér világot teremtettek maguknak, hanem csupa vidám pillanatot. Ezt akartuk visszaadni a nézőknek.

– A Pilátus című, egész estés első filmjében az idősekről egészen más aspektusból volt szó. Miért éppen Szabó Magda regényét választotta?

– Szeretem, ha van egy irodalmi mű, amiből kiindulunk. Úgy érzem, az adaptáció nagyon hálás dolog: sokakat érdekel majd a film, hiszen ismerik a szerzőt. Ugyanakkor a regényadaptálás nagyon nehéz folyamat. Első egész estés film szempontjából szűkebb keretben kellett gondolkodnom, mint amit a regény kínált, emiatt kamaradrámásítottuk a történetet Somogyi György és Szélesi Sándor forgatókönyvírókkal, akikkel régóta együtt dolgozom. A sok idősík és a több szereplő helyett itt két ember alakjára koncentráltunk: egy anyára és a lányára.

Szabó Magdát egyébként – debreceni születésűként is – régóta szeretem: olyan mély emberismerete van, hogy élő, lélegző karaktereket látunk az alakjai mögött. Ugyanakkor íróként nagyon rafinált – gátlástalanul ugrál az időben, és varrja el vagy kuszálja össze a szálakat. Az időbeli ugrásokat ki kellett hagyni a Pilátusból – és ezt most azért emelem ki, mert több mint egy éve dolgozunk két másik Szabó Magda-regényen is: a Für Elise és a Freskó is a terveim között szerepel, és ezek esetében is ugyanezzel a kihívással küzdünk.

– Milyen volt Dombrovszky Lin­da saját kapcsolata a nagyszülei­vel?

– Nagyon kicsi voltam, amikor elvesztettem őket, de szép emlékeket őrzök róluk. Nem a szüleimmel vagy a nagyszüleimmel való viszonyomat akartam a Pilátus című filmben megmutatni, hanem azt, hogy mit kezdjünk idős szüleinkkel egy háztartásba préselődve, vagy miként élhetünk velük együtt. Ez most a Covid-járvány idején még aktuálisabb kérdéseket vetett fel.

– A valóság és a film viszonya kapcsán korábban foglalkozott a dokumentumfilmmel és az áldokumentumfilm műfajával is.

– Két szakdolgozatot írtam. Az első dolgozatban a dokumentum- és a fikciós film viszonyát vizsgáltam: itt az volt a fő kérdés, hogy egy film mennyire tudja befolyásolni a valóságot. Az áldokumentumfilm ennek egy érdekes keveréke: ebben az esetben hitelesíteni próbáljuk különböző filmes eszközökkel azt, ami teljesen kitalált. A második szakdolgozatomban ez utóbbival foglalkoztam. Kevés olyan áldokumentumfilm akadt, amivel tudtam azonosulni, de talán az egyik legismertebb cseh alkotást érdemes felidézni. Ez az olajfalóról szólt, amiről talán még el is hittük, hogy ez a különös állatka létezik, aztán kiderül, hogy a történet fikció, végül az egész átalakul egy humoros mesévé.

A Hetvenes című áldokumentumfilmmel egy gondolatkísérletet mutatunk be: a fiktív jövőben az európai túlszaporodás miatt, amikor már se étel, se ital nincs elegendő, az úgynevezett Álomgyárban altatják el a hetven körüli embereket. Az alapot a Hetvenes nevű törvény adja. Ebben a történetben a hetvenéves szereplők önkéntesen vonulnak be az Álomgyárba, szinte luxuskörülmények közé, s így nem érezzük gyilkosságnak, ami a szereplőkkel történik. Volt olyan vetítés, ami után két idős nénit láttam kijönni a teremből: felháborodva beszéltek róla, hogy ezt vajon hol forgatták, hogy ez mennyire borzalmas, hogy ilyen megtörténhet. Ők teljesen komolyan vették, és elhitték, amit láttak. Mások fontos problémafelvetésnek érezték. Mi valójában azt szerettük volna, ha a nézők elgondolkodnak ezen a több nemzedéket érintő, fenyegető helyzeten, amit az elöregedő világ okozhat.

– Külföldön is tanult, eljutott Olaszországba is. Mennyit adott ön­­nek a római gyakorlat?

– Rómában az ottani Filmművészeti Egyetemre jártam, ami a hatvanas években, Felliniék idején komoly intézmény volt. Mára a filmgyártás mintha a televíziózás javára háttérbe szorult volna. Dolgoztam ott egy diplomafilmben werk­filmrendezőként, a Gomorra című film operatőre mellett. Ez egészen más körülmények között forgott, jóval nagyobb költségvetéssel, mint ahogyan ez itthon történik egy diplomafilm esetében.

– Térjünk vissza a Pilátusra. Milyen visszajelzések érkeztek a számos díj mellett? Hogyan tekint most a filmre, kicsit távolabbról?

– Azt szeretem, ha egy alkotás letisztult, és érzelmileg hat rám. Egészében jó érzéseim vannak a film kapcsán. Úgy látom, egyre inkább téma, hogy egy nőnek hányféle szerepben kell helytállnia. A Pi­látusban is ott van a női szerepek sokfélesége: az anyáé és a lányáé is. Ugyan csak egyetlen fesztiválon tudtunk részt venni, a Milánói Filmfesztiválon, ám ott nagyon jól fogadták a filmet. Egy olasz lány a koccintás után olyan szorosan átölelte Hámori Ildikót (ő játszotta az idős édesanyát a filmben), mintha az összes terhét át akarta volna venni. Nagyon szép gesztus volt.

A közönségdíjak erről is szólnak, és Hámori Ildikó életműdíjat is kapott a filmbeli szerepért. Az ő figurája nagyon jól működött, de Györgyi Annáé (ő volt Iza, az édesanya lánya), aki hozzám áll közelebb korban és típusban is, más érzéseket hívott elő. Negatív kritikában kérték számon rajtunk Iza karakterének túlzott keménységét. Én azt hiszem, ha egy ilyen szereplő elsírja magát egyszer, amikor nincs mellette senki, akkor kiderül, hogy ő is sebezhető. Ezzel a jelenettel akartam alátámasztani, hogy Iza is törékeny. A Szabó Magda-regényekben egyébként nagyon fontos motívum, hogy a szereplők ál­arcot viselnek, például a Freskó is erről szól.

– A film áttekinthetőségét akarták az alapelemek, a föld, a víz, a levegő, a tűz kiemelésével segíteni?

– Ez az utómunka során került bele a filmbe, de nem feltétlenül a regényhűség kedvéért, hanem mert a történet négy fázisát valóban meghatározza a négy elem működése. Ez a megoldás részben az idő múlását is érzékeltette: a föld a halál és az anyaföld, a levegő a felemelkedés, a víz az események sodrása, a tűz a konfliktusok jelképe. A négyes tagolás a film vágásánál is sorvezetőként működött.

– Ha már irodalomról beszélünk. Melyik a kedvenc regénye?

– Sokat olvasok, a friss olvasmányaim közül Oravecz Imre könyve, A rög gyermekei trilógia első kötete volt most nagy élmény számomra. A hosszú és olykor rendkívül aprólékos leírások mellett egy apa-fiú történet sejlik fel itt, árnyaltan mutatva meg egy generációs szakadékot, két eltérő karakter és embertípus kapcsolatát, a háttérben pedig az 1900-as évek idejének kivándorlásproblémáját. Vannak párhuzamai a Pilátus-történettel is, de a mai világban zajló mozgolódások idején ez a történet különlegesen izgalmas.

– És mi az ön legkedvesebb ­filmje?

– Még mindig a Rossz vér című Leos Carax-filmet mondanám, mert az annyira friss (bár egy 1986-os mű), nem a története miatt, hanem mert egy egyedi rendezői kézjegy érezhető benne. A magyar filmek közül pedig a Szindbád, Huszárik Zoltán filmje marad az örök kedvencem.