Csonttörők Nagytarcsán

Gumikerekes kis vonat fut be a nagy felhajtás közepébe: lufit eregető gyerekek, sörösdobozba kapaszkodó apukák, tót ruhás népi táncosok ugrálnak le róla, egyenesen a faluközpontból. Mások Pestről meg a környékről érkeznek tele autókkal, hogy aztán cowboykalapban, westerncsizmában verjék fel a port, amerre az őstermelők, hamburgeresek, hintások és mutatványosok sátrai között a vaskordonnal elkerített küzdőtérig bukdácsolnak.

– Azt a meccset, amit itt látni fogtok, azt ketten játsszák le! – hergeli hangosan a küzdőtér közepéről a nagyérdeműt a Magyar Rodeó Egyesület elnöke, a hazai bikások tótumfaktuma, Nádor József. – Egy bátor ember, angolul rider és egy 10 mázsás bika. Felülni a hátára nem a gatyamatyik sportja, mert a bika nemcsak ledob, hanem meg is akar ölni – teszi hozza a mikrofonba.

Miután kellőképpen összerezzent, de még nem széledt szét a gyáva népség, nyilvánosan kisorsolják, melyik bátor ember melyik bikát lovagolja majd aztán azzal búcsúzik, hogy „a lovasok könnyítsenek magukon, és meditáljanak”, a közönség pedig fél óra múlva ismét gyűljön ide a kordon köré, mert akkor veszi kezdetét a csonttörő küzdelem. Közben kiderül, hogy maga a – lemerült akkumulátoros – fő szervező, aki kitalálta az egész rendezvényt, nem szeretné a kilétét felfedni.

Addig a gyerekkel meg egymással küzdenek a szülők és nagymamák, mert minden van, és mindenre fel lehet ülni, de semmi sem olcsó. Csilingel, búg és bömböl valamennyi vidámparki masina, az egymásnak csattanó elektromos autókban lányok visonganak, de szépen fogy az argentin hamburger, a rodeógasztró nevű sátorban 3200, illetve 3500 forintért kapható amerikai véres hús, a magyar marhapörkölt és az 1500 forintos korsó sör is, miközben a helyiek a színpad előtt tapsikolnak gyerekeik moderntánc- és nagyszüleik szlovák néptáncbemutatóin.

Nagytarcsát, a régi tót falut Pest hóna alatt többször kiszellőztette a történelem, először, amikor a szocialista néphadsereg Zalka Mátéról elnevezett rakétaezredet telepített ide hangárokkal, tankokkal meg teljhatalmú tiszti lakóteleppel, másodszor pedig 1990 után, amikor a Pestből kiábrándult pénzes polgárok és vállalkozások építették tele és özönlötték el a települést.

A kenyér és bor ünnepén, illetve búcsúban és majálison, ma már amerikás bikaviadalon is az őslakosok azért még felveszik a muzsikás szárú csizmát, a hat alsószoknyát, a pitykés lajbit, a kék kardigánt, a strikányt meg a fejkendőt, a potkontyikot, aztán visongatva járják el a színpadon szlovák táncaikat. Ezért értik nehezen, hogy akkor miért kell ide westerncsizma, karimás kalap, lifegő bőrnadrág meg USA-bika, hiszen van nekünk saját pengő sarkantyús, csikóskalapos, karikás ostoros Rózsa Sándorunk meg Sobri Jóskánk, a marhákról nem is beszélve.

– Mert amit mi csinálunk, azt könnyebb eladni, és több benne a pénz – mondja magabiztosan a magyar bikások brigadérosa, a fellépő Tyuxi Rodeó Egyesület képviseletében Nádor József. – Az emberek szeretik a felhajtást, az amerikai fílinget, a cirkuszt meg a vért.

Azt mondja, nincs verseny vagy bemutató hatalmas esések, ficamok, olykor törések nélkül, a tegnapi küzdelemben például az egyik riderüknek, a Dávid gyereknek az állát döfte át a bika szarva, de miután a mentősök bekötötték, ma megint karámba áll, hiszen az első díj félmillió forint „kesben”. Nehéz kenyér, hiszen az nyerheti meg, aki egy, az állat szügye alatt átvezetett kötélbe kapaszkodva képes 8 másodpercig a hátán maradni. Ez pedig nemcsak Nagytarcsán vagy Monoron, ahol gyakorolnak, ritka, hanem Amerikában is, ahol 200 esztendeje találták ki az adrenalintúltengésben szenvedő marhahajtók sportját.

– A honi bikalovaglást, ahogy a televízióban 12 esztendeje láttuk, a monori szarvasmarhatelepünkön próbáltuk ki először négyen, hülye gyerekek – emlékezik Nádor uram, aki civilben hentes, és aki amit a marhatartásból és értékesítésből azóta keres, azt vaskarámokba, szállító járművekbe, drága felszerelésekbe, nem utolsósorban rodeóbikákba fekteti.

– Ez itt – mutat a mellettünk toporzékoló 6 éves jószágra – egy amerikai állat spermájából született, miután 10 ezer dollárt fizettem érte, és a mi egyik tehenünk kihordta. Mellette a másik karámban az a fekete is tengerentúli, ő pedig 50 ezer dollárba került embriókorában.

A forintban is sokat kóstáló monori marhahúsból tonnaszám és folyamatosan kell eladni ahhoz, hogy a drága passzió hódítson, amit, teszem hozzá, nem is tud akárki megfizetni, hiszen egy ilyen hakniban csaknem 100 ember dolgozik, köztük most 15 rider, no meg 8 bika, s a fellépésük milliókba kerül. Akadt már olyan gazdag magyar, aki akár 60 ezer eurót is fizetett volna, ha hajlandók az udvarában szerepelni, erre Nádor azt mondta, a rodeó nem házibuli. Az érdeklődés azonban fényes bizonyítéka, hogy a ló- és az autóverseny mellett a rodeó is bomba üzlet.

– Igen, mi az épségünkkel, sőt az életünkkel játszunk – mutatja lábát, kezét, homlokát az elnök úr. – Engem úgy vágott karámnak az egyik állat, hogy a sípcsontom 9 felé, a csuklóm 7 felé tört, és beszakadt a homlokom. – Nincs közöttünk, aki ne sérült volna meg, akár többször is.

Ezért aztán mindenki csak saját elhatározásából és felelősségére ülhet fel a bika hátára, amit előtte szigorú feltételű szerződésben rögzítenek, mégis Európa-szerte legalább 200 versenyzővel tart kapcsolatot az egyesület. Ők évente több országban is rodeóznak, sőt a legjobbak és legbátrabbak olykor Amerikába is átruccannak megküzdeni az ottaniakkal. Közöttük van például az a lengyel fiú, aki ma délután itt is „nyeregbe száll”, és aki kétszer nyert Európa-bajnokságot.

A flúgos megszállottak között akad a magyarokon kívül cseh, lengyel, svájci, szlovák, román és olasz versenyző, foglalkozásukat tekintve pedig van menő vállalkozó, állattartó, biztonsági őr, felszolgáló, asztalos, földműves, és nem is egy orvos, akiket a veszély állandó és közös keresése tart össze. Miután a „könnyítés és meditálás” ideje lejárt, jönnek sorban a riderek, hónuk alatt kesztyű, kötél, bukósisak, sarkantyú, és ki a padon, ki a földön megkezdi a beöltözést. A karámokban rúgkapáló bikák szarvukkal nagyokat ütnek a fémcsövekre, mintha csak jeleznék, ők is készen állnak az ütközetre.

Nagy kalapos kisgyerekek, bőrmellényes feleségek, sörtől bódult jó barátok és festett szemű riderszeretők aggódva nézik a csatába indulókat, akik között a legnagyobb hős most Szlapák Dávid, akinek az állát tegnap felhasította a bika szarva.

– Négy éve láttam először bikaviadalt a televízióban, azonnal mentem Monorra, és jelentkeztem lovasnak – mondja a 20 éves vendéglátós, aki egy Rába-parti sörözőben pultos, és eddig 30 versenyen indult, egy szlovákiait meg is nyert.

Amikor azt kérdezem tőle, melyik a nehezebb, ülni a bikán vagy menekülni előle, csak a fejét vakargatja, aztán magához húzza a kedvesét, mert jó válasz nincs. Simonyi Gábor néhány éve még a kerepesi pávakör néptáncosa volt, míg az egyik haverja elcsalta Monorra, és annyira ott ragadt, hogy azóta állatgondozással keresi a kenyerét.

– Elsőre irgalmatlanul ledobott, a nyakcsigolyámra estem, szerencsére nem tört el, de volt eset, amikor a szarvával a combomat hasította fel az ütőér mellett, na, az volt az igazi mázli – mondja, mert szerinte a félelmet, a veszélyt meg lehet szokni, viszont a bika tele van meglepetéssel. Több országban versenyzett, és ott volt az Európa-bajnokságon, lerí róla, mennyire büszke. Most nem bízik a sikerben, mert az 50 ezer dolláros embrióból lett bikával sorsolták össze.

Valamit elfelejteni, amit szégyellni kell, valamit megugrani, amit eddig nem sikerült, felülmúlni a gyávaságot, a gátlásokat, a csalódást és szembefordulni a félelemmel, ami állandóan ott lohol a nyakunkban. Ezek lehetnek a riderek fontos szempontjai, és valljuk be, ebben az értelemben kissé valamennyien riderek vagyunk. Elnökük azt mondja, jelentkezni több százan jelentkeznek, a gyakorlás után maradnak vagy húszan, végül egy vagy két harcos kerül ki közülük.

A 26 éves biztonsági őr, testépítő Kovács Péter az első, aki szemrebbenés nélkül ismeri el, hogy tele van félelemmel meg izgalommal, és 2-3 másodpercnél tovább egyszer sem maradt meg a bika hátán. Kisch Roland 5 éves forma kislányával hallgat bennünket, sokáig versenyzett, még Las Vegast is megjárta, amíg egy rákosrendezői versenyen úgy vágta földhöz a bika, hogy eltörött a csigolyája. Azóta bíráskodik, mert szakítani ezzel az élettel nem lehet.

– A bíró dolga, többen is vagyunk, megfigyelni, mi történik azalatt a néhány másodperc alatt, amíg a rodeó, vagyis a küzdő felek, a rider és a bika értékelése tart. Teljesítményüktől függően pontozzuk a kivitelezést, ami azért nem mindegy, mert a lovas élet sokba kerül, csak a ruházat több százezerbe, aki megnyeri, az félmilliót, a második 150 ezret, a harmadik pedig 50 ezret vihet haza.

Forrósodik a hangulat, a tömeg megindul a kordonok felé, a technikus feltekeri a hangerőt, az amerikai zászlóval ékesített küzdőtér dolgozói ellenőrzik a kifutót, az acélbokszot, ahová az állatot terelik és ahol a rider a hátára ül, aztán a vaskaput, amit kötéllel rántanak fel előttük, és a két mentőautó is a bejárat közelébe gurul. Az ábrázatok komolyodnak, vicc vagy nevetés már nem illendő, csak a cigaretták parázslanak meg az ás­vány­vizespalackok szisszennek. Nádor Márk, az elnök fia is feszült, noha neki és három bohócrider társának a dolga a bika figyelmét elterelni, mielőtt a földre esett harcost megtaposná vagy felöklelné. Egyszer nem sikerült időben, amit a fiú medencecsontja bánt, 11 felé tört.

– Itt most rodeó lesz! – üvölti őrült hangerővel ismét a küzdőtér közepén állva Nádor brigadéros. – Akarjátok? – kérdi a tömegtől. – Nem hallom! A-kar-já-tok? No, jó, akkor kezdődjön a fantasztikus rodeó – és sorra szólítja munkatársait meg a ridereket, akik között a magyar zászló után van, aki szlovák, és akad, aki lengyel lobogóval érkezik az éljenzésre. Aztán kört alkotnak, és elmondják az Áldd meg, Uram! kezdetű közös imájukat.

Miután a gumikerekeken vontatható lelátón és a kordon körül kitör a harci üvöltés, elszabadul ösztön, indulat, a megnyitó személyi kellékei kifutnak az arénából, az első bikát pedig beterelik a bokszba, melynek oldalára kiragasztották, a küzdőpárok sorrendjét.

Az első rider feláll a fogóemberek mellé a bokszhídra, még egyszer megigazítja bukósisakját, majd arca előtt a fémrácsot, aztán átcsúszik a bika hátára. A következő pillanatban kék füstöt okád a gép, amikor pedig a hatás tetőfokra hág, felrántják a vaskaput, és mire háromig számolok, a rider a porban fekszik. Az egyik terelőbohóc térdét máris ütés érte, odasántikál a mentősökhöz, közösen nézegetik, aztán jegelik.

Nádor úr közben naná, hogy amerikai rockzenére felkonferálja Hófehérkét, a következő bikát, neki azért lehet a neve, mert akadt olyan rider, aki 8 másodpercnél tovább maradt meg a hátán, ezért adhatott nevet a legyőzött állatnak. Hófehérke most csöppet sem türelmes, azonnal földhöz vágja lovasát.

Nem jár szerencsével az átdöfött állú tegnapi hős, Dávid sem, akinek most még levegőt venni sem maradt ideje a 3539-es fülszámú, tehát eddig még legyőzhetetlen bika hátán. Hasonló sors jut a néptáncos Simonyi Gábornak is, bejön, amitől előre tartott, az embriókorában vásárolt 3538-as jószág leveti magáról.

A szikár, fél arcára lebénult lengyel fiú viszont, aki Európa-bajnok is volt, kitartja a 8 másodpercet, így aztán övé lesz az első díj, a félmillió kes – ahogy Nádor bekonferálja. A lengyelt egy szlovák harcos követte, aki azonnal lerepül a jószágról, és a vállára zuhan üvöltve és a fájdalomtól jajgatva, erre egyből a mentősök karjaiba támogatják. Ijedten futnak segítségére társai, van, aki a csizmáját fűzi, a másik a bukósisakját oldja, a mentősök a ruháját tépik, aztán kifordult vállát, karját nézik, sínbe teszik, fáslival rögzítik, végül a mentőorvos csak annyit mond: eltört a felkarja, műteni kell, félév kiesés.

– Az Uzsoki Kórházban tudják fogadni – szól oda a mentős sofőr, és zsebébe csúsztatja szolgálati telefonját. – Máris vihetjük!

Az ijedtség alábbhagy, Nádor úr felkonferálja a következő ember-bika párost, a mentő pedig villogó kék jelzéssel elhagyja a küzdőteret. Már a vér is felszáradt a gumikerekes páston.