Egy szellemi hurkatöltő

Lénárd Sándor 1910-ben született Budapesten, 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után, 1938-ban Olaszországba menekült, Rómában érte meg a háború végét. 1946–49 között a római Magyar Akadémia orvosaként ténykedett. 1951-ben kivándorolt Brazíliába, s ott telepedett le. 1956-ban a São Pauló-i Televízió Bach-versenyén nyert összegből vett meg egy esőerdőben található csöppnyi gazdaságot a Dona Emma völgyében, és a német telepesfalu orvosaként szolgált. 1951–58 között a Kultúra (São Paulo) című folyóirat főmunkatársa,

1968–70-ben a Charleston College (USA) görög- és latintanára. Olaszul főként művészeti, orvos- és művelődéstörténeti tanulmányokat jelentetett meg; verseit németül, prózai műveit angolul, magyarul és németül írta. Saját maga illusztrálta könyveit. A Brazíliában orvosként töltött nehéz, de izgalmas évekről a Völgy a világ végén című memoárban számol be, de irodalmi körökben elismert latin műfordítása Milne Micimackója is.

„Soroljam fel – mint ahogy ez bemutatkozásnál illik – a foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa, csontvázakat raktam össze apró darabkákból… Írtam még művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacso­ráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenes orvosa kezdtem. Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.”

Lénárd Sándor életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel először a figyelmet. Közvetlenül első könyve megjelenése után, 1968-ban a világsajtóban szárnyra kelt egy hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Catarina állam őserdők között megbújó völgyében él, Alexander Lenard néven.

Egy Erdstein nevű, német származású szélhámos töltötte a vakációját a település közelében, s ott hallotta, hogy a Dona Emma völgyében egy gazdag német öregúr rejtőzik. A fiatalember fantáziája működni kezdett. Megtalálta Bormannt! Az öregúr orvos. Akkor Mengelét! Félmillió márka és a világhír – lebegett a szeme előtt! Azonnal útra kelt, de a német orvost hiába kereste – Lénárd ebben az időben görög és latin irodalmat adott elő Charlestonban –, kifaggatta hát a házvezetőnőjét.

A jámbor Kleinné gyanútlanul elmesélte, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott a Hermann Göring Művek egyik gyárában, mit sem sejtve, hogy ártatlan fecsegéséről másnap már így számol be Curitiba városka napilapja: „A háborús bűnös szeretője konstruálta a V–1-eket és a V–2-ket, az atombombán dolgozott a Hermann Göring Intézetben.” És a pokol elszabadult, rövidesen hangzatos főcímekkel jelentek meg a brazíliai, majd az európai zuglapok is: „Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!” „A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt.”

A brazil rendőrség sem maradt tétlen. Így emlékezett erre vissza Lénárd Sándor: „December hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal és gépfegyverekkel körülfogta a házamat, hajnalban akartak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban. Így hát újból csak a szegény Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután átkutatták a házat, találtak nyolc kötet Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot, ezzel a szöveggel: »A virág- és veteménymagokról gondoskodom« (sifrírozott, titkos üzenet). Aranyat és gyémántokat hiába kerestek. Még a tyúkól és az eukaliptuszfák árnyékában álló kis ház alatt sem találtak (sőt!).”

A szélhámosság nem tartotta magát sokáig, ostoba história volt, arra azonban mégis jó, hogy a lapok cáfolataiból, helyesbítéseiből kiderüljön sok életrajzi adat. Még az is, hogy a Dona Emma völgyében fölépítette a fák lombjai közé rejtett láthatatlan házat. És hogy évek múltán végül az Egy nap a láthatatlan házban című könyve mottójául ezt írhatta csupa nagybetűvel: „Jó helyen vagyok.”

Rengeteget levelezett a világ legkülönbözőbb ré­szein élő szellemi társaival. Élete utolsó éveiben, az orvosi munkát odahagyva, leginkább kertészkedéssel foglalkozott, elmerült Bach orgonamuzsikájában. Lénárd Sándor 1972-ben hunyt el, 62 éves korában. Kérésére birtokán, az általa ültetett fák alatt helyezték örök nyugalomra.

„Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Dona Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, az óriáskígyó-olaj, az ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzza ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek, hogy amikor már végzett a rendeléssel – s kipiszkálta a gyerekek füléből a beszorult babszemeket –, a Dona Emma völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott” – írta Kardos G. György róla a Völgy a világ végén 1973-as kiadásához.

Gondolkodók, olvasók Lénárd Sándorról

Felvilágosult, emberbarát, türelmes, figyelmes, megértő, mások gondjait átérző, segítőkész, nyitott és befogadó. Ennek megfelelően bámulatosan sokoldalú, orvosi hivatása, praxisa mellett kitűnően zongorázott, még orgonázni is eljárt a szomszédos templomokba, profi szinten otthonos a zeneelméletben, azonkívül tíz-tizenkét nyelven beszélt, olvasott, írt és fordított oda-vissza, könyveit saját tusrajzaival illusztrálta… Eszményképe, gyanítom, Albert Schweitzer lehetett, az orvoslástól az orgonálásig. (Karinthy Ferenc) „Az emberiséget két részre lehet osztani: akik olvastak Lénárd Sándortól, és akik nem. Az előbbiek a boldog szerencsések, mert egy csodálatos, az élet viharaiban megedződött, bölcs élet, életlátás leírásával és sok-sok remek történettel gazdagodhattak.” „Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban. Nem ezt a könyvét olvastam életemben először, de emiatt szerettem bele több száz kilométerről, ismeretlenül is egy halott férfiba.” „Ez a könyv még sokszor lesz újraolvasós. Nemcsak egészen egyedi hangvétele okán, hanem a páratlan gondolatgazdagsága és mellbevágóan meghökkentő perspektívái miatt is. Olyan nézőpontokból vizsgálja a világ jelenségeit, amelyekre álmomban sem gondoltam volna. Az egész olvasás során önmagammal hadakoztam. Egyrészt habzsoltam volna az izgalmas gondolatokat, száguldottam volna a kápráztató sorok között. Másrészt legszívesebben minden mondatot félórákig csócsáltam volna, míg ki nem szippantom az inspiráló gondolatok velejét. De a legfigyelmesebb olvasás után is számtalan velős csont marad felfedezetlenül ebben a műben. Számtalanszor elő lesz ez még véve!” „Meghatározhatatlan műfajú könyv. Amikor egyik volt munkatársam kezébe nyomtam, azt mondta rá, ez egy szellemi hurkatöltő. Úgy tölti az olvasóba a történelmet, irodalmat, alapvető természettudományt, pszichológiát, néprajzot, nyelvészetet és más egyebet, hogy az ember észre sem veszi. Persze azért mégis – több könyvet is azért olvastam el az évek folyamán, mert ebben a nemregényben olvastam róla. És azért olvasom el időről időre, mert még mindig örömet ad embersége, műveltsége, stílusa. Kedvenc. És az is marad.”

Lénárd Sándor hagyatéka a Petőfi Irodalmi Mú­zeumban található. Az író özvegye 1973-ban ötvenezer forintot adományozott a Magyar Tudományos Akadémiának a Lénárd Sándor-díj alapítására. A pénz kezelése az Ókortudományi Társasághoz került. 1976 óta az Augustus-kor utáni római irodalom ápolását, tudományos monográfiák írását jutalmazó elismerést 40 évnél fiatalabb kutatók kaphatják.

Amerigo Tot, a világhírű művész mintázta meg Lénárd Sándor szobrát hálából, amiért orvosként megmentette kezét az amputálástól. 2014-ben Spiró György Lénárdról írott Helló, dr. Mengele! című darabja 2015-ben az évad legjobb magyar drámájának járó díjat nyerte el.

A Völgy a világ végén című könyvének legmegindítóbb részlete az az alkonyi kép, amint a kanyargós úton közeledő autóbuszt várja, szívszorongva:

„Az utolsó lejtőn felkapaszkodva, a felhőket keresi a fénycsóva. Most már csak két lehetőségre gondolok: vagy megáll majd a kapu előtt, vagy sem. Ha lassít, valószínűleg megáll. Ha megáll, valószínűleg jött posta. Ha jött, talán jó híreket hoz! Megáll! Még nincs egészen vége a napnak: visszamenet még jöhet erre műhold, a fényes Echo II., a hunyorgató Anna... még lezuhanhat egy kései repülőgép, nekimehet a Serra falának, lehullhat egy meteor, mint az, amely az időknek előtte egy csíknyi vasdarabot szórt végig a völgyön úgy, hogy földemen is néha égitestbe botlok... még jöhetnek betegek, vendégek, még csaphat villám az eukaliptuszfába, fakadhat forrás a szőlőhegyen, szellemek szállhatnak az éjszakában, halottak jöhetnek búcsúzni, meghalhatok... de tudom: fontos, döntő dolgok ma már nem történhetnek.”

Erről az emberről mesélt most önöknek a budapesti Nagykörút sarkán lelt tábla…

Ház a világ végén

Pár évvel ezelőtt eljutott a brazíliai Dona Emmába Soltész Béla, és felkereste Lénárd Sándor házát és nyughelyét, erről a clandestino nevű blogjában számolt be. A fiatalember az ELTE spanyol–portugál szakán és a BCE nemzetközi tanulmányok szakán végzett, majd a BCE Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskolájában doktori fokozatot szerzett, ösztöndíjasként a spanyolországi Zaragozában, a chilei Santiagóban és a mexikói Tolucában tanult. Amikor Brazíliába készült, egy barátja hívta fel a figyelmét Lénárd Sándor életművére. Beszerezte a Völgy a világ végén című könyvét, és már az első oldalak után eldöntötte, felkeresi a falut, Dona Emmát. „Ami továbbra is a világ végén van, napi egy busz megy oda, az is négy óra alatt teszi meg az utat a legközelebbi városból, Blu­me­nauból.” „A busz megérkezett. – Végállomás! – kiáltott rám a sofőr. Leszálltam, besétáltam az út túloldalán álló polgármesteri hivatalba, és azt mondtam: jó napot kívánok, Magyarországról jöttem, és Lénárd Sándor házát keresem. A hivatal dolgozói némi tanácstalanság után azt mondták, hogy üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tudja, miről beszélek. Végül előkerítették a falu szociális munkását, Neide-t, aki amatőr helytörténész is egyben, és értette, hogy mire vagyok kíváncsi. Főleg, hogy a nővére, Niraci állított össze egy kis kiállítást abból, ami Lénárd hagyatékából Dona Emmában megmaradt. – Hét kilométerre van ide az a ház, kint az erdőben – mondta a sportos, mosolygós, negyven körüli nő. – Ha gyalog mész, két óra. Az nem lehet, hogy az utolsó hét kilométeren bukjak el, ha már idáig eljöttem, gondoltam. Valószínűleg Neide is pont ugyanerre gondolt, mert felajánlotta: elvisz kocsival. Nagyon örültem, Neide pedig elkéredzkedett a főnökétől (mégiscsak munkaidő volt), és nekiindultunk. Elfogytak a házak, két oldalt a dombok tetején fenyőerdők zöldelltek. Az erdei útról egy platánfákkal szegélyezett kisebb útra kanyarodtunk, aztán megálltunk. A fasor végén bújt meg a kis ház, amit egyből felismertem a képekről. A „láthatatlan ház”, így hívta Lénárd, mert a főútról nem látszott. Neide integetett az éppen füvet nyíró Horst úrnak, aki néhány éve megvette a házat Lénárd Sándor fiától, Giovannitól. A hatvanas éveiben járó Horst úr Dona Emmában született, és jól ismerte Lénárdot. Egyike volt azoknak, akik nagyon kedvelték az öreg, bogaras orvost, és ahogy mesélt róla, arra gondoltam: a kis ház jó kezekbe került. Horst úr ugyanis, bár sok haszna nincs belőle, odaadóan őrzi Lénárd Sándor emlékét és örökségét. Ő a szomszéd házban lakik, így Lénárd háza üresen áll. Miközben körbejártuk az épületet, és megnéztük az alagsori kis helyiséget, ahol Lénárd a környék betegeit gyógyította, Neidével hármasban azt latolgattuk, hogy vajon hogyan lehetne itt egy kulturális és irodalmi központot létrehozni. Nem sokra jutottunk: Dona Emma továbbra is reménytelenül messze van mindentől. A puritán berendezésű házban nem sok látnivaló volt, úgyhogy elindultunk a kert hátsó része felé. A ház mögött egy khakiszilva-fa (caqui) állt, utána fenyőfák következtek. A fenyők által körbevett kis tisztáson két márványlapon a felirat: Alexander és Andrietta Lenard. Haláluk időpontja között harminckilenc évnyi különbség: Andrietta 2011-ben hunyt el São Paulóban, ahová Giovannival költöztek. Végakaratának megfelelően azonban ő is a Dona Emma-i kis ház kertjében lett eltemetve.”