Mentés másként

„Felkészül, nekifut, csobban!” – vidám pancsolás hangja tölti meg a zempléni hegyoldalt. A medence partján néhány felnőtt napozik a tetemes mennyiségű naptej védelmében bízva. Fél szemük persze a lubickoló lurkókon tartják, de nincs ok aggodalomra: a karúszók és a túloldalon figyelő úszómester biztonságot nyújtanak.

Néhány lépcsőfokkal magasabban, a pazar kilátást nyújtó terasz nagy üvegajtajai mögött türelmetlenül toporgó gyerekhad áll sorba a büfénél, hogy zsebpénzét jégkrémre, cukros üdítőre vagy csokira költse. Amint megkapják a ragacsos édességeket, mennek is ki az ég felé nyújtózó fenyőfák alatti árnyas udvarba vagy csatlakoznak fürdőző társaikhoz, a fáradtabbak pedig kényelmes szobáik hűvös falai között vészelik át a hőséget. Minden pont úgy történik, ahogyan egy jól szervezett nyári tábor pihenőidejében történnie kell.

Pedig a kellemes kikapcsolódást nyújtó élmények a tavaly megújuló Rákóczi Hotel, Tábor és Rendezvényközpontban táborozó 430 kárpátaljai gyermeknek egyáltalán nem magától értetődőek.

2022. február 24. A nap, amely fenekestül felforgatta keleti szomszédunk és később az egész világ életét. Az első sokk után hazánk egyemberként fogott össze az ukrajnai menekültekért. Sokan jöttek Ukrajna távoli és határunkhoz közelebb eső vidékeiről, mert jönniük kellett, mert nem volt más választásuk, vagy mert volt ugyan, de féltek a maradástól – joggal.

Mások azonban szülőföldjükön, vagy legalábbis az országhatáron belül maradtak, mert maradni késztette őket küszködve felépített otthonuk féltése, idős rokonaik mozdíthatatlansága, anyagi helyzetük kilátástalansága. Asszonyok, hadköteles férfiak. És a legkiszolgáltatottabbak: a gyerekek.

Az ukrajnai, köztük a kárpátaljai magyar gyermekek élete gyökeresen megváltozott az orosz–ukrán konfliktus hónapjai alatt. A 2020 óta tartó koronavírus-járvány idején már megszokták a bezártság, az online oktatás, az osztályközösség személyes jelenlétének hiánya okozta elszigeteltséget. Ám amikor a világ többi részéhez hasonlóan végre fellélegezhettek volna kissé, új, csupán nagyszüleik visszaemlékezéseiből és a történelemórákról ismert fogalommal, a háborúval találták szemközt magukat.

A frontról érkező riasztó hírek, az apjukat, idősebb testvérüket fenyegető behívók, a településeikre érkező menekültek, a fegyveres egyenruhások jelenléte, a légvédelmi riadó idegőrlő hangja mellett hamar koraéretté, fegyelmezetté válik a gyermeki lélek. Hozzászokik, hogy nincs biztonságos esély a játékra, a szórakozásra, a táncra, muzsikára pedig talán még kevésbé. A kárpátaljai azonban leleményes nép, ha pedig segítő kezet nyújtanak felé, nem rest elfogadni azt.

Így tettek a Kárpátaljai népzene-, néptánc- és kézművestábor szervezői is, akik úgy döntöttek, nem hagyják veszni két és fél évtized munkáját, és juszt is gyereknek való programmal örvendeztetik meg a hozzájuk kapcsolódó iskolásokat.

– Miután elindultak Ukrajnában ezek a szomorú folyamatok, már március elején meghoztuk a döntést: idén először Magyarországon rendezzük meg a tábort. Még ha bíztunk is volna a helyzet konszolidálódásában: egy ilyen programot nem két nap megszervezni, nem akartuk húzni az időt, nehogy végül ez a lehetőség is elússzon. Ezért még tavasz elején megkerestük a Rákóczi Szövetséget, amelynek tagjai azonnal a segítségünkre siettek, és felajánlották a helyszínt. Így most ez a 430 kárpátaljai gyermek és kísérőik olyan körülmények között táborozhatnak, amilyenekről eddig csak álmodhattunk – avat be Ötvös Sándor táborvezető.

A Pál Lajos és felesége, Katalin által életre hívott tábor az évtizedek alatt fogalommá vált a kárpátaljai magyarság körében. Sőt, néhány év elteltével már az anyaországi és a többi határon túli területen is vetélkedtek a népzenészek, ki fér be a szűkös keretbe, ki vehet részt a Tisza partján, a magyar–ukrán határtól 11 kilométerre fekvő Tiszapéterfalván megszervezett programon. Olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy 15 éve megszületett a tábor kistestvére: a Pál család szülőfaluja, a Felső-Tisza-vidéki Visk is népzenétől lett hangos az év néhány napján.

Tiszapéterfalván a táborozók a település minden zugát végigjárták: az első években a helyi sportkomplexum termeit lakták be, nem volt olyan helyiség, ahol ne lett volna egy néptánccsoport vagy egy zenészcsapat, a kézművesek némelyike már csak a folyosón fért el, szállásul pedig a helyi focipálya szolgált, itt állították fel a résztvevők a sátraikat. Ahogy a táborozók száma gyarapodott, fokozatosan átvándoroltak a falu többi részébe: volt foglalkozás, amelyet a helyi zeneiskolában tartottak, mások a kissé távolabb eső művelődési házban gyakoroltak, megint mások pedig a település másik végében található líceum osztálytermeiben kaptak helyet.

A szoknyás, tutyis, fonott hajú lányok, a csapásolástól derekasodó legények fel-le korzóztak a falu utcáin a programok között, esténként pedig, a faubelieket is megmozgató kultúrprogramok és táncház után a néhány napig folkkocsmává avanzsáló pizzázóban mulattak hajnalig. Ezt a hangulatot ugyan nehéz reprodukálni a modern, minden földi jóval felszerelt hotel falai között, a szervezők érthető módon mégsem panaszkodnak a körülményekre, sőt!

A gyerekek napjai egyébként erősen be vannak táblázva, a pihenés mellett intenzív oktatómunka folyik, a táncosok például napi hat órát gyakorolnak, de nem bánják: hozzá vannak szokva a fegyelmezett munkához. Így vélekedik Szilágyi Lili Fanni és Karmacsi Bence is, akik a beregszászi Rezeda Folkműhelyből érkeztek.

– Én már ötödször veszek részt a táborban, először egyénileg jelentkeztem, később csatlakoztam a Rezedához, és azóta a többiekkel együtt jövök. Négy éve táncolok a csapatban – mondja Bence, akinek a néptánc egyet jelent a felszabadultsággal.

– Habár az igaz, hogy nem mindegy, kivel táncolok – mosolyog párjára. A fiú szerint egyébként gyakran nem annyira fizikailag, mint inkább szellemileg megterhelő a hosszú próbafolyamat. – Összpontosítani, figyelni kell, de amikor rögzülnek a figurák, már tényleg csak az számít, hogy jókedvünk legyen, és élvezzük a táncot – állítja.

– A jókedv a legfontosabb – veszi át a szót Lili, aki azt is elárulja: február óta nem voltak próbáik, itt, a táborban próbálják behozni a lemaradást.

A Rezedán kívül Kárpátalján még 16 folkműhely működik a Hagyományok Háza Hálózat (HHH) szakmai koordinálása mellett, amely 2017-ben mentorprogramot indított a vidéken.

– Magyarország legkiválóbb oktatói kétheti rendszerességgel járnak ki a csoportokhoz, a helyi pedagógusokkal együtt tanítanak – így utóbbiak is tanulnak. Mindannyian olyan minőségi változáson mentek keresztül, hogy bátran mondhatom: 20 év lemaradását hozták be a hagyományőrzés területén Kárpátalján – mondja a programról Ötvös Sándor.

Persze a képzésben részt vevő pedagógusoknak sincs egyszerű dolguk a jelenlegi helyzetben, így a tábor ideje alatt ők is feszített tempóban igyekeznek behozni a lemaradást. Várady Enikőt, a HHH Kárpátalja kulturális szervezőjét is két próba között csípjük el. – Sajnos a 30 főből csak tizennégyen tudtunk átjönni a határon, a férfiak többsége otthon maradt, bujdosnak – mondja, és hozzáteszi: a gyerekekhez hasonlóan a felnőttek is alig várták, hogy végre kiszakadjanak az egyhangúságból.

A rendhagyó helyszínt és a körülményeket leszámítva a tábori program mit sem változott az elmúlt évekhez képest: a délelőtti zenés, táncos, énekes képzések mellett délutánonként a kézműveseké a főszerep, a résztvevők sokféle népi mesterséget kipróbálhatnak.

– Mindig arra törekszünk, hogy az otthoni mesterembereket bevonjuk. A legkisebbeket, a bölcsiseket például a Kokas család tanítja, a középhaladó táncosokat a fél lábbal az anyaországban, Nagyecseden élő Lőrincz Sanyiék terelgetik. A haladó táncosokat Farkas Fanni és Kiss Balázs, a Magyar Állami Népi Együttes szólistái okítják. A zenekari szerepet alapvetően mi, a Szalonna és bandája töltjük be. Itt van a Flaska Banda és Sikentáncz Szilveszter Örökös aranysarkantyús táncos is, az éneket pedig a húgom, Eszter tanítja – sorolja a népzenei berkekben elismert neveket Pál István „Szalonna” népzenész, aki testvérével együtt a tábor művészeti vezetője.

Hozzáteszi: a kézművesek kivétel nélkül kárpátaljaiak – vannak, akik a program miatt érkeztek Magyarországra, ám akad, aki az év eleje óta családjával együtt itt tartózkodik.

Utóbbiak közé tartozik ifj. Hidi Endre szobrász, keramikus is. A művész feleségével és két kisgyermekével együtt Budapesten talált ideiglenes otthonra. A táborban korongozni tanítja a gyerekeket, irányításával a nedves agyagból finom formájú vázák, csinos tányérok válnak a gyermekkezek alatt.

– Éltünk a lehetőséggel, hogy jöhettünk egy kicsit kikapcsolódni. Egyébként ebben a táborban ismerkedtünk meg 20 éve, Endre korongozni volt az édesapjával, én meg főiskolásként tanítós nyári szakmai gyakorlaton vettem részt – mondja Márku Anita, a művész felesége. A pedagógus azt mondja, az első napokban minden résztvevőről sütött a meghatottság, még a kevésbé közeli ismerősök is egymás nyakába borultak a találkozáskor. A feszültségben töltött hetek, hónapok után jó volt felszabadultan, szabadon együtt lenni, többen itt találkoztak újra hónapok óta külföldön tartózkodó családtagjaikkal, ismerőseikkel.

– Nagyon fontos most ez a tábor, identitáserősítő, összetartozást kovácsoló. Az elmúlt három év online jelenléte után balzsam a léleknek – véli a pedagógus Márku Anita.

A lélekgyógyításra pedig valóban szükség van, mert a felnőttek látják, érzik: a gyermekek pontosan tudják, mi történik odahaza, rájuk is átragad a feszültség. A próbák közti szünetekben, egy-egy elejtett mondatban, elrévedő tekintetben ott rejlik az aggodalom, a bizonytalanság, a félelem. Fokozottan igaz ez azokra az ukrán gyerekekre, akik Ungvárról érkeztek a táborba. Habár nyelvileg korlátozottan tudnak kommunikálni a magyar gyerekekkel, gyorsan beilleszkedtek, barátságok szövődtek.

– Az itt a táborban tartózkodó Ungvári Művészeti Iskola igazgatója hihetetlenül jól áll hozzá az egészhez, érti a lényeget: mi Kárpátalján békességben akarunk együtt élni. Megható volt tanúja lenni annak, hogy az egyik előadás után, amikor az ukrán gyerekek letáncolták a maguk ugrós táncát – magyarul énekeltek mindvégig úgy, hogy egy szót sem tudnak a nyelvünkön –, a magyar gyerekek mind odaszaladtak hozzájuk, és átölelték, dicsérték őket, hogy milyen ügyesek voltak. Pont erről van szó: együtt, békességben – idézi fel egyik kedvenc momentumát Pál István „Szalonna”.

Az ungvári igazgató szerint egyébként neveltjei hosszú hetek óta itt, Sátoraljaújhelyen mosolyogtak először. Nem véletlenül: a gyermekek többségének édesapja a fronton harcol.

– Ki tudja, mi zajlik a lelkükben? Emiatt a feleségemmel, Pál Eszterrel mi csak úgy emlegetjük a tábort, hogy „Mentés másként” – reagál Ötvös Sándor. – Hogy mit és hová mentünk – lelkeket egy szebb jövőbe, vagy a szakmaiságot, közösséget ugyanoda, esetleg mindezt együtt, azt az idő dönti majd el.