Fellélegzett Európa

A már hanyatló Oszmán Birodalom 1683-ban még tett egy kísérletet Bécs elfoglalására, de megsemmisítő vereséget szenvedett. A következő évben Velence és Lengyelország XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburgokkal létrehozta a Szent Ligát a török elleni harcra, és a szövetséghez később csatlakozott Oroszország is.

Ebben az időben emelkedett fel a tehetséges hadvezér, Savoyai Jenő. A párizsi születésű fiatalembert termete miatt a legtöbben eltanácsolták a katonai pályától, egy elbeszélés szerint maga a Napkirály is egyházi karrier irányába próbálta terelgetni. Savoyai azonban kitartott elképzelése mellett, és a francia király riválisának, Habsburg Lipótnak a szolgálatába állt. Az arisztokrata ifjú ott harcolt Bécsnél, Buda (1686) és Nándorfehérvár (1690) visszafoglalásánál is, majd 1696-ban Lipót kinevezte a török elleni háború fővezérének.

A döntő ütközetre 1697. szeptember 11-én került sor Zentánál. Savoyai 60 ezer fős serege (németek, magyarok, szerbek, horvátok, fran­ciák, spanyolok) megütközött a kb. 10 ezer fővel nagyobb létszámú szultáni haddal, akikhez mintegy félezer hegyaljai felkelő is csatlakozott Thököly Imre vezetésével.

A törökök éppen Thököly javaslatára nem a Partiumon keresztül, hanem a Tisza mentén vonultak volna Észak-Magyarország felé. Ami­kor értesült Savoyai, hogy Zentánál a Bánságból Bácskába kívánnak átvonulni a muszlimok, rögtön odament csapataival. Hajóhíd segítségével keltek át a törökök, a bácskai hídfőnél belső sáncot alakítottak ki, de a külső sáncot még nem építették meg, amikor Savoyai rájuk rontott. Mintegy 35 ezer török katonát kerített így be a keresztény had, miközben ágyúzni kezdték a hajóhidat.

A szorult helyzetbe került törökök között kitört a pánik, sokan inkább a Tiszába vetették magukat. A néphie­delem szerint az apály idején felbukkanó Török-szigetet (más néven ­Eu­gén-­sziget) az elhunyt török katonák hullái és az őket befedő iszap alkotják. Amíg a keresztények embervesztesége ezer fő alatt maradt, addig a csatatéren lelte halálát 20 ezer musz­lim harcos, Elmasz Mehmed nagyvezérrel együtt. A szultán éjjel menekült el Temesvárra, Thököly pedig a holttestek között várt egy darabig, majd visszaúszott a Tisza bánsági oldalára.

Rólunk, de nélkülünk

A békekötés helyének dombján a ferencesek fakápolnát építettek, amelyet a Béke Királynőjének ajánlottak fel, és a Békekápolna nevet kapta. A következő osztrák–török háborúkor a törökök megsemmisítették, viszont a Péterváradnál elszenvedett török vereség után a szerzetesek 1716-ban újra felépítették. A mai kápolnát 1817-ben emelték a régi helyén. Sajnos ma semmilyen magyar felirat nem olvasható a helyszínen. A helyzet az, hogy a magyarokat már annak idején is kihagyták az egészből. Sem a béke kidolgozói, sem aláírói között nem volt magyar. Hiába történt mindez azután, hogy a törököt kiűzték a Magyar Királyság területéről, jelentős magyar katonai részvétellel. Sőt, amikor 1716-ban Péterváradnál Savoyai újabb győzelmet aratott a török felett, ezzel felszabadítva a Temesközt is, akkor a hadvezér nemcsak a béketárgyalásokra nem engedte oda a magyarokat, de határozata szerint „kurucok és rebellis magyarok” 1734-ig nem települhettek a Bánságba, ahogy a földbirtokos magyar nemesség sem térhetett ide vissza. Ellenben németeket, valamint szerb és román családok ezreit telepítették be, adómentességet és ingyenbirtokot adva nekik.

A keresztények zentai diadalától lett hangos Európa. Bécsben fáklyás körmenettel ünnepeltek, és hatalmas feliratokon hirdették, hogy „Vienna ad Zentam servata”, vagyis „Bécs Zentánál megszabadíttatott”. A kontinens katolikus templomai mellett a Habsburgok spanyol ágának köszönhetően még Amerikában is Savoyait és katonáit ünnepelték.

A törökök ellenállását megtörte a vereség, és már 1698 elején béketárgyalások kezdődtek angol és holland közvetítéssel. A békében – Oroszországot kivéve, amely mindenáron utat akart nyitni magának a Fekete-tengerhez – a Liga hatalmai is érdekeltnek mutatkoztak. A Habsburg kincstárat alaposan megviselte a háború, Magyarország kivérzett, ráadásul küszöbön állt a spanyol örökösödési háború. A békekongresszust semleges területen, a porig rombolt Karlóca falu mellett, a Duna közelében rendezték meg, ahol valóságos sátorvárost építettek fel.

A Szent Liga egysége ekkorra már a múlté volt, a belső marakodások nyomán végül minden ország külön tárgyalt a Portával. Alapul a status quo fenntartását vették, azaz mindenki az általa elfoglalt területet tartotta meg. A megbeszélések viharos tempóban zajlottak, mivel a kemény tél miatt a diplomaták igencsak fáztak a sátrakban.

A bécsi udvar – súlyos területi engedmények árán – egész Magyarország területét megkapta, kivéve a Temesközt, és Erdély is a birodalom része lett. Thökölyt és lázadó társait a törökök nem adták ki, de a magyar határtól messze telepítették le őket. Velencéé lett Morea (a Peloponnészoszi-félsziget) és az adriai tengerpart, Lengyelországé Kamenyec és Podolszk, az oroszok megtarthatták Azov kikötőjét. Az Oszmán Birodalom most először szilárd határok mögé szorult a Balkánon.

A felek 25 évre szóló fegyverszünetet kötöttek, megállapodtak a fogolycserében, a határ menti erődök lerombolásában, a szabad kereskedelemben. A latin és török nyelvű okmányokat 1699. január 26-án, 11 óra 45 perckor írták alá, mert a jósok szerint ekkor volt a legkedvezőbb a csillagok állása.

Fukarok a zentaiak?

A diadal 200. évfordulója alkalmából Zenta városa lovasszobrot kívánt emelni Savoyai Jenőnek. Noha a város nem sajnálta a pénzt, nem gyűlt össze a Róna József által megformált alkotásnak az ára. Amikor 1896-ban Ferenc József Zentára látogatott, Róna visszaemlékezése szerint ezt mondta: „Én megveszem az emlékművet… de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok!” Így került a szobor a Budai Várba, ahol ma is megtekinthető.