Édes hazám, isten veled!

Nemrég olyan hollandok nyomába eredtem, akiket annyira elvarázsolt az alföldi vidék nyújtotta csend és szabadság, hogy hátrahagyva korábbi életüket, ide költöztek. Köztük van Maria Douwes, aki 2004-ben cserélte fel az amszterdami nyüzsgést a mikebudai határban megtalált nyugalomra.

Csupán kilencéves volt, amikor családja Ausztráliába emigrált, 1961-től 1965-ig éltek ott. Fél évszázad után gondolt egyet, és visszatért a távoli kontinensre, majd könyvet írt az élményeiből. Összesen hat kötetet és számos újságcikket jegyez. Foglalkozott imázsépítéssel, marketinggel, rendezvények szervezésével és önkormányzati kommunikációval. Magyarországon szerepelt mozifilmben, színházi musicalben, angol és holland nyelvet oktat, kedveli a húros hangszereket, leginkább autoharpon (citeraszerű hangszer – a szerk.) játszik.

Maria megajándékozott korábbi könyvével, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A címe: Magyarok Hollandiában, hollandok Magyarországon – ötven évvel 1956 után. Bevezetőjében a szerző áttekinti hazánk ezeréves történelmét, a két ország múltbéli kapcsolatait, valamint ismerteti az első világháború után Hollandiába induló gyermekvonatok históriáját, amelyet a nemrég 103 éves korában elhunyt Hofman Mariska személyes visszaemlékezése hitelesít. A kötet leghangsúlyosabb fejezete az 1956-os forradalomról szól, az eseményeket számos archív, többségében eddig nem publikált felvétel illusztrálja.

– Ha már az önök országába költöztem, szerettem volna többet megtudni a magyar emberekről – árulja el könyve születésének alap­ötletét Maria Douwes. – Az interjúalanyok felkutatását a nagykövettel kezdtem, akitől számos tippet kaptam. Tizenegy-tizenegy magyart és hollandot kerestem fel, akik kifejtik véleményüket az új országról, ahol élnek. Mindenkinek megvan a maga története. Egyes magyarok számára a migráció az 1956-os felkelés miatt kényszerű volt, másoknak pedig önkéntes választás. Nemcsak a sorsfordító eseményekkel kapcsolatos emlékeiket idézik fel, hanem a menekülés során feltörő érzéseikről is mesélnek. A történetek közös vonása, hogy mindkét nép kölcsönösen tiszteli egymást, békében élhetnek, dolgozhatnak a választott országukban.

Maria egyik legemlékezetesebb találkozása a magyar származású, magas kort megért fotóművésszel, Ata Kandóval történt. Első férje Kandó Kálmán mérnök unokaöccse, Kandó Gyula volt, a második pedig Ed van der Elsken holland fotós és filmrendező, utóbbi házassága révén került Hollandiába 1954-ben. Amikor meghallotta a magyar forradalom hírét, illetve értesült a menekültáradatról, azonnal az osztrák határra utazott fotós barátnőjével, Violetta Corneliusszal együtt. Az itt készült fényképeik egy cím nélküli „piros könyvben” jelentek meg 1956 karácsonyán, s a bevételt a menekültek javára ajánlották fel. Nálunk 1999-ben adták ki az albumot Édes hazám, isten veled! címmel.

Az alkotópáros sokszor térdig érő sárban járta a terepet, folyamatosan ingáztak egyik helyről a másikra, és segítettek a Vöröskereszt túlterhelt embereinek. Közben kattogtatták a fényképezőgépeiket. Ata Kandó hallott egy legendás személyről, bizonyos Eszterházy hercegnőről, aki egy kisteherautóval közlekedett oda-vissza az országhatár és az otthona között. Furgonja mindig zsúfolásig tele volt takaróval, ruhával, étellel, sőt a rajta lévő kabátot és cipőt is odaadta a menekülteknek, így teljesen átfagyva tért haza.

Ezreket menekített a lelkipásztor

Speciális vízummal repült 1956. november 9-én Bécsbe Tüski István hollandiai magyar lelkipásztor, aki 1947-ben került az országba ösztöndíjasként. Ausztriában menekültek ezrei előtt tartott istentiszteletet hangszórókon keresztül. Mindenkit számontartott, aki Hollandiába akart menni, legyen az a harcokban aktívan részt vevő fiatal vagy börtönből szabadult kalandor. November 13-án indult el az első szerelvény 650 utassal. A lelkipásztor karácsonyig ötször utazott a helyszínre. Összesen négy-ötezer magyar embert menekített Hollandiába. A világon ez az ország volt a legbőkezűbb adományozó, 16 millió forinttal segítette Magyarországot.

A táborok közül talán a kismartoni „férfiterem” volt a leglehangolóbb, ahol tizenéves gyerekeket, a Molotov-koktélok hőseit helyezték el. Nehezen lehetett rávenni őket, hogy bármiről is beszéljenek. A fo­tóművész meghatottan idézi fel azt a történetet, melynek szereplője egy kislány, aki szülei és rokonai nélkül bolyongott, és mindig felfelé nézett. Arra a kérdésre, hogy mit keres, így válaszolt: „Mamám felment az égbe, de holnap visszajön, és hoz nekem egy szép babát.” Aztán pillanatok töredéke alatt kámforrá vált, nem sikerült segíteni neki az örökbe fogadó szüleit megtalálni...

Szerepel a könyvben Dzsingisz Gábor is, aki 1956. november 4-én hagyta el Magyarországot. Új hazájában szerzett diplomát nemzetközi közigazgatási és gazdasági témában. Hollandiában egyebek közt volt polgármester, mezőgazdasági államtitkár, parlamenti képviselő, Budapesten pedig diplomata. Munkássága elismeréséül 2018-ban megkapta a Magyar Érdemrend Középkeresztje Csillaggal kitüntetést.

A forradalom idején tizenhat éves volt, soproni szülőházától távol, a komlói gimnáziumban tanult. Édesapja október 30-án hívta telefonon, hogy azonnal utazzon haza. November 3-án már családja körében volt, nővére is odament két kisgyermekével. Másnap a vasárnapi miséről hazatérve hallották a rádióban Nagy Imre segélykiáltását, amire a családfő rövid gondolkodás után kijelentette, azonnal el kell hagyniuk az országot.

Alig volt idejük összecsomagolni, és a táskáikkal már indultak is a tejüzlet elé, ahol egy teherautó várt rájuk. „Édesanyámmal, a húgommal és az ő két lányával indultunk az osztrák határ felé. A földrajztanárom sokat mesélt Hollandiáról, a tanórákat tizenöt perces élménybeszámolójával kezdte, nem csoda, hogy nagy rajongója lettem az országnak. Anyám javasolta, menjünk oda. November 19-én érkeztünk meg az utrechti Juliana Halba. Két hét múlva fogadott bennünket Julianna holland királynő. Lenyűgöző volt a beszéde, ami a magyar himnusz nyitószavaival zárult: »Isten, áldd meg a magyart«. Nemsokára egy bentlakásos iskola padjában ültem, és elkezdődött életem új korszaka...”