Kulcs lehet az őszinteség

– Ön markáns, kifinomult zenei stílussal és széles rajongótáborral bír jó ideje, ezért nagyon meglepett, amikor nemrég azt olvastam: a Budapest Arénában december 3-án, a Petőfi-bicentenárium jegyében mutatkozik be az a vadonatúj musical, amelynek zenéjét és dalszövegeit ön írta, s amelyben Petőfi versei is megszólalnak. Miért tért le a jól bevált, biztonságos mezsgyéjéről?

– Szó sincs róla, hogy elfordultam a popzenétől és a „caramelségemtől”, de mint dalszerző régóta szerettem volna fejlődni és kihívások elé állítani magam. Jó pár évet ücsörögtem az ötleten, aztán az élet úgy hozta, hogy a pandémia idején, otthon jutott időm végre kísérletezgetni. Saját magam tesztelésére és gyakorlásképpen különböző stílusokban írtam dalokat például a polcról meg a konyháról. Mosolyog rajtam, pedig így történt: látni akartam, hogy képes vagyok-e egy adott témát kibontani zeneileg.

– A tanulság?

– Röviden: ha a dal témája úgy kívánja, akkor tudok akár rapszámot is írni. Amikor felkérést kaptam erre a musicalre, pontosan ezt a dalszerzői képességet kellett jól használnom: a történet során egy-egy szereplő különböző élethelyzeteket, érzelmi állapotokat jelenít meg a színpadon, ezeket mind-mind le kell követnie a zenének és a szövegnek. Ennek érdekében járkáltam a műfajok között, stílusokat ötvöztem. A rocktól a lírai balladán át a klasszikus zenéig terjed a paletta, többek között Szulák Andrea, Trokán Péter, Bakos-Kiss Gábor, Veres Mónika Nika, Palcsó Tamás és a Sorok között irodalmi talkshow házigazdája, Lutter Imre előadásában. Öröm és megtiszteltetés velük együtt dolgozni.

– Miről szól a Mesterkód?

– Ez a romantikus musical a szerelem örökkévalóságát mutatja be izgalmas fordulatokon keresztül. Az emberek lelkének adatait gyűjtő és feldolgozó, úgynevezett Lélekstatisztikai Hivatal szerelmi csalódásoktól sebzett munkatársa megalkot egy operációs rendszert, amit Lélekdonor 2-nek nevez el. A mesterséges intelligenciát arra kéri, hogy keresse meg számára a boldogságot, elsősorban a gazdagság révén. Azonban a számítógépes program a szerelmet mutatja az egyetlen lehetséges útnak.

– Hm, ismerős jegyek: szerelem, Lélekdonor…

– Valóban, a musical nyomokban Cara­melt is tartalmaz, az előadást végigkísérik a Lélekdonor című dalom motívumai, s közben számos vadonatúj slágert hallhat majd a közönség. A párbeszédeket Petőfi Sándor szerelmes versei szövik át, a költő jelenkori aktualitását és örökérvényűségét bizonyítva. Az előadás egyik üzenete, hogy az adatokra és elemzésekre épülő, gépiesített világunkban mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a valódi találkozások és az érzelmek, amiben a költészet és az őszinteség lehet a kulcs.

– Az ön szájából hitelesnek érzem ezeket a gondolatokat, hiszen a pályafutása alatt többször láttam, hogy rövidebb-hosszabb időre ki tudott szállni a mókuskerékből. Évekkel ezelőtt a kislánya gyógyulása idején is csak a családjára koncentrált, máskor egyszerűen pihenni, töltekezni akart a visszavonulása idején. Kevesen képesek leszállni akkor, amikor jól megy a szekér. Nem félt?

– Nem. Számomra a családom az első, ők mindenek felett állnak. Hiszem, hogy mi egy életre mondtuk ki az igent Szilvivel, és tűzön-vízen át kitartunk egymás mellett. Múlt éjjel fél egyig dolgoztunk a stúdióban, ide pedig az orvostól jöttem: ellenőrzésre vittem a feleségem, izgatottan várjuk a második babánkat november elejére. Ha a kisfiunk megérkezik, még sűrűbb hetek következnek a bemutatóig, de majd megoldok mindent, minél kevesebbet szeretnék hiányozni ebből a boldogságos állapotból. (Azóta megszületett Miron Ferenc – A szerk.)

– Igazán különleges magánéleti és szakmai „születések” tanúja lesz ez az esztendő, amelyben tavasszal betöltötte a negyvenet. Megviselte?

– Nem rendített meg. Ugyanakkor érzem magamon, hogy változom, de én ezt a folyamatot szeretem. Hagyni kell a dolgokat és magunkat is változni. Szeretek az elmémben, egy képzeletbeli fotelban csak úgy hátradőlni, és figyelni magam: na, nézzük, ki ez az ember? Ha elölről kezdhetném az életem, amiben valahogy nem a zene lenne a főszereplő, akkor szívesen lennék pszichológus. A kérdéseimmel keresném az emberek lelkében, elméjében a válaszokat. Már gyerekkoromban is sokat figyeltem másokat, és döbbenten tapasztaltam: mennyire szeretnénk különbözni, mégis mennyire egyformák vagyunk. Miközben persze mindenkinek megvan az önálló kis univerzuma a saját neveltetésével, mintáival, reflexeivel. A szeretet bárkinél képes meggyógyítani egy traumát, a trauma viszont le tud rombolni szeretetből fakadó jó dolgokat, tönkretehet egy embert. Talán azt gondoltam, hogyha figyelem az embereket, akkor magamat is sokkal jobban megismerem. És fordítva is: ha magamat sokkal jobban megismerem, akkor egy kicsit megismerek mindenkit. Csak jelzem: ezt nem „nőttem ki”, most önnel szemben ülve is az jár a fejemben, vajon milyen lehet az ön szemén keresztül kitekinteni a világra és rám.

– Segítek! Elárulom, mire gondoltam: ez a pasas itt velem szemben telibe talált, én is osztom ezt a gondolatot, ami egyébként a matematikus Mérő László egyik könyvének a címe is: Mindenki másképp egyforma. Ezenkívül meghökkentett és tiszteletet ébresztett ez a filozofikus mélység önnél, tudva, hogy a törökszentmiklósi romatelepen nőtt fel, dolgozott üveg- és gumigyárban, több mint tíz évig segédmunkásként – mégsem ezek határozzák meg a személyiségét. Hogy sikerült ezt elérnie?!

– Nagyon szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert engem sosem határozott meg a közegem. Rám nem hatott torzító hatással sem az, amikor a cigánytelepen éltem, sem pedig az, amikor a Megasztár megnyerésével hirtelen reflektorfénybe kerültem. Mi Törökszentmiklóson teljesen kilógtunk a sorból, például azzal, hogy a nevelőapukámnak, aki egyébként nem roma származású, a könyvespolcokon több ezer kötete sorakozott. Vele együtt bújtam az ismeretterjesztő folyóiratokat, ez az érdeklődésem a mai napig tart, sok tudományos cikket olvasok. Én nem jártam zeneiskolába se, mindent autodidakta módon, hosszú évek alatt tanultam meg.

– Azért a romák bizonyára különösen büszkék az egykori csodabogárra: lám, a „mi ­fiunknak” sikerült!

– Ez sajnos nem ilyen egyszerű, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Sok roma tud örülni a sikereimnek, és sokan vannak olyanok is, akik nem szeretnek, mert óhatatlanul fájdalmat okozok nekik, amikor a színpadon látnak vagy a rádióban hallják a dalaimat; ilyenkor azzal szembesítem őket, hogy nekik nem sikerült kitörniük a cigánytelepről, a szegénységből.

– Bántja ez a hozzáállás?

– Természetesen, de ebből annyi terhet szabad az embernek magára vennie, amennyit elbír. Nem tudom megváltani a világot. Élek és zenélek a saját mércém szerint, a lehető legjobban, amíg tudok.

– Egy sikeres előadóművész esetében a roma származás felelősséggel is jár? Ismert emberként foglalkoznia kell e társadalmi réteg problémáival?

– Szerintem ez nem kötelesség, az ember elsősorban a saját tetteiért felelős, de én igyekszem úgy élni és gondolkodni, hogy azzal mintát adjak. Bárkinek, nem csak a romáknak. Különben is nagyon nehéz lenne erővel, tudatos cselekvéssel hatást gyakorolni olyan szociá­lis és társadalmi folyamatokra, amelyeknek az eredői több száz évre nyúlnak vissza. Én a tanulásban hiszek, hosszú távon csak az oktatás segíthet a romák felzárkóztatásában és a különbségek mérséklésében, ezért szívesen elmegyek énekelni roma iskolásoknak vagy olyan rendezvényekre, ahol beszélgethetek cigány gyerekekkel. Igyekszem inspirálni őket, hogy tanuljanak. Máskor adakozni kell, vagy csak a jelenlétemmel, az ismertségemmel legitimálni egy jó kezdeményezést. Mindig egy önálló gondolatokkal és saját eszköztárral rendelkező, félkész embernek éreztem magam, amióta az eszemet tudom – valószínűleg ez a „félkész-érzés” hajt, inspirál, ösztökél folyamatosan.