Modern remete kamerával

– Kezdettől követtem a kunyhóból küldött videós beszámolóit a közösségi oldalán, de azt nem gondoltam akkor, hogy ebből egyszer egy nagyjátékfilm is készül. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Azért ment a „Jóreménység-szigetére”, hogy filmezzen, vagy ott született meg a gondolat, hogy ezt meg kell örökíteni?

– Először az elvonulás szándéka volt meg bennem, és nemcsak a járvány miatt, de lelkileg is úgy éreztem, szükségem van arra, hogy kiszálljak a mókuskerékből, rendezzem a soraimat. Lélekben nem voltam még túl egy fájdalmas szakításon, és fel kellett végre dolgoznom édesapám váratlan halálát. Apukám akkor is a Tiszán tartózkodott, amikor megállt a szíve, és ötvenhét évesen örökre elhagyott bennünket. Fülembe csengtek a szavai: „Addig nem lehetünk mással boldogok, amíg egymagunkban nem éljük meg azt. De az ember társas lény, akkor miért kell, hogy egyedül legyünk boldogok? A válasz egyszerű: ha képesek leszünk egyedül átélni, akkor képesek leszünk arra is, hogy megosszuk azzal, akit szeretünk. Különben mindig mástól fogjuk várni a boldogságot. Meg kell tanulni élvezni a saját társaságunkat, és azt, ami körülvesz. Ezt leginkább a természetben tanulhatjuk meg.”

Életem legjobb döntése volt, hogy visszamentem a szigetre, pedig minden másképp alakult, mint ahogy vártam. Tartottam tőle, hogy gyengíteni fog, de lelkileg és fizikailag is megerősített. Sikerült elérnem azt is (mosolyog), hogy már egy percig is tudok kézen állni, most is rendszeresen használom a fordított testhelyzetet feszültségoldásra. Ahogy – úgy a második, harmadik hét táján – lecsillapodtam, elcsendesedtem, és megéreztem a végtelen nyugalmat, eldöntöttem, hogy megcsinálom a játékfilmet. Természetfilmet már készítettem a Tiszáról és a Tisza-tóról, mert küldetésemnek érzem, hogy közelebb hozzam az embereket a természethez. Reményeim szerint ha közelebb kerülünk hozzá, akkor talán természetessé válik, hogy jobban vigyázzunk rá. Ezt bizonyítja az is, hogy az emberek lelkesen csatlakoznak a szemétgyűjtési akciókhoz. Tehát a filmezés nem volt tőlem idegen, volt már kamera a kezemben, és autodidakta módon vágni is megtanultam. Nem szégyellek kérdezni, tanulni. Most azonban forgatókönyvíróként, rendezőként és szereplőként is helyt kellett állnom. A filmben „csak” magamat kellett adnom, el kellett feledkeznem arról, hogy ott a kamera. Néha természetesebben viselkedtem a kamera előtt, mint az életben. (nevet)

– Honnan a tudás, hogy simán meg tudta oldani a nomád élettel járó feladatokat?

– Bár már jó ideje városban élek, de vidéki gyerekként nőttem fel. A gyerekkori nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem: egyrészt Ukrajnában egy kis faluban, Mizocsban, másrészt Pilisvörösváron az anyai nagyszüleimnél. Nagymamáim kertápoló örömét látva megszerettem a kertészkedést is. Talpraesett gyerek voltam. Szerettem álmokat szőni, és elég kreatív voltam ahhoz, hogy meg is valósítsam a tervei­met.

Diákként kukoricát akartam árulni a strandon, ezért meg is termeltem azt, és hegesztettem egy árusító triciklit is. Sosem vártam a sült galambra. A kreativitás és a kétkezi munka közel áll hozzám. Sokan azért nem tudják megvalósítani az álmaikat, mert leragadnak az álmodozásnál, és nem mernek belekezdeni a megvalósításába, félnek a kudarctól. A kunyhó átalakítása csak az egyik projektem volt. Sokat tervezek, rajzolok. Építettem már hajót is, most pedig egy régi magyar lakókocsit alakítok át. Komfortosabb lesz, mint a kunyhó volt: amellett, hogy még terasza is lesz, ügyeltem rá, hogy önfenntartó és környezetkímélő legyen. Egy kiskörei mesterrel dolgozom rajta, megtanultam flexelni és hegeszteni is.

– Ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Milyen volt a kicsi Dimitry, és miről álmodott, mi lesz, ha nagy lesz?

– A Szovjetunióban, Leningrádban születtem szovjet állampolgárként. A szüleim az orvosi egyetemen szerettek egymásba. Édesapám ukrán, édesanyám magyar származású, a diploma megszerzése után választhattak, hogy Szibériában vagy Magyarországon kezdjék meg közös életüket. Nem volt nehéz a döntés. Egyéves koromtól Magyarországon élünk. A szüleimet hajtotta a vágy, hogy kertes házban, folyóhoz közel éljünk, ezért elég sokat költöztünk: Tatabányán, Pilisvörösváron, Karcagon, Kisújszálláson, Tiszafüreden és Tiszaörvényen éltünk. Egyre közelebb a Tiszához, mert édesapám második szerelme – első természetesen az édesanyám – a Tisza volt. A vízen érezte igazán szabadnak magát. Kiváltságnak éreztem, hogy elvitt magával, ebből tudtam, hogy igazán szeret. Apám az életre tanított, arra, hogy az életet szeretni kell. Csodás kalandjaink voltak.

Az iskolában származásom miatt sokszor „leruszkiztak”. Önfejű, akaratos kissrác voltam. Az egyik tanárom mondta anyukámnak, hogy a kreativitásom és a művészi vénám fog előre vinni, és meg fogok élni a jég hátán is. Én azt mondtam, hogy vállalkozó vagy autótervező leszek. Fel is vettek Los Angelesbe, egy évet ott is töltöttem, de esélytelen volt, hogy finanszírozni tudjuk a képzést. Magyarországra visszatérve a reklámszakmában kezdtem dolgozni, 2004-ben alapítottam meg a saját reklámügynökségemet. Így magam osztom be az időmet: van, hogy napi 18 órát dolgozom, máskor viszont gond nélkül eltölthetek napokat a Tiszánál – az nem maradhat ki.

– Fél év egyedül… Nem félt soha? Voltak mélypontok, amikor csak kevés választotta el attól, hogy fel­adja?

– Saját döntésem volt, hogy lemondok a normál életemről, vállalom az egyedüllétet, viselem a hideget, meleget. Ez volt az én El Caminóm. A hideg volt az, amivel először meggyűlt a bajom. Rettenetesen fáztam, amikor beköszöntött a télies idő. Eljött egy fizikai mélypont, amikor azt gondoltam, hogy sok ember hal meg a Covid áldozataként, én meg a végén itt fogok megfagyni. Ne már! Aztán valahogy hozzászoktam a hideghez, és megváltozott a hőérzetem is. Már a szinte jeges vízben is képes vagyok megmártózni. A leghidegebb napok kivételével majdnem mindennap úsztam a Tiszában. A félelem szerencsére elkerült, valahogy úgy éreztem, hogy velem van édesapám, és megóv mindentől. Szinte hallottam a hangját: „Gyimocska, ne félj, míg engem látsz!”

A másik mentorom maga a Tisza volt. Érzékeltem a megnyugtató jelenlétét, és végre el tudtam engedni azt, amit el kellett engednem, hogy helyük legyen az életemben új dolgoknak. A társas kapcsolataimat is átértékeltem, és azt hiszem, már készen állok arra, hogy nekem is lehessen egy kisfiam, akinek továbbadhatom mindazt, amit tudok.

A folyón zajló élet látványa – madarak, halak, rovarok, növények végtelen változatossága – rádöbbentett, hogy végtelen parányi pontjai vagyunk a világnak. Eltolódtak a súlypontok is. Mikor úgy tűnt, hogy a birtokomban lévő összesen két kanálból az egyik eltűnt, ráébredtem, hogy a mai ember sokszor az értéktelen dolgokat tartja értékesnek, vagy éppen fordítva, az értékeseket értéktelennek.

– Továbbra sem hagy nyugodni a gondolat. Nem érezte magát magányosnak? Nem unatkozott?

– A nomád körülmények nem hagynak időt arra, hogy az ember unatkozzon. Elfoglalt ember voltam: ahhoz, hogy ellássam magam, kertészkedni kellett, aztán ott voltak a háztartási teendők – főzés, mosogatás, mosás –, a kunyhó csinosítása, a stégépítés, és persze a filmezés is. Nem maradt időm unatkozni. Tény, hogy az ember társas lény, és szereti örömét, bánatát megosztani. Az első héten még sokat beszéltem telefonon, aztán már nem hiányzott a külvilág, a laptopomat se nyitottam ki, nem érdekeltek már a hírek. Amit tudnom kellett, azt az édesanyám úgyis elmondta telefonon. Rádiót hallgattam, mint a nagyszüleim, akik ha meghallgatták, amit akartak, utána kikapcsolták a készüléket.

– A film készítésekor a Covid-járvány volt a legnagyobb trauma az életünkben, azóta viszont orosz–ukrán háború zajlik a szomszédunkban. Ukrán származású lévén hogyan éli ezt meg?

– Tudathasadásos állapot ez. Édesapámék négyen voltak testvérek, és van ukrán–orosz vegyes házasság is a családban. Amikor kitört a háború, éreztem, hogy tennem kell valamit. Személyesen vittem el az adományokat, amit gyűjtöttünk. Vérzik a szívem, mert nem tudjuk, mikor lesz ennek vége.

– A filmes karrierje viszont csak most kezdődik igazán. A Jóreménység-sziget lett a legjobb független film az Európai Filmfesztiválon (UK), és elnyerte a legjobb elsőfilmes rendező díjat a Best Istanbul Filmfesztiválon. Ez, ugye, csak az első játékfilmje volt, lesz folytatás?

– Szeretnék a továbbiakban is a filmezéssel foglalkozni. Folyamatosan tanulok és inspirálódom. Szeretnék egyszer majd elismert filmrendező lenni, aki olyan művészi filmeket csinál, amelyek gondolkodásra késztetnek, és katarzist hoznak.