Szívvel és ésszel

Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy képes legyen támogatni másokat. Emese Erdélyben született, Gyergyóremetén élt, és a szülei ugyan nagy szeretetben nevelték, de semmi sem pottyanhatott csak úgy az ölébe, mindenért meg kellett dolgoznia.

„Egészen kicsi koromtól önállónak kellett lennem, egyedül jártam iskolába, főztem, takarítottam, mert a szüleim is rengeteget dolgoztak. Nyáron sem henyélhettem, akkor is dologra fogtak. Néha haragudtam ezért, de mára már nagyon hálás vagyok, mert ennek köszönhetem, hogy bármikor bárhová elindulhatok egy táskával, és biztos lehetek abban, hogy megállom a helyem. Úgy hiszem, sokkal könnyebb önmagára találni az embernek, ha kilép a megszokott környezetéből, a védőburokból, és elkezdi feszegetni a határait. Nálam ez az út vezet a boldogsághoz.”

A fiatal lány tíz évvel ezelőtt, mi­után pénteken lediplomázott a kolozsvári egyetem mérnök szakán, vasárnap fogta a táskáját és Budapestre költözött.

„Még mindig igaz, hogy aki nőként kitör az erdélyi sémából, az először fekete bárány lesz, ezért még jobban akar bizonyítani. Ám, ha elér valamit és sikeres lesz, azt az otthoniak is elfogadják, és örülnek a sikerének. Budapesten kezdetben hárman aludtunk egy szobában, és volt, hogy korgó gyomorral feküdtem le. De meg sem fordult a fejemben, hogy szégyenszemre hazakullogjak. Vagy ötven helyre beadtam az önéletrajzomat, és végül a média és modell világában kötöttem ki: ott dolgoztam másfél évet, amíg mindent kitanultam, hoszteszből végül irodavezető lettem, majd társultam egy ismerősömmel, és saját céget nyitottunk, modellképzéssel foglalkoztunk. Egy idő után azonban elegem lett az üresen csillogó médiavilágból. Egyszer elvittem Erdélybe egy barátomat, akinek a fotózás volt a hobbija, és magas szinten űzte azt. Amíg ő elmélyülten komponálta a képeit, én unatkoztam, ezért fotózni kezdtem a telefonommal. A képeket nézegetve azt mondta, hogy vannak az ő képei, és a jók, azok pedig az enyémek. Megállapította, hogy van érzékem a fotózáshoz. Ezért vettem egy jó gépet, és elkezdtem képezni magam autodidakta módon, mára már a Magyar Fotóművészek Világszövetsége is tagjává fogadott, és több kiállításon is szerepeltek a képeim.”

Emese kereste a helyét. Elment az El Caminóra, és az út élményei megérlelték benne a döntést, hogy abból a sok jóból, ami neki jutott, vissza kell adnia másoknak is. Miután hazatért, eladta a céget, és a világ számos fejlődő országában önkéntes munkát vállalt. Na, ekkor aztán tényleg kész regény lett az élete. Olykor horrorfejezetekkel.

„Gyerekkori álmom volt eljutni Afrikába. Ez négy éve adatott meg először: az Afrikáért Alapítvány szervezésében orvosokkal, ápolókkal, önkéntesekkel Kongóba mentünk egy kis rendelőt felújítani, maláriásokat, ebolásokat kezelni. Itt olyan sokkoló élményekben volt részem, hogy utána hónapokig nem tudtam beszélni róla. Kongóban akkoriban rettenetes volt a helyzet: nem tudtuk, hogy a rendőrtől vagy az utca emberétől kell jobban félni. Felkészítettek rá, hogy valószínűleg a rendőr sem fog megvédeni minket, hanem akár el is rabolhat váltságdíj reményében. Voltak éjszakáink, amikor a félelemtől alig aludtunk a szállásunk ablaktalan helyiségében, ahol felváltva őrködtünk az ajtóhoz tolt széken, az autóinkkal pedig igyekeztünk elbarikádozni az épületet. Ha egyikünknek ki kellett mennie WC-re, mind a tízen mentünk. Előfordult, hogy szöges láncot helyeztek az útra, vagy éppen fegyvert fogtak az autónkra. Az ötödik ilyennél a sofőr rálépett a gázra, mi lebuktunk, ők félreugráltak, s letörték a tükröt, beverték az ablakot. Szerencsére ez már a múlté, rendszerváltás volt, új elnök van, idén nem is láttam rendőrt, egyedül sétáltam az utcán Kinshasában.”

Ez az első kalandos út nem szegte kedvét Emesének, hanem még inkább ráébresztette, hogy itt nagyon is szükség van a segítségre, ám nagyon nem mindegy a módja, hiszen óriási a kulturális különbség.

„Sok mindent vittem a gyerekeknek. Egy kislánynak odaadtam egy cukorkát, papírostól befalta. Hiába vittem rajzlapokat és színes ceruzákat, fogalmuk sem volt, hogyan kell használni, a levegőben hadonásztak a ceruzákkal. Tudtam, hogy a gyerekek felé kell fordulni, mert ha az ember megváltoztatja egy gyerek életét, akkor az elindíthat egy láncreakciót. Jelképesen örökbe fogadtam egy ötéves árva kislányt, Miradit, akit a nagymamája nevelt két nővérével együtt. Kezdetben csak anyagilag támogattam, tavaly azonban végre kiutazhattam, és személyesen is találkozhattunk. Akkor jöttem rá, hogy nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni, úgyhogy a piaci igényeket felmérve nyitottam nekik egy kisboltot, amit azóta is ügyesen vezet Miradi 18 éves nővére, Dorkas. A Kinshasa nyomornegyedében található „Emy boltja” nem éppen egy szupermarket, de meg tudnak élni abból, hogy hűtött vizet, üdítőt és édességeket árulnak. A tapasztalat mutatta meg azt is, hogy túlsegíteni sem szabad, mert ha nagyon kirínak a környezetükből, akkor irigyeik támadnak, és az sem jó. Nemcsak szívvel, de ésszel kell segíteni, úgy, ahogy nekik jó. Szívesen elhoztam volna Miradit nyaralni, hiszen nagyon szeretjük egymást, de rájöttem, hogy nagy hiba lett volna, mert nagy sokk lett volna neki a visszatérés, ahogy a nagymamájának meg az, hogy az egyik unokáját kiemelik, míg a többit nem.”

A kalandok persze „Emy boltja” után is folytatódnak, messze még a regény vége. Úgy tűnik, hogy a bátor erdélyi magyar lány semmitől sem fél. Megjárt már azóta lepratelepet Afrikában, AIDS-es központot Indiában.

„Nyáron Kenyában jártam. Van ott a semmi közepén egy iskola hétszáz gyerekkel, akik öt kilométerre járnak vízért. Van, aki nem jön vissza, az elmúlt pár hónapban négy gyereket evett meg a krokodil. A geológusok találtak vizet az iskola területén, úgyhogy lehet kutat fúrni, most – a többi közt – erre gyűjtünk az alapítvánnyal.”

Merthogy időközben a megszállottan segíteni akaró lány két alapítványt is létrehozott: az I do it 4 you nemzetközi alapítvány és az Érted Teszem Alapítvány fókuszában a gyermekek és családok állnak, és kiemelten fontosnak tartják, hogy ne csak egyszeri segítséget nyújtsanak, hanem olyan programokat hozzanak létre, melyek hosszú távon segítik a helyi közösségek életminőségének javulását. Idén nyáron idehaza útjára indították az Utazz velünk Meseországba című kezdeményezést, melynek célja, hogy hátrányos helyzetű falvakba, iskolákba, kórházakba mesekönyveket vigyenek, lehetővé téve ezzel az olvasás örömét a gyermekek számára.

„Mándokon például 600 könyvet osztottunk szét, fel is olvastunk, és játszottunk is a gyermekekkel. Ez a település az elsők között volt, mely az ukrán háború kitörésekor menedéket, élelmet, segítséget és sok szeretetet adott az ide érkező anyák és gyerekek számára, és februárban mi is ide hoztunk adományt. Szerencsére egyre több önkéntes támogatja az alapítványt, néha magam is elámulok, hogy mi mindent vagyunk képesek megszervezni és összehozni. Igaz a mondás, hogy „kell egy csapat”, mert ha a sok jó szándék összeadódik, hegyeket lehet megmozgatni.”

Fotós útjaira azonban többnyire egyedül indul el Emese.

„A szívem csücske az utcai emberportré, a váratlan, a nem beállított, elkapott pillanat. Szerintem így születnek az igazi fotók, amelyek mesélnek. Elkapod, ahogy egy felnőtt elmélázik, egy gyerek önfeledten játszik és mosolyog. A fotózás révén sikerül közel kerülnöm az emberekhez. Korábban sehová nem mentem egyedül, most viszont sosem vagyok egyedül, ott a nyakamban a gép. Számomra a fotózás lényege, hogy ha megcsinálok egy képet, nem sétálok el, hanem megadom a tiszteletet, megmutatom a ké­pet, beszélgetünk, ha nincs közös nyelvünk, akkor kézzel-lábbal, mosollyal, hogy egy kicsit megismerjük egymást. Így, ha ránézek egy képre, végigpörög, kit látok, mit mesélt magáról, mi történt ott. Sorsok, emberek, történetek. Ez az, ami engem mozgat. Rengeteg tervem van még.”