Cserépedények hazája

A korondi portáról a gazda terepjárójával megyünk ki kacskaringós határúton a székelyföldi községközponthoz tartozó Fenyőkútra, ahol esztenák alakultak. Az állattartó korondiak itt találtak legelőre és kaszálóra. Vendéglátónk, a lovasturizmussal foglalkozó Tófalvi Albert a hat kilométerre fekvő tanyájára visz. Nyári szezonban innen indulnak az 50 fős vendégsereg szállítására alkalmas szekerek az ebéddel egybekötött egynapos túrára. Mire odaérünk, útra készen áll a kisebb, 16 fős szekér öt-hat vendéggel.

Már szezon vége van, így ritkábban akad fuvar, de a vendéglátásból élő tófal­viak minden alkalmat megragadnak. Németországból érkezett család vendégeskedik Korondon, így hamar tudomást szereztek róla, hogy nemcsak a falu főutcáján kínált kézműves kerámiát nézhetik meg, hanem szekeres turizmusra is lehetőségük van. Ezúttal a gaz­da fia, Tivadar a kocsis, és a csapathoz szegődik kislánya is, hogy az idei utolsó utak egyikén még megcsodálhassa a lenyűgözően szép őszi tájat és a völgyben elterülő szülőfaluját. Fenn, egy erdei tisztáson egy másik családtag várja őket flekkennel és sült kolbásszal. A hús a családi gazdaságból származik, a portán disznókat hizlalnak, egész évben vágnak a vendégeknek. A zömében Magyarországról érkező látogatók megkóstolhatják az erdélyi ételeket, amihez házikenyér, pálinka és székely humor jár, ezért is sok a visszatérő turista.

Magyarországi ötlet

Miközben az istállóban pihenő lovak elé szénát dob, a gazda elmeséli, hogyan indult nem mindennapi foglalkozása. Gyökerei Magyarországhoz kötődnek, ahol a kilencvenes években vendégmunkásként dolgozott. Amikor hazatért Székelyföldre, egri barátai közül mindig hazakísérte valaki. Szekéren elbarangoltak a határba, bejárták a környező erdőket, és jót flekkeneztek. Így született az ötlet, mi lenne, ha vállalkozásszerűen fogna hozzá a vendéglátáshoz.

,,Készítettem egy hintót, hogy ne trágyahordó szekéren vigyem a vendégeket, aztán több turistaszállító szekér és szán is létrejött. Előbb az egri és az Eger környéki barátaink kerestek fel, ahol famunkásként dolgoztam, azután mások is jöttek, végül egymásnak adták a kilincset” – emlékezik az indulásra Tófalvi Albert, akit a környéken ragadványnevén, Vári Berciként ismernek. Túl sok Tófalvi nevű ember él a faluban, így a székely leleményesség megkülönbözteti őket egymástól. Új foglalkozásának leginkább felesége és a gyerekek örültek, hiszen végre otthon maradt, és nem hosszas távollétek után találkozott pár napra családjával. Tófalviék időközben két fogadott árvagyerekkel, egy testvérpárral gyarapodtak, akiknek házat építettek a tanyán. Ma már ők is főállásban a családi vállalkozásban dolgoznak.

Az összekarcolt, meghasogatott istállóajtót nézegetem, ami medvejárásról árulkodik. A gazda bólogat: a nagyvad mindent megpróbált, de nem jutott be az állatok közé. De ha a jószágot nem is, a vetett takarmányt, a zabot megdézsmálta. Szerencsére nem akkora a veszély, hogy turistacsoportokkal ne lehessen a falu környéki utakon szekerezni.

Patkolókovácsból lett mindenes

Visszatérünk a korondi zöldségpiac melletti portára. Amint a gazdával körbejárjuk a tágas udvart, elmeséli, hogy mindent saját kezűleg épített, az alapozástól a tetőszerkezetig. Az átadás előtt álló kis panzió is így épült. Holott eredetileg kovácsnak tanult. Amikor újonc mesteremberként hazajött, az apja örült, hogy a fia megpatkolja a lovakat. Akkor derült ki, hogy a fiatalembert ipari kovácsnak képezték. Elszégyellte magát, hogy három év szakiskola után sem tud patkolni, ezért elszegődött inasnak a vidék ismert kovácsmesteréhez, a farkaslaki Hadnagy Mihály bácsihoz. További két év inaskodással tanulta ki a kézműves fémmegmunkálás minden csínját-bínját. Aminek ma is hasznát veszi, de Magyarországon beleszokott a famegmunkálásba is, így ma már ezermesterként tervez, épít és vezeti családi vállalkozását.

A tágas nappaliban Veronka asszony kávéval kínál. Itthon van a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen csíkszeredai karán közgazdaságit végzett lányuk is, aki a falusi turizmust akarja előzmozdítani. Beszélgetünk a fiatalokról, a fazekasságról, a helyben maradás lehetőségéről. Sokan nem gondolkodnak már Tófalviék mintájára, hogy itthon alapozzák meg jövőjüket. Könnyebb pénzkereseti lehetőségnek számít a nyugat-európai munkavállalás. Míg korábban a falu lakosságának 90 százaléka élt fazekasságból, nap­jainkban az 5200 lélekszámú Hargita megyei magyar községközpontban legfeljebb 50 család tart ki a falu kézműves mestersége mellett. Tófalviék nem voltak fazekasok, de állattartóként besegítettek a kerámia és a nyersanyag fuvarozásába.

Jó hír, hogy még mindig sok népi kerámia készül a korondi műhelyekben, amit a falu főutcáján kiépített üzletekben, sátrakban árulnak. A fazekasság és a kereskedelem mára jórészt elvált egymástól: az árusok a falu belső utcáin lakó és dolgozó fazakascsaládoktól vásárolják meg az árut, és viszonteladóként kínálják a turistáknak. Van a főutcán néhány, saját bolttal rendelkező fazekas is, mint a Vészti család. A tágas udvarból nyíló bemutató üzletben árulják saját készítésű kerámiáikat, az üzlet mögött húzódik a műhely és az elektromos kemence, ahol a kerámiát kiégetik. A vásárlók miatt nehezen tudunk szót váltani, Vészti Rózsika egyedül árul az üzletben, Mihály, a férje a műhelyben dolgozik. Végül a fiú váltja fel az anyját, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

46 éve a Vészti-portára férjhez jött asszony a hetvenes években férfi- és nőiszabó-szakiskolát végzett Székelyudvarhelyen. Szerette a szakmáját, de mint meséli, amikor fiatalasszonyként belecsöppent férje fazekascsaládjába, többé nem volt ideje tanult mesterségét folytatni. Csak a család számára varrt, amikor a fazekasság mellett kevéske szabadideje maradt.

„Országszerte sokat jártunk a vásárokba. Elvittük az anyósomék és az általunk készített árut, majd itthon elosztottuk a pénzt. Így ment ez évről évre. Bármilyen világ köszöntött ránk, mindig elfogyott a korondi kerámia. Sokszor aggódtunk, hogy egy-egy termékből túl sok készült, de olyan még nem volt, hogy a nyakunkon maradjon” – meséli Vészti Rózsika, miközben kürtős kaláccsal kínál az udvar közepén álló kis pihenő asztalán.

Ma is jó a kereslet a korondi kerámiára. Bizonyosság erre, hogy beszélgetésünk alatt hányan megfordultak az üzletben. Pedig már rég vége van a nyárnak. Miközben harminc évvel ezelőtt Vésztiék a két kezükön megszámolták, hány eladó kínálja a korondi portékát, ma több tucat árus vert tanyát a főút mentén, és a kerámián kívül számos más kézműves és ipari terméket árulnak.

A romániai kerámiavásárok vendégeiként Vésztiék azt látják, hogy más vidékeken felhagynak a fazekassággal. Szinte egyedül maradt a székely falu a régi foglalkozással. Az asszony elpanaszolja, hogy ma már Korondon is egyre többen gondolják azt, külföldi munkavállalásból könnyebb megélni, a fiatal férfiak között a kamionsofőrködés divatos. Ha a fiatalok elmennek otthonról, kiesik az utánpótlás, nincs kire rátestálni az évszázadok óta őrzött kézműves foglalkozást.

„A fazekassághoz nem elég két ember, a fazekas­családokban megoszlottak a feladatok. Van, aki a nyersanyag kitermelésével és szállításával foglalkozott, a férfiak korongoztak, az ügyes kezű lányok, asszonyok rajzolták, festették a kerámiát, és volt, aki a vásárokat, piacokat járta és árult. Évszázadokon keresztül így ment ez. Ha nincsenek fiatalok, akkor egyre több fazekasműhely húzza le a rolót” – magyarázza vendéglátónk, akinek az is fájdalma, hogy a családon kívül már nincs, ahol meg lehessen tanulni a fazekasságot. A hatvanas évektől keramikus-szakiskola működött Korondon, ahol anyai nagybátyja alapozta meg a szakképzést. Az évtizedek során nagyon sok ügyes fazekas került ki az iskola padjaiból. A romániai szakiskolák többségéhez hasonlóan, a kilencvenes években azonban a korondi is bezárta kapuit.

Nézegetem a polcokon a magyaros mintázatú tányérokat, bögréket, a magyar felirattal ellátott edényeket. Egy átutazó moldvai román nő vásárol két magyar feliratú kancsót. Az eladó szabadkozik, hogy csak magyar szövegű edényeik vannak, mire a román hölgy mosolyog: „Éppen azért vásárolok maguktól, mert román nyelvűt találok otthon is.”

Csak tiszta forrásból

Ha Korondon jár az ember, és minőségi kerámiát akar vásárolni, érdemes belépnie Páll Antalhoz, aki a korondi fazekasságban hivatkozási alapnak számító Páll család leszármazottja. A két világháború között Bandi Dezső iparművész biztatására Páll Antal nagyapja kezdett el kutakodni a XIX. század fordulójára kiveszett régi motívumok felől, és elsőként honosította meg kerámiatermékeiben a régi forma-, motívum- és színvilágot. A főutca aljában, a „fősodortól” kissé lejjebb nyitott boltot termékei számára, felhozatala azonban elüt a legtöbb korondi kerámiától.

Elődeinek sok vitája akadt a helybéliekkel, amikor az elharapódzó giccset próbálták kiiktatni a korondi fazekasságból, idővel azonban rájöttek, hogy aki az igazi korondi népi motívumok iránt érdeklődik, az keresgél, olvas, tájékozódik, amíg rájuk akad. Ebből az örökségből élnek ma is: zömében azoknak a magyarországi vásárlóknak a gyerekei és unokái keresik fel Korondon a Páll családot, akik szülei és nagyszülei még a Ceaușescu-rendszer éveiben vagy korábban utaztak Erdélybe. Akkoriban a korondi család, komoly kockázatot vállalva, szállásolta el őket a házában vagy a szénapadláson.

„A mai korondi kerámiával az a gond, hogy kialakult egy olyan fazekasréteg, amelyik kereskedőknek, viszonteladóknak dolgozik, és meg kell feleljenek a nyomott ár szindrómájának. Kevés anyagból és olcsón kérnek tőlük árut. Emiatt maradt le a termékekről a hagyományos sárga szín is, ami babra munka, így nem jut rá kellő idő. A turista, aki nem ért hozzá, bármit megvásárol korondi termékként” – tárja szét a kezét a 47 éves Páll Antal, aki a négy testvér közül egyedül tartott ki a fazekasság mellett. Népesebb családból származó szülei esetében sem sokkal jobb az arány, mert már korában elkezdődött az elvándorlás az iparba. Amikor nagyapja abbahagyta, apja vette át a műhelyt, tőle pedig a fia örökölte, a lányok férjhez mentek, és mással foglalkoznak.

A falakon ott sorakoznak a Páll család kitüntetései. A Magyar Örökség Díjra és a Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjére a legbüszkébbek, amelyet édesapja 1993-as halálát követően a ma is aktív édesanyja vett át. Ő a családi fazekasság lelke: jóval hetven fölött is festi, színezi a kerámiát.

A bokályok, tányérok, borosedények, poharak, csuprok többségét ma már dísztárgynak vásárolják, csupán egy vékony réteg főz korondi cserépedényben. Miközben beszélgetünk, a gazda leül a korong mellé, és mutatja, hogyan készül a bokály, hogyan alakul át a meggyúrt agyag perceken belül formás edénnyé. Ezt követi a szikkasztás, a kaolinnal való leöntés, karcolás, csíkozás, festés, végül a mázas edényeket kiégetik.

Páll Antal belefeledkezik munkájába. Látványműhelyébe naponta betérnek magyar és román vendégek megszemlélni az örökséget, ami a Páll családban évszázadok óta apáról fiúra szálló mesterségként él ma is.