Élni akaró erdélyi magyarság

Aki látogatóba jön Dél-Erdély legfontosabb városába, Gyulafehérvárra, az jó eséllyel „benn reked” a várban, hiszen a Maros fölötti fennsíkon elterülő barokk erődítményben az erdélyi történelem épített örökségének tömör keresztmetszetével találkozik. Itt nyugszik Martinuzzi Fráter György, János Zsigmond, Bocskai István, Bethlen Gábor, Hunyadi László, illetve számos katolikus püspök, közöttük az 1980-ban elhunyt Márton Áron.

A vár számtalan látnivalója mellett kevésbé tűnik érdekesnek az alsóvárosban 1756–1760 között barokk stílusban épült református templom, amely a magyar kormány támogatásával elindított nagyívű erdélyi templomfelújítási program keretében újult meg. A Nagyenyedi Református Egyházmegye gyülekezetei­nek további kilenc felújított templomával együtt idén, május 21-én, a Református Egység Napján hálaadó istentiszteletek keretében vehették birtokukba az egyházközségek tíz Kárpát-medencei református püspök jelenlétében.

Az eredeti szépségében felújított gyulafehérvári református templom előtt találkozunk Gudor Botond lelkipásztorral, az ötven gyülekezetet számláló Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével.

Dokumentumregényt lehetne írni mindarról, amit a dél-erdélyi szórványban átélt és megtapasztalt. Édesapja, 76 éves Gudor András szintén a környéken szolgált lelkipásztorként. Amikor fia elvégezte a teológiát Kolozsváron, nem volt kérdés, hogy hazatérjen szülőföldjére. Tizennyolc évet szolgált Magyarigen húsz lelket számláló gyülekezetében, ahonnan eljárt prédikálni Zalatnára, Sárdra és Boroskrakkóba is. Olyan közösségek ezek, ahonnan a mócvidéki románok az 1848–1849 forradalom és szabadságharc idején kiirtották a magyarságot: Magyarigenben 183 embert kaszaboltak le… Ilyen történelmi örökséggel magyar értelmiségiként sokkal nehezebb közösségi munkát végezni a dél-erdélyi szórványban, mint Erdély más vidékein.

Megújuló templomok

A templomban a lelkész megmutatja az új szigetelési eljárást, amelynek során teljes szélességében átvágták az alap fölötti falfelületet, hogy megakadályozzák a talajvíz felszívódását. Sok erdélyi templom betegsége ez: ahol hozzáértő kivitelezőt találtak, már az új technológiát alkalmazzák. A 80 százalékban magyar és 20 százalékban román állami támogatással felújított egyházi ingatlanok költségeinek fedezésébe bepótolt a 300 lelket számláló gyülekezet is.

Gudor Botond szerint a templomfelújítás minden fázisára gyűjtöttek pénzt: „Nem azért, mert a pap telhetetlen, és nem elég, ami pályázatból beérkezik, hanem meggyőződésem, hogy azon nincs áldás, amihez nem járulunk hozzá. Számomra sokkal értékesebb az özvegyasszony két fillérje, amit tiszta szívből ad, mint az olyan gazdag emberé, akinek eszében sem jut a közösségi összefogás.”

Számba vesszük az esperesi fennhatósága alá tartozó legfontosabb templomfelújításokat Magyarigenben, Zalatnán, Sárdon, Boroskrakkón, Magyarlapádon Csom­­bordon, Küküllőváron vagy Székelykocsárdon. Külön érdekesség a nagyenyedi vártemplom felújítása, amelyre európai uniós pályázatot nyertek, a gyülekezet viszont nem tudta önerőből fedezni a teljes önrészt, amit magyar állami forrásból pótoltak ki. Közben kiderült, hogy a szász evangélikus egyház hívek hiányában túl akar adni várbeli ingatlanján. Összeomlás fenyegette a kápolnájukat, amelyet szintén magyar állami beavatkozással sikerült megvásárolni és felújítani a magyar közösség számára.

A megújuló vártemplom és tágas közösségi tere turisztikai célokat is szolgál. Gudor Botondnak régi vesszőparipája a dél-erdélyi turizmus. A kilencvenes években elkezdett lelkipásztori munkája során többféle tervet dolgozott ki, hogy miként lehetne idecsalogatni az anyaországi turistákat. Erdély-Hegyalja és térsége címmel kiválóan dokumentált turistakalauzt írt a nagyközönség számára.

Turistaszemmel Dél-Erdélyben

Átmegyünk az út túloldalán fekvő, II. Rákóczi Ferenc Gyülekezeti Központba. A papilak szomszédságában található telken 2000-ben építették fel a vendégfogadói feladatokat is ellátó egyházi ingatlant. A lelkipásztor az épületet az általa megálmodott Bethlen Gábor út egyik dél-erdélyi szálláshelyének képzelte el. Nagy fájdalma, hogy az Erdélybe látogató magyarok csak kis számban érdeklődnek a dél-erdélyi műemlékturizmus iránt.

„Magyar oldalról a kényelmes erdélyi turizmus nagyjából a Székelyföldet jelenti. Sokak számára ismeretlen a Partium és Dél-Erdély épített öröksége. Valamennyire érthető a felkapott székelyföldi turizmus, mert nyelvi könnyebbséget jelent. A két világháború közötti mentalitást örököltük meg az 1989-es rendszerváltás után” – magyarázza aggályait a lelkész. Becslése szerint az Erdélybe érkező magyar turisták mintegy 80 százaléka Kalotaszeg érintésével Székelyföldre megy, és a fennmaradó 20 százalék jut el Nagyenyedre, Gyulafehérvárra, Nagyszebenbe, Vajdahunyadra vagy éppen a Bánságba.

Az utóbbi pár esztendőben valamelyest módosult ez az arány, mert Gudor Botondhoz hasonlóan több elhívatott magyar közösség- és turistaszervező tevékenykedik dél-erdélyi településeken, így több turistacsoport érkezik Gyulafehérvárra is, és azok Alvinctől Déváig, Vajdahunyadig vagy a Hátszegi medencéig bejárják a magyar történelemhez kapcsolódó legfontosabb helyszíneket. Vendéglátónk szerint a felkeresett helyek közül kiemelkedik Gyulafehérvár, amely megkerülhetetlen pont az erdélyi turizmusban.

Talpra állított gyülekezet

A paplakon találkozunk a 77 esztendős Fodor Béla főgondnokkal, akinek életútja sokban hasonlít a kommunizmus évtizedeiben az ország különböző részeiből betelepülők sorsára. A román lakosság masszív betelepítésével jóval kisebb százalékban ugyan, de érkeztek magyarok is: a sepsiszentgyörgyi származású fiatal banki alkalmazottat 1968-ban helyezték Gyulafehérvárra, és azóta itt ragadt. Hivatalnokként a kommunizmusban ő vezette a református gyülekezet bankszámláját, a rendszert kiszolgáló egykori lelkipásztort azonban nem kedvelte, mint ahogyan a gyülekezet többi tagja sem.

Mindez meglátszott a szétszéledt egyházközösségen: a mai lelkipásztor édesapja, Gudor András állította talpra a gyülekezetet az 1989. decemberi rendszerváltást követő években. Minden házba bekopogott, ahol magyar emberről tudott vagy magyar személyeket sejtett. Akkoriban szegődött a lelkész mellé gondnokként Fodor Béla, hiszen nagy szükség volt egy könyvelői, pénzügyi ismeretekkel rendelkező egyháztag segítségére.

Ma már a gyülekezet többségét kitevő idősebb hívek gondjaival küszködik ő is. Feleségét elveszítette, fia és 16 éves unokája Észak-Írországban él, egykori barátai – akiket az utóbbi 50 esztendőben ismert meg Gyulafehérváron – jórészt már eltávoztak az élők sorából. A 65 ezres lélekszámú Gyulafehérvár mintegy 1200 lelket számláló magyar közössége kiöregedett. A város magyar iskolájában, a római katolikus egyház által fenntartott Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceum elemi tagozatán több a református kisdiák, mint a katolikus. A gondnok arra panaszkodik, hogy a magyar fiatalokat nehéz megtartani a városban. Egyrészt sok a vegyesházasság, aki pedig nem külföldre vagy az anyaországba költözik, az a magyar tömbvidéken vagy a nagyobb lélekszámú magyarsággal rendelkező Kolozsváron telepszik le.

„Mi még jól állunk, mert az egyházközség vezetésében sok a fiatal presbiter. A gond az, hogy többségük más vidéken dolgozik, így távol vannak a családjuktól és a gyülekezettől egyaránt” – magyarázza a főgondnok.

Marosszentimre, a tragikus sorsú falu

Tanakodunk a lelkipásztorral, hova tudnánk a közelbe kilátogatni. Marosszentimrére esik a választás, amely Árpád-kori templomával Dél-Erdély szimbolikus templomának számít. Útközben Gudor Botond a helyi közösség történetét meséli el dióhéjban: a faluban a magyarok már a XVII. századi tatárjárás óta megfogyatkoztak. Aki maradt, az 1848-as mócvidéki román betörés elől menekült el. Az 1910-es években állt be némi fordulat a drasztikusan megfogyatkozott magyar közösség életébe: a nagyon szórványpárti nemzetpolitika célul tűzte ki a magyar hívek visszaszerzését.

Egy tehetséges kalotaszegi származású pap került a gyülekezetbe, és áldozatos munkájának köszönhetően pár éven belül már 40 tagot számlált a református gyülekezet. A sokat ígérő munkát a trianoni országcsonkítás törte derékba.

1920 után újabb csapás érte a magyar közösséget: a görögkatolikus egyház kisajátította a magyar egyház ingó- és ingatlanvagyonát. Marosszentimre azon kevés erdélyi magyar templomok közé tartozott, amelyet Trianon után elvett a román egyházzal összejátszó állami hatalom olyan címszó alatt, hogy a településen már nem élnek magyarok.

Végül egy sváb származású téglagyáros mentette meg a református templomot, amikor a településen alapított gyárába 150–200 magyar munkás érkezett Erdély más vidékeiről. Ez már akkora közösséget jelentett, hogy a görögkatolikus érsekség engedett a nyomásnak, és 1926-ban a magyarok visszakaphatták 800 éves hajlékukat. A magyar sikertörténet azonban csupán pár évtizedet tartott: államosítás után a téglagyár leépült, a hatalom nem akarta fenntartani, a magyarság pedig ismét szétszéledt. A templom pedig azóta jórészt üresen áll.

Visszaperelt juss

Egyes történeti források pontatlanul a törökverő Hunyadi János által épített templomnak állítják be a marosszentimreit. Valójában nem Magyarország korabeli kormányzója építette, hanem ő alakíttatta át a régi templomot gótikus stílusban. A ma is álló templom román kori részei – többek között a déli kapu félköríves kőkerete – a XII. században épültek. Utoljára, a XVIII. században egészült ki: a nagyobb alapterületű torony helyébe épült a ma is látható új tornya.

A 2002-ben még 21 személyt számláló református gyülekezet ma jó esetben 6-7 lélekből áll. A lelkész gyakrabban jár ide, mert hosszú évek óta perli az egyházközség elkobzott örökségét. Az ortodox egyház és a helyi önkormányzat nemcsak a református egyházközség földterületét sajátította ki, hanem a régi magyar temetőt is arra hivatkozva, hogy magyarok már nem élnek a faluban.

Miközben körbejárjuk a környék egyik legrégibb templomát, Gudor Botond mutatja a legutóbbi bírósági végzést: a végrehajtónak egy többhektáros földterületet kéne visszajuttatnia a magyar egyház számára. Hiába született azonban jogerős ítélet, mert az igazságszolgáltatás döntéseit életbe ültető gépezet nem mozdul.

Meddig lehet bírni ezt a szélmalomharcot? – kér­dezem. Válaszában a lelkész összefoglalja a szór­ványmunka lényegét:

„Mindig úgy megyek be minden kis gyülekezetem polgármesteri hivatalába, mintha egy több száz lelkes közösséget képviselnék. Én azokért is kilincselek, akik már rég meghaltak. Azt látom, hogy aki a szórványban kitart nemzeti értékei mellett, az ki tudja vívni a többségi nemzet tiszteletét. Meg­engedik, hogy éljük hétköznapjainkban azt, amiért megküzdünk.”