Nincs megállás

A Spartathlon olyan az ultrafutók számára, mint a teniszezőknek Wimbledon vagy az operaénekeseknek a milánói Scala. Minden évben szeptember utolsó péntekén, hajnalban a világ legkiválóbb ultrafutói toporognak az Akropolisz lábánál, hogy elinduljanak Pheidippidész legendájának nyomában. Az ókori futár i. e. 490-ben Miltiadész athéni vezér megbízásából Athénból indulva Spártáig szaladt, hogy segítséget kérjen a perzsák elleni harchoz. Bizonyos források szerint a futár holtan esett össze a hír átadását követően, nem csoda hát, ha az évszázadok során sokan kétségbe vonták, hogy lehetséges egyfolytában 246 kilométert futni.

John Foden 1982-ben négy társával elindult, hogy bebizonyítsa: Pheidippidész valóban képes lehetett rá. Egy évvel a brit férfi célba érkezése után rendezték meg az első Spartathlont Görögországban, és azóta minden évben elrajtol az ultrafutók olimpiája, a világ egyik legkeményebb futása. Nem túlzás a jelző: átlagosan az indulóknak csupán a 40 százaléka tudja megérinteni a célt, Leonidász király Spárta főterén álló szobrát.

A spártai elöljárók minden célba érkezőt olajfa koszorúval és éremmel jutalmaznak; a verseny tisztaságát védendő nem osztanak pénzdíjakat. A Spartathlon majdnem 40 éves története során számos magyar sikert hozott. Elsőként Bogár Jánosét 1991-ben: az akkor 27 éves fiatalember úgy gyűrte le a gyilkos távot, hogy másfél órával előzte meg a második helyezettet!

A medál közepén a futóalak állítólag arany, mutatja győzelmi ereklyéjét házigazdánk fancsali otthonában. Bogár János egy takaros régi parasztházban él, ahol az első szoba az emlékek tárhelye. A polcokon 488 kupa sorakozik, és ennél jóval több érem. A falakon újságcikkek, fotók, relikviák, valamint tapétaként illeszkednek a versenylisták. Mindent pontosan dokumentál, évről évre, 1982 óta, amikor először indult futóversenyen: a helyet, az időpontot, a helyezést, a távot és az időeredményt.

Több mint 1500 verseny adatai közt szemezgetünk. Ebből úgy 120 ultrafutás (ultramaratoni távnak minősül a maratoni táv, vagyis 42,195 kilométer fölötti futás), amelyeken összesen mintegy 16 ezer kilométert tett a cipőibe. Régi időkről mesél, letűnt nevekkel: IBUSZ meg Xerox Maraton, Fut a tej…

Nem is igazán emlékszik, hogyan kezdődött a futószenvedélye, mikor érezte először: ez neki örömet szerez, neki tűzön-vízen át kell futnia. Az biztos, hogy 9-10 évesen már futva járt át a szomszéd település, Baktakék általános iskolájába. A katonaságnál fedezték fel tehetségét: mindenkit megvert a tesztfutáson. Attól kezdve aztán teljesen „rákattant” a futásra, a pihenőidőket is sokszor inkább edzésre fordította. Tizenkilenc évesen Békéscsabára került, ott alapított családot, Tóth Sándor edző irányítása mellett pedig – életében először – kemény edzésterv szerint, tudatosan készült a versenyekre.

Mindenféle távon elindult, és egyre jobb eredményeket ért el. Bogár János futókarrierjében mérföldkövet jelentett a Budapesttől Moszkváig elfutó, télen pedig a jeges Dunát rendre átúszó Schirilla György egyik könyve, ez vezette az ultrafutáson túl a vegetarianizmushoz is.

– Az addigi 10–20 kilométeres edzésadagokat rögtön 40–60-ra növeltem, és egyik napról a másikra elhagytam a húst. A maratonok után jött az első hosszú versenyem, 100 kilométer a Hungaroringen ’88-ban, ahol ezüstérmes lettem.

Ez jelentette a kvalifikációt a Spartathlonra, ahol 1989-ben első nekifutásra a 13. helyen végzett, 30 óra 43 perces idővel. Egy évvel később csaknem hat órát javítva az idején már harmadikként ért célba, hogy aztán 1991-ben első magyar futóként megszerezze a győzelmet 24:15:31-gyel. A száz indulóból 25-en tudták legyűrni a 246 kilométert.

– Nem voltak ott a legjobbak – magyarázza szerényen a győzelmét. – Például hiányzott Jánisz Kúrosz, ő tartja a pályacsúcsot 1984-es futásával, az időeredménye 20 óra 25 perc. A görög származású ausztrál futólegenda „űridejét” a mai napig csak egyetlen ember tudta megközelíteni: ő maga. Kúrosz négy Spartathlonon indult, mind a négyet megnyerte, és a verseny történetének négy leggyorsabb idejét futotta.

Háztartási keksz, szódabikarbóna, Polivitaplex (patikákban kapható vitamintabletta), kóla és méz – napjainkban, az izotóniás csodaitalok és táplálékkiegészítők korában nehéz elképzelni, hogy Bogár János ezeket fogyasztva tudott Spartathlont nyerni.

– A nyolcvanas években amink volt, abból gazdálkodtunk. Ha sikerült, Ausztriából hozattunk Isostart és Adidas Torsion cipőt, ezeket itthon nem lehetett kapni. Ezt is onnan rendeltem meg, az ottani futóismerőseim küldték postán – mutatja a 31 évvel ezelőtti Spar­tathlon-győztes csukáját. Még a verseny előtt kivágott egy darabot a cipő felső orr-részéből, hogy az anyag ne nyomja majd a keletkező vízhólyagokat. Ma is előfordul, hogy ebben megy ki edzeni. Nem nosztalgiából, hanem a szűkös anyagi helyzete miatt.

A fal melletti kondigép alatt egymás hegyén-hátán sorjáznak a használt futócipők. Bogár János mindegyiket megtartja, próbálja hasznosítani azt is, amelyiknek levált a talpa vagy lyukas. Így, a hatvan felé közeledve még mindig hetente 200 kilométereket fut, ami azt jelenti, hogy két-három havonta tönkremegy egy pár cipő. Egy jónak (nem csúcsmodellnek!) számító lábbeli 60 és 100 ezer forintba kerül – de hogy nem csak ezen múlik, arra Beda Szabolcs az élő példa, aki néhány ezer forintos tucatsportcipőben fut országos csúcsokat.

Bogár János mindig dolgozott a futás mellett: hol asztalosként, hol hegesztőként, aztán Békéscsabán a baromfifeldolgozónál. Nemegyszer két-három műszakban, ingázóként, de olyankor is futott, például éjféltől reggel hatig, csak utána feküdt le aludni.

Időközben elvált, jó ideje újra a Borsod-Abaúj-Zemp­lén megyei szülőfalujában él. Hiába választották tavaly díszpolgárrá a 300 lelkes Fancsalon, neki sincs több lehetősége, mint errefelé bárki másnak. Hiába a csillogó sportkarrier, a közmunkáért kapott fizetéséből él, emellett akadnak támogatói, akik időnként futófelszereléssel, tejtermékekkel és vitaminokkal segítik.

Idilli a kert a dús növényzettel és egy kis dombbal. Kiderül, ez utóbbi egy borospincét rejt: amikor beomlott, 20-30 éves győzelmi óriáspezsgőket is maga alá temetett a föld. Például tizennégyszer indult, ebből hétszer nyerte meg (hatszor zsinórban, 1995–2000 közt) a madridi 100 kilométeres ultrát, ahogy akkoriban svájci hegyi versenyeken is sűrűn diadalmaskodott.

– Régen a sikerek jól jövedelmeztek, így tudtam a világ szinte minden táján versenyezni. Az eredmé­nyeim világszínvonalon olyan jónak számítottak, hogy sokszor a nevezésidíj-mentesség mellett repülőjegy és szállás is járt. Így jutottam el például Tasmániába: körbefutottuk a szigetet, napi 100 kilométert szaladtunk a tengerpart mentén egy héten keresztül. Teljesítettem a 100 kilométert a Góbi-sivatagban is, ahol a –3 és +20 fok közötti hőmérséklet-ingadozás megtizedelte a futótársakat.

A megnyert Spartathlonra is repülővel utazhatott 1991-ben az előző évben elért harmadik helye okán, mégis sokkal emlékezetesebb maradt az a „bronzév”, amikor élete első autójával, egy kis Polskival indultak útnak Athén felé, és szinte végig a leállósávon araszoltak 38 órán keresztül. Húszezer forintért vette a kis kocsit, és ugyanennyibe került maga az utazás. Visszanézve, fapadosnak tűnik az egész, de élvezték minden pillanatát.

Apropó, autó! A garázsban egy 24 éves kis Mercedes áll, 800 ezer kilométert futott a gazdájával. A kocsit János a Bécs–Budapest maratonon az első győzelméért kapta 1998-ban. A 320 kilométeres távon azután még ötször nyert – öt új autót. Ezeket mind eladta, és abból a pénzből egy ideig gondtalanul indulhatott futóversenyeken. Tudja, hogy a házra ráférne a felújítás, a vezetékes vizet sem tudta beköttetni, mégis minden pénzét megszállottan versenyekre költi: a nevezésekre, az utazásra, a szállásra…

Végtelen szeretettel beszél a fiatalabb futónemzedékről és a sikereikről. Sokáig nem bírták túlszárnyalni a teljesítményét, például negyedszázadon át Bogár tartotta a 24 órás futás országos csúcsát: 1994-ben egy nap alatt 263,7 kilométert futott a szegedi versenyen. A legtöbbször talán Bódis Tamás kerül szóba, aki 2019-ben, 31 éves korában taszította le trónjáról: 28 esztendő után, 2019 őszén második magyar férfiként nyerte meg a Spartathlont 23:29:32-vel.

Bogár János a Spartathlon-győzelme után harminc évig nem tért vissza Athénba, de tavaly ősszel újra ott toporgott 23 magyar futó mellett a rajtnál. Tamás Rita újságíró, futó sikeres gyűjtést szervezett a jubileum alkalmából, ugyanis Jánoson kívül sosem indult még újra futó ilyen hosszú kihagyás után. Az eredménye: 31 óra 22 perc alatt ért célba.

– Most biztonsági futásra törekedtem, így ez a teljesítmény nem vett ki belőlem mindent. Néhány nappal később már az UltraBalatonon rajtoltam el, és 29 óra 35 perc alatt sikeresen teljesítettem is a 216 kilométeres távot – fokozza hüledezésemet az egyébként kétszeres UltraBalaton-győztes.

És még mindig tud kontrázni! A tavalyi rendkívüli évnek számít még azért is, mert kipipálhatta az Athén–Spárta oda-vissza futás 490 kilométerét is. Ezen a dupla Spartathlonon 15.-ként ért célba, 101 óra 55 perc után.

– Arra emlékszem, hogy csak vitt-vitt az agyam, pedig a testem már ellenkezett. A Phidippides Authentic Run középső harmada az igazán gyilkos, hiszen a sokszor elátkozott Parthenio-hegyet ezúttal mindkét irányból meg kell mászni, a teljes szintemelkedés 6479 méter.

A verseny során a párja, Varga Ildikó kísérte egy bérelt autóval, a 102 órán keresztül épphogy aludt valamit. Hol máshol ismerkedhettek volna meg, ha nem egy futóversenyen, tíz évvel ezelőtt?! Azóta egymás támaszai ők érzelmileg és a futásban is.

– Függő vagyok, nem tudom abbahagyni a futást. Nem a győzelemért vagy hírnévért csinálom, hanem a mozgás öröméért. Mindig öröm új arcokat látni és a régiekkel találkozni, együtt futni, szenvedni, szorítani a másikért.

Nemcsak ultrákon találkozhatunk Jánossal, hanem bármilyen távon és az ország bármelyik pontján, sőt a határon túl is feltűnhet. Egy évben nyolcvannál is több versenyt teljesít. Lényegtelen, hogy nyer-e.

Futóbarátai (nagyon sokan vannak!) idén nyáron is megmozdultak érte, megint összeadták a Spartathlon költségeit. A nehézségeiről is mosolyogva mesélő, derűs férfi most először komorul el:

– Sajnos csak 200 kilométerig jutottam el egy fránya térdprobléma miatt. Ha ezer évig élnék, akkor sem tudnám meghálálni azt a támogatást, biztatást, amiben eddig részem volt. Egyszerűn nem tudom elképzelni azt az időt, amikor már nem futok. De miért is kéne abbahagynom, ha nem érzem magam fáradtnak, és szerencsére a komoly sérülések is elkerültek eddig?! A tatabányai 83 éves Bozó Pali bácsi az ország legidősebb ultrafutója, a jobb lábában térdprotézissel, a balban egy boka- és egy combnyaktörés nyomaival még ma is gyűjti a 100 kilométer fölötti távokat.

Bogár Jánost 2016-ban beiktatták a Magyar Ultrafutás Dicsőségcsarnokába, ez a legrangosabb szakmai elismerés idehaza. Elmondása szerint egész életében az motiválta, amikor nem ment. Meg az, amikor ment.

Epilógus. Elkészült a portré, mikor jött a hír: no­vember 24-én a 7. Phidippides Authentic Runon a 43 futó között négy magyar is nekivágott a 490 kilométeres távnak, az egyikük az 58 esztendős Bogár János. Honfitársaink közül ketten feladták a versenyt, Toldi Péter másodikként ért célba, János pedig 13. befutóként 100 óra 38 perc 51 másodperces idővel.