Nem vesztették el a becsületüket

„Én tudom biztosan, hogy büszkén fogom hallani, milyenek voltatok ti, hogy megálltátok a helyeteket, és a magyar katonának ősi ezeréves emlékét, hírnevét és becsületét megkoszorúzva a dicsőség lombjával felékesítve fogjátok visszahozni” – mondta Kállay Miklós miniszterelnök a frontra induló 2. magyar hadsereg katonáinak.

Ugyan egy ideig hazánk meg tudta őrizni a fegyveres semlegességet a második világháborúban, de néhány nappal azután, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, a kassai bombázást követően a Magyar Királyság is hadat üzent Sztálinéknak. Az első hadakat már 1941-ben kiküldte a kormány a frontra, katonáik év végén haza is térhettek.

Kézitusa tankok között

A 2. magyar hadsereget aztán német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. Hitlerék igényeit hosszas alkudozás után sikerült csökkenteni, de a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak ígérgetések hangzottak el német részről.

Mintegy 200 ezer katona indult meg 1942 áprilisában a Don-kanyarba. Kemény harcok és jelentős veszteségek árán elfoglalták Tyim városát, majd július 6-án elérték a Don partját. Az elavult tüzérség és megfelelő páncéloserők hiányában minden ellenállási gócot gyalogsági rohammal vettek be, az öldöklő kézitusa már az odaút során is jelentős veszteséget okozott.

Novemberben arról döntöttek, hogy kiszállítanak egy 50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ennek megvalósítását azonban megelőzte a szovjetek januári támadása. Az ígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a számukra igen kedvezőtlenül alakuló sztálingrá­di csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.

Az áttörés

A Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatolt előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőnél 50 kilométer szélességben törte át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, ugyanakkor a visszavonulást is megtiltotta.

Jány Gusztáv vezérezredes viszont ragaszkodott a parancshoz. Talán ha január 15-én elrendelte volna a visszavonulást, a hadsereg egy részét megmenthette volna. A magyar katonáknak a szovjet és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben (amely egyébként itthon a legjobb volt), többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett megállniuk a helyüket.

Január 16-ra a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe kerülő III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba eső parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből.

Esküjükhöz hűen

A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest azonban csak február 2–4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből. Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt január 24-i hadparancsának megfogalmazására: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.”

A katonákat gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek, és újjal helyettesítette.

A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből.

A tábornokot a Népbíróság 1947-ben halálra ítélte mint háborús bűnöst, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.

A 200 ezer fős 2. magyar hadseregből 42 ezer katona veszítette el az életét, 28 ezer megsebesült, és 26 ezer lett hadifogoly. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.

Jóllehet szégyen, megaláztatás, állami kiközösítés várta a túlélőket, emelt fővel térhettek volna haza. Hiszen felesküdtek hazájuk védelmére, és esküjükhöz hűen küzdöttek a végsőkig.

Ők is ott harcoltak

Még ma is hallani, hogy nem a legjobb fegyverekkel és nem a legjobbakat küldte a korabeli kormány a Don vidékére. A fegyverzet a legjobb volt, csak éppen Kárpát-medencei viszonyokra fejlesztették ki, az állomány pedig szintén a legjobbnak számított, ezt bizonyítja a következő névsor. A keleti fronton harcolt a „kiskormányzó”, Horthy István is mint tartalékos repülő főhadnagy, és 1942. január 20-án hunyt el, miután meghibásodott a repülőgépe. Önkéntesen jelentkezett frontszolgálatra Imrédy Béla, aki néhány évvel korábban még miniszterelnök volt; rohamot is vezetett, 1942 szeptemberében tért ha­­za. Kállay András, az aktuális miniszterelnök fia is jelen volt huszárhadnagyként, meg is sebesült, 1942 decemberéig szolgált. Egy másik korábbi kormányfő, Gömbös Gyula fia (akit ugyanúgy hívtak, mint édesapját) 1943. január 15-én, a doni áttörés után, visszavonulás közben halt meg.