Derék emberek városa

Ezúttal mi is a Tündérvárosba látogattunk, mégpedig jeles évfordulók ürügyén. Nyolcvanöt kilométerre található Budapesttől, tizenötezer lakosú kisváros. Történelme igen gazdag. A legfontosabb: múlt vasárnap emlékeztek a 104 évvel ezelőtti „csehkiverésre”, vagyis arra a történelmi napra, amikor 1919. január 29-én, a fegyvert fogó polgárok, a vasutasok önfeláldozása és a magyar katonák hősiessége felszabadította a várost az idegen uralom alól.

Most következnie kellene egy hosszabb, tudós okfejtésnek az akkor történtekről, e helyett elég legyen annyi: nagyon nem volt egyszerű az élet azokban az években. Ugyebár négy év után, 1918. november 3-án Viktor Weber tábornok, az Osztrák–Magyar Monarchia nevében aláírta a fegyverszünetet, s ezzel véget ért az első világháború. A győztesek oldalán harcoló Románia, Csehszlovákia és Szerbia hatalmas magyar területeket vontak ellenőrzésük alá. Közben 133 napra létrejött a Tanácsköztársaság (1919. március 21.–augusztus 1.), vörös és fehér kormányok váltották egymást, hogy végül a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) teremtsen rendet. Pusztító rendet.

Vagyis 1919-et tekinthetjük a szabad rablás évének, amikor nem a jog, hanem az erő dominált. A csehek például január 15-én több ponton átlépve a demarká­ciós vonalnak számító Ipolyt, elfoglalták a folyó déli partján fekvő vasútvonalat, Drégelypalánkot, majd Balassagyarmaton a vasútállomást, a postát és a laktanyát.

A városka az antant által 1918 decemberében kijelölt demarkációs vonal magyar oldalán volt, így a csehszlovák megszállás az egyezmény előírásai szerint is jogsértő. Az itt élők döntő többsége magyarnak vallotta magát, s nem akart egy idegen állam fennhatósága alá kerülni, ezért január 29-én, hajnali négykor támadást intéztek a cseh katonák ellen. A hadiesemények ugyan ide-oda ingáztak, de a nap végére győztek a gyarmatiak, s a következő napon felszabadult az Ipoly teljes bal partja – ismertette ottjártunkkor Csach Gábor polgármester, aki egyébként művészettörténész, és a kilencvenes években létrehozta a Kinopuskin alternatív rockzenekart.

A városháza falán már 1922. október 29-én elhelyeztek egy emléktáblát, 1998-ban aztán a képviselő-testület január 29-ét városi ünneppé nyilvánította, és döntött arról, hogy a Civitas Fortissima (Legbátrabb város) feliratot címerében és a városháza homlokzatán is elhelyezzék. A cím használata 2005 májusában országgyűlési megerősítést is kapott. A múlt hétvégén háromnapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg a gyarmatiak dicső elődeikről. (Belátom, ehhez képest tán említésre sem érdemes egy másik évforduló, de a Civitas Fortissima mai lakói, a Palóc Rozmárok az ünnepségsorozat részeként éppen ötödször mártóztak meg a jéghideg nyírjesi tóban, a Bátrak Úszásán.)

Nézzünk egy kicsit közelebbi évfordulót: a napokban volt ötven éve, hogy 1973. január 12-én megkezdődjön Magyarország első, s az egy évvel korábbi müncheni tragédia után Európa történetének második túszdrámája. A Pintye fivérek, a 19 éves András és öccse, a 17 éves László úgy gondolta, hogy a nagy álomhoz, a disszidáláshoz elég lesz katona apjuktól elcsenni egy géppisztolyt és egy pisztolyt, majd túszul ejtik a Geisler Eta Leánykollégium lakóit, mire majd a hatalom meghátrál, teljesítik követeléseiket. Egy lefüggönyözött, farmotoros(?) Ikarust követeltek két sofőrrel, hogy a Ferihegyi repülőtérre vigyék őket. Továbbá fegyvert és pénzt: egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát, négyszázezer svájci frankot olyan igazoló papírral, amelyet Kádár János, a párt főtitkára, Fock Jenő miniszterelnök, Losonczi Pál államfő és Czinege Lajos honvédelmi miniszter ír alá. Ferihegyről repülőgéppel kívántak továbbutazni Görögországba; azért, mert ott meleg van…

Mivel a túszdrámának kiterjedt irodalma van, film is készült erről, a részleteket elhagynám, elég legyen annyi, hogy ifjonti reményeiknek mesterlövészek három golyója vetett véget: Andrásnak a szívére, a kezére és a gyomrára céloztak. Ahogy akkoriban fogalmaztak: nem agyon-, hanem kilőtték. László megadta magát, és életben maradt.

Következzen egy békésebb évforduló: a híres gyarmatiak sorát vezesse Madách Imre, aki éppen 200 éve született. Jó, nem itt, hanem a nagyjából 30 kilométerre lévő Alsósztregován, de élete, főleg közéleti élete nagy része köthető Gyarmathoz, szobra is áll itt. E városból elindulva építette fel irodalmi, politikai munkásságát. Az ember tragédiája írója rövid, negyven évig tartó élete során megjárta a poklot és a mennyet, akárcsak hősei, az első emberpár: Ádám és Éva. Mi több, a Tragédia nyolcadik, prágai színében mintha saját szerencsétlen házasságát példázta volna, amikor is Borbála így szól urához, vagyis a Kepler bőrébe bújt Madáchhoz:

– János, nekem szükségem volna pénzre.

Mire Madách-Ádám-Kepler: Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár…

Gyarmat büszkeségeinek sorát hosszan folytathatnám, kezdve Mikszáth Kálmánnal – aki otthon érezte magát Palócország fővárosában, ahogy ő nevezte ebben a „görbeországban”, kedves jó palócai között –, vagy a már említett Szabó Lőrinccel, akit iskolás évei kötöttek ide. De a többi híresség – Tildy Zoltán egykori köztársasági elnök, a képregényrajzoló Zórád Ernő – mellett feltétlenül szóljunk egy, a város nevét valóságos fogalommá, intézménnyé nemesítő férfiról: Michel Gyarmathyról.

Az egykor Ehrenfeld Miklósnak született kisfiú 1936-tól lett a világhírű párizsi mulató, a Folies Bergère művészeti igazgatója. Előfordult, hogy magyar dalokat tett a műsorba, sőt egyszer díszletként, a balassagyarmati vasútállomás tábláját engedték le a zsinórpadlásról. Haláláig megtartotta jó szokását, hogy minden arra járó magyarnak ingyenjegyet adott a revü megtekintésére. (Szerencsémre 1983-ban engem is meg­ajándékozott egy potyajeggyel…) Sírja a balassagyarmati zsidótemetőben látható, amely Magyarország első műemlék izraelita temetője, s ahol az 1700-as évektől kezdve több mint 3400 sírkő őrzi az egykor itt éltek emlékét.

És következzék egy mai híresség a „kedves őrültek” mezőnyéből: ő ifjú Szakács László, aki motort, bocsánat, nem motort, hanem Pannoniát(!) gyűjt. Hogy hogyan kezdődött?

– A gyűjtemény nem magától lesz. Vannak olyan tárgyak, amelyekbe egy addig teljesen normális ember beleszeret, megszerzi magának, és akkor a sorsa megpecsételődött. És az egyszeri ember hirtelen azt veszi észre, hogy hoppá, a Pannoniáktól már nem lehet becsukni a garázsajtót…

– És miért éppen Pannonia?

– Bár a gőzmozdonyt és a gőzgépeket is szeretem, de azért maradtam a még kezelhető méreteknél… Miért Pannonia? Mert gyönyörű, és mert lelke van. Ő nem gombnyomásra induló csúcstechnika, egy Pannoniához szépen kell szólni, nem szabad megsérteni, hiszen az is csak ember…

Szakács úrnak nagyjából félszáz Pannoniája van, tegyük hozzá: jelenleg… És ahogy egy kedves őrülthez illik: a kiállítás látogatása ingyenes, s bár télen nincs nyitva, de ha valakire ilyenkor jön rá a Pannonia-érzés, hát kinyitja neki a múzeumot.

Zárjuk a Tündérvárosi sétánkat egy újabb évfordulóval: ebédelni a most 25 éves Svejk vendéglőbe tértünk be. Bár a derék katona aligha járt Gyarmaton, de viszont Sinágel József uram, az étterem vezetője elkötelezett híve a cseh sörnek. Sőt, nemcsak híve, de bizonyos mértékig tudósa is: a sörfőzésből írta szakdolgozatát. Mégpedig a České Budějovice-i sörfőzdéről, ahol, ha nem is régen, de a XIII. század óta főzik a nemes seritalt. Leghíresebb sörük a Budweiser, amit Svejk biztosan megkóstolt, amikor háborús kalandjai közepette errefelé vándorolt. Az étterem falán rengeteg kép, fotó; az egyiken egy kövér arab úr kortyolgat egy korsó sört, meglehet, Allahnak nem éppen tetsző módon…

– A reklámfotó abban az időben készült, amikor Egyiptomba, amely angol gyarmat volt, a České Bu­dějovice-i sörgyár szállította fahordókban a Budweisert. Akkoriban még az a vicc járta, hogy miért isznak annyi teát az angolok? A válasz: Mert nem tudnak sört főzni…

Változnak az idők. Sinágel uram is áttért a Bernard nevezetű cseh sörre, megkóstoltuk, ahogy a sztrapacskát is, mindkettő rendben lévőnek találtatott.

Búcsúpillantást az Ipolyra vetünk, amely az elmúlt napokban kitért a hitéből és a medréből. Most éppen visszatérni látszik a helyes méretére, de szinte száguld, úgy felgyorsult. Közben átléptünk a szlovák oldalra is, de a „magyar kiverés” elmaradt: az egykorvolt, mára néptelen határépületen tábla: „helyiségek kiadók”.

Tényleg változnak az idők…