Irány a száz év!

– A Rippel Brotherst lassan 35 éve jegyzik világszerte a cirkuszszakmában, életkorukat tekintve pedig a bűvös 50 közelében járnak. Hogy bírják ötletekkel és erővel?

VIKTOR: A saját mércénk visz előre: mindig megújulni, új zenére, új koreográfiával – csak a két kopasz pasas állandó. A jégkirályságbeli produkciónk nehezebb a korábbiaknál, mert több erőelemet raktunk bele, a kitartásokat egyre nagyobb fokban tudjuk megcsi­nálni.

FERENC: Mi nem rogytunk meg az évek súlya alatt, sőt! Viktor lassan olyan erősen tart, mint egy hídoszlop, én pedig még extrémebb dolgokat tanulok meg. Az életkorunk dacára még mindig lehet fejlődni: egyrészt a rengeteg gyakorlással, másrészt pontosan ismerjük a testünk működését, így sokkal testtudatosabban élünk. Odafigyeléssel a fájó ízületeinket rendbe raktuk, a csontjainkat megerősítettük, az izmokat növeltük, a hasunkat lefogyasztottuk.

– Sokan roppant hálásak lennénk, ha elárulnák a titkot!

VIKTOR: Nincs titok. Nemcsak a mozgás és a cirkuszművészet, hanem az egészséges életmód nagyköveteiként tesszük a dolgunkat, hiteles példaként szolgálhatunk mások előtt.

FERENC: Ezért a mostani magabiztosságért és tudásért én szó szerint megszenvedtem. Negyven­éves koromban elindult egy lejtmenet az életemben: bár ugyanúgy étkeztem, felszedtem 21 kilót, pocakos lettem, rosszullétek gyötörtek, a hangulatom ingadozott. Az orvosok sem tudtak segíteni, ezért elkezdtem beleásni magam az emberi test tudományába. Változtattam az étkezésem minőségén – például teljesen száműztem a cukrot, a liszteket, a tejtermékeket –, több időt hagyok a pihenésre, kiiktattam a stresszt, és mindezek hatására visszaállt a versenysúlyom, a sérüléseim is hamarabb helyrejönnek. Először csak magamat gyógyítgattam ezzel a módszerrel, aztán elvégeztem az Állami Népegészségügyi Központban a természetgyógyászati képzést, majd ösztöndíjat kaptam a Kaliforniai Egyetemtől, most pe­dig Amszterdamba járok.

Doktorálni szeretnék és kutató orvosként mélyebben foglalkozni a testkutatással, azon belül is a deutenomikával (a tudományág a deutérium vagy nehézhidrogén hatását vizsgálja az élő sejtekre – A szerk.). A tapasztalataimat azért osztottam meg a Cél a 100 év! címmel megjelent könyvben, hogy másoknak is eszközöket, hitet és támogatást adjak, hogy változtatni tudjanak. Mindezek mellett csontkovácsként is dolgozom, és coachingkonzultációkon keresztül igyekszem segíteni például kiégési szindrómában szenvedőknek. A legfontosabb tanácsom talán az a saját felismerés lehetne az olvasók felé, miszerint megelőzni a bajt sokkal egyszerűbb, mint kilábalni belőle, de ha már a padlón vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy onnan is van kiút.

– A koronavírus-járvány, a bezárt intézmények alaposan megtépázták az egész cirkuszszakmát. Hogyan vészelték át azt az idő­szakot?

VIKTOR: Nehezen, főleg lelkileg. Csak egy példát hadd említsek: a világhírű Cirque du Soleil, a 28 éve Montrealban alapított társulat 2020 nyarán csődvédelmet kért, a kiadásokat a mintegy 4000 munkatársból 3500 mozgásművész, akrobata, zsonglőr, légtornász, komikus, technikai és adminisztrációs háttérdolgozó elbocsátásával csökkentette. Azóta újraindult az élet, viszont világszerte artista-túlkínálat lett, az árakban egymás alá licitálva keresnek munkát. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, a naptárunkat elnézve szeptemberig alig akad szabadnapunk, a nyarat is beleértve.

FERENC: Nekünk a fellépések mellett folyamatos feladatot ad a Rippel Brothers Akadémia is, már a 14. évfolyam fut az általunk kidolgozott mozgásművészeti képzési rendszer szerint, mindketten tanítunk is. Az akadémián tehetségeket csiszolgatunk, de nem akarunk mindenáron cirkuszi akrobatákat nevelni; hozzánk jöhet az is, aki negyven évig citromokat dobált otthon, de valami többre vágyik. A tehetséges növendékeknek fellépéseket szervezünk, velük versenyekre járunk, de a fő csapásirány a mozgás megszerettetése egy jó hangulatú csapatban. A sport és művészet nagyköveteiként tevékenykedünk 2015 óta, idén egy 50 állomásos állami program keretében a fiatalok életkedvét és egészségét próbáljuk jó irányba terelni.

– A saját gyermekeik orrába beleégett a cirkusz illata?

VIKTOR: A családi legenda szerint mi Ferivel hamarabb tudtunk szaltózni, mint járni; hasonlót látok a lányaimon. Kyara 23 éves, mindent szeret a cirkuszban, de talán legjobban a légtornákat és az akrobatikát, oktatja is az akadémián, miközben grafikusnak tanul, az utolsó évét végzi az egyetemen. Léda még csak hároméves, de Feri szerint annyit tud, mint egy tízéves. Nincs rájuk erőltetve semmi, bármilyen irányú tervüket támogatom.

FERENC: Herkules fiam 12 éves lesz, ő is edz az akadémián, nagyon ügyes, előre-hátra szaltózik, légtornászkodik, mennek a spárgák, a kezemben tud kézen állni, emellett kitűnő tanuló. A képzésünk kifejezetten javasolt a túlmozgásos, hiperaktív gyerekeknek, mert olyan komplex mozgásformát adunk ne­kik, ami fegyelmet igényel – aki rosszalkodik, nem figyel oda, az megsérülhet, ami meg, ugye, fáj. A koncentráció elsajátítása javítja a tanulási képességeiket is.

– Karrierjük során kilencszer állítottak fel világrekordot. Kívülről szó szerint őrültségnek tűnt az a Guinness-rekord, amikor például egy 75 km/h sebességgel haladó kamion mögé szerelt vasszerkezeten mutattak be egy akrobataszámot, vagy amikor a Duna felett, egy helikopterről lelógatott pallón. Készülnek még hasonló attrakcióra?

VIKTOR: Igen, tervezzük a következő világrekord-kísérletünket, de erről még nem árulnánk el többet. Szeretnénk egy békésebb időszakban, és nem a szomszédban dúló háború árnyékában előrukkolni vele.

FERENC: Tudni kell, hogy mi nem keressük a veszélyt. Ez a felgyorsult világ a cirkuszművészetre is hat, a nézők egyre többet várnak el, ezért egyre keményebbek, merészebbek lettünk. Nekünk, ha már felküzdöttük magunkat a világ vezető artistáinak sorába, diktálnunk kell ezt a trendet, olyan egyedi, veszélyes elemeket beletenni a műsorunkba, amelyek még biztonsággal kivitelezhetők. Természetesen előtte minden műsorszámot vagy rekordkísérletet jól kigyakorolunk. Hiszem, hogy a közönség izgalomra vágyik, és nem vérre.

– Ezen a télen több kulturális intézmény bezárni kényszerült a magas rezsiszámlák miatt, a Fővárosi Nagycirkusz viszont egy jeges műsor befogadása mellett döntött, ezzel próbalehetőséget, munkát és biztonságot adott egy teljes ukrán társulatnak. A Jégkirályságban önök az egyedüli magyar artisták. Hogyan élik meg a közös munkát?

VIKTOR: A Fővárosi Nagycirkusz részéről briliáns ötlet volt olyan előadást műsorra tűzni, ami egybevág a rezsicsökkentéssel: egy jégcirkuszban ugyanis az teljesen normális, hogy a közönség nagykabátban, forró teával vagy forralt borral a kezében nézi a műsort. Az Oleg Kapustin rendezte előadás egy varázslatos mesevilágba kalauzolja a közönséget, és fontos hangsúlyozni: a Corona Circus minden tagja korcsolyával a lábán adja elő a produkcióját, ami rendkívül megnehezíti a számokat, gondoljunk csak a légtornára. Mi először lépünk fel jégen, egy direkt erre a célra épített óriási szánon. Az emelőszámunkat teljesen új köntösbe bújtattuk, a hunok és a magyarok rettenthetetlen őseit, a csodaszarvas nyomába eredő Hunort és Magort keltjük életre.

FERENC: A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ az orosz–ukrán háború kitörése óta minden eszközével és lehetőségével segíti a hazánkba érkező menekülteket, többek között segélycsomagokkal, szállással, ügyintézéssel, oktatással, fellépéssel. Január elején a Fővárosi Nagycirkusz adott helyet a hagyományos Yaskrava Arena Dnipra nemzetközi gyermek-cirkuszfesztiválnak az ukrajnai megrendezés helyett. A Corona Circus tagjai zömében fiatalok, akik háborús traumákon estek át. Közülük többen Harkivból származnak, abból az ukrajnai városból, amely a háború legsúlyosabb támadásait szenvedte el; mások törökországi menekültstátusból érkeztek hozzánk. Láthatóan idő kell, hogy megnyíljanak, beszélni tudjanak mindarról, amin átmentek, amit éreznek. Tiszteletben tartjuk ezt a csendet.