Véres farsang

A három részre szakadt Magyarországon 1591-ben kitört a háború a Magyar Királyság és a hódoltság között, Erdély pedig azonnal két pártra szakadt. A fejedelemség „németes” pártja a Habsburgok vezette Magyarország mellé kívánt állni, a „törökös” párt – vagy másképpen békepártiak – nem akarták felrúgni a török szövetséget, Erdély ugyanis a szultán vazallusa volt.

Az oszmánellenesek – élükön a fejedelem nagybátyjával, Bocskai István váradi kapitánnyal – meggyőzték Báthory Zsigmondot, aki rövidesen szövetséget kötött Habsburg Rudolf császárral, majd az erdélyi hadak beléptek a háborúba a keresztények oldalán. A fejedelem még Habsburg Károly főherceg leányát, Mária Krisztiernát is feleségül vette. Az erdélyi hadak nagy lendülettel és komoly sikerekkel léptek be a háborúba, szerte az országban ünnepelték őket. Két évvel később azonban a keresztények vereséget szenvedtek a mezőkeresztesi csatában, és fordulni látszott a hadiszerencse.

Ilyet még a pogány se!

A székelyek évszázadokig nemesi szabadságot élveztek a katonáskodásért, határvédelemért, ám a kialakuló Erdélyi Fejedelemségben elveszítették ezen kiváltságukat, és legtöbbjük jobbágysorba került. Éppen ezért szép számban jelentkeztek Báthory Zsigmond törökellenes felhívására, bízván abban, hogy visszanyerhetik régi jogaikat. A fejedelem elfogadta ajánlatukat, a közszékelyek pedig valóban vitézül harcoltak a háborúban, Gyurgyevónál fényes diadalt arattak a török felett.

Válóok

A Báthory Zsigmond és Mária Krisztierna házassága nem is rossz, leginkább semmilyen volt. A feleség a következőket írta anyjának: „Ma bejött hozzám és így szólt: mondanivalója volna számomra. Nem tudja, mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz emberek átka fogott rajta. Mert azelőtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé nem. (…) Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlelte-e ezt magán, mire azt felelte, hogy nem. Csak a lakodalom előtt három nappal fogott gyanút, de akkor nem gondolta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba és könyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna, hogy megeskessenek bennünket.” Vélhetően a fejedelem homoszexua­litása miatt futott zátonyra a dinasztikus házasság, amit rövidesen fel is bontottak.

Csakhogy hazatérésük után nemeseik mégsem kívánták őket felszabadítani! A felháborodott székelyek megtagadták a szolgálatot, a nemesek birtokaira támadtak vagy sajátjukként kezdték használni, és nem egy helyen véres leszámolásokat követtek el. Rövidesen fegyveres felkelést is szerveztek, ahogyan egyik vezetőjük, Károlyi András fogalmazott: „A székelyek közül senki régi urait el ne merje ismerni.”

A székely urakat nem érte készületlenül a szervezkedés. Üzentek az ekkor Prágában tartózkodó Bocskai Istvánnak, és „megelőző intézkedésekhez” folyamodtak, rendre megfélemlítették a falvak lakosságát, büntetéssel fenyegették az összeesküvőket. Mivel ez kevésbé bizonyult hatékonynak, Bocskai vezetésével úgy döntöttek, hogy kivégzik a felkelés vezetőit. „Amint magokban titkon elvégezték a székely főemberek, egyszersmind egy nap rohantak minden széken reájok, és magokban ugyan felregisztrálták volt, hogy minden széken kik és kit fogjanak meg; és úgy estenden kimenvén reájuk, az ágyokban lepték őket, akiket felirtanak volt. Minden széken így cselekedtek. Akiket megfoghattak, kötözve bevitték a székes helyekre, és ott ölték meg szegény ártatlanokat: kit fel­akasztottak, kit felnyársaltanak, kit pedig egyébképpen kínoztanak és vesztegettek, orrát, fülét elmetszették szegényeknek rútul, kit ismét felpiricskoltanak bennek, úgy hogy megholtak.” Majd Nagy Szabó Ferenc krónikaíró szavaival élve valóságos embervadászat kezdődött Székelyföldön, „még a pogány se tette volna ezt, olyan rútul bántanak vala akkor a szegény megszabadult székelyekkel. (…) Ez a dolog farsangban lön, 1596-ban”. Felgyújtott falvak és karóba húzott emberek jellemezték Székelyföldet.

Hamis szabadságlevél

Ahogyan már említettem, Erdély visszatáncolt az oszmánellenes szövetségből, mire a Habsburgok Erdély ellen fordították a havasalföldieket. Uralkodójuk, Mihály vajda pedig kihasználta a székelyek belviszályát, és toborozni kezdett a jobbágysorba visszataszítottak között. Az oláh vajda még egy hamis szabadságlevelet is kiállított a császár nevében a székelyeknek, amely miatt felesküdtek a közszékelyek neki és a Habsburgoknak. Így harcoltak a székelyek az erdélyi fejedelem ellen, és így volt, hogy részt vettek a császári generális, Giorgio Basta pusztításaiban is.

Újabb évek elteltével viszont Bocskai István a Habsburgok ellen fordult, hadjáratának szervezésekor a székelyekről sem feledkezett meg. Jól tudta, hogy nélkülük nem arathat sikert Erdélyben, ezért hadba hívta őket. Cserébe régi szabadságjogaik visszanyerését, saját tiszteket, valamint bocsánatkérést vártak el Bocskaitól, aki mindezt megadta nekik, és hivatalos oklevélben meg is erősítette ezeket. Röviddel ezután Bocskai fejedelemmé választása mellett döntöttek a székelyföldi Nyárádszeredában, majd Medgyesen be is iktatták tisztségébe.

Állta a szavát

Bocskai valóban megtartotta őket régi szabadságukban. Megállapodásuk szerint a katonáskodást elvárta tőlük, de semmiféle adót nem szedett be, és ügyelt, hogy a nemesek se háborgassák őket. Halálos ágyáról azt üzente a székelyek főkapitányának, „minthogy a székelységet szabadságokban meg akarjuk tartani, hagyjuk kegyelmednek, hogy szabadságokban kicsintől fogva nagyig kegyelmed őket mindenek ellen megoltalmazza”.

A tizenöt éves háború végül elsősorban Bocskainak köszönhetően ért véget. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között megmaradt a status quo, Erdély viszont területekkel gyarapodott. A véres farsang és a sok pusztítás nem múlt el nyomtalanul, de Bocskai gyarapítani tudta fejedelemségét, és végül hosszú időkre megerősítette a székelységet is.