Időutazás egy kávé mellett

Az első kávéházak az 1550-es években az Oszmán Birodalomban nyíltak meg, és a számuk gyorsan nőtt. Mivel a muszlimok számára tiltott a szeszes ital fogyasztása, a kávéházak alternatív helyszínként szolgáltak az összejövetelekre, a társasági életre. Ráadásul a kávé megfizethetősége, s az a tény, hogy rangra való tekintet nélkül bárki bemehetett és rendelhetett belőle egy csészével, évszázados társadalmi normákat kezdett feloldani. Ez utóbbinak azonban nem mindenki örült.

IV. Murád szultán ugyanis 1633-ban kihirdette, hogy a kávézás bűncselekmény, melynek elkövetői halállal lakolnak. Nem csoda, hogy az uralkodó így rendelkezett, hiszen testvérét és nagybátyját azok a janicsárok ölték meg, akikről tudták, hogy gyakran jártak kávézókba. A szultán annyira elkötelezte magát a törvény betartatása mellett, hogy a fáma szerint közembernek álcázva magát, Isztambulban „razziázott”, hogy a kardjával maga fejezze le a bűnösöket.

Később aztán Európában is elterjedtek a kávéházak, és akkor már az öreg kontinens uralkodóinak fájhatott miattuk a feje úgy, ahogy a szultánnak. Mert ezekben a helyiségekben nemcsak feketét szolgáltak fel, hanem közösségi terekké is alakultak, ahová a legtöbben azért jártak, hogy megvitassák a politika dolgait, vagy épp inspirációt merítsenek a következő alkotásukhoz.

A kávé és a kávézók összekötik a történelmi múltat és a jelenünket, a legrégebbieket felkeresve pedig igazi időutazásban lehet részünk. Lássuk, hol ülhetünk Voltaire helyére vagy Casanova székébe!

Pezsgő szellemi élet. Az első ismert pesti kávéház az 1720-as évek végén alakulhatott azután, hogy a rác nemzetiségű Cavesieder Blasius (Kávéfőző Balázs) házat vásárolt a városban. Erre bizonyíték a pesti tanács 1729-ből származó jegyzőkönyve, amely arról tanúskodik, hogy Balázs és társa panaszt tettek egy bizonyos olasz kávéfőző ellen, aki alacsony árai miatt rontja az üzletüket.

A XX. század elején már csaknem 500 kávéház működött a fővárosban. Az egyik legrégebbi irodalmi kávéházunk, a Centrál 1887-ben nyitotta meg kapuit a Károlyi, az Irányi és a Cukor utca kereszteződésében, egy klasszikus polgári bérház legalsó szintjén. Seemann Károly alapította, aki egyike volt az első Andrássy úti kávésoknak, és veje, Frankl Bertalan részére rendezte be. Nyolc teremből, két játékszobából, egy kávékonyhából és egy ruhatárból állt. A következő tulajdonos Grüneck Gusztáv 1900-ban vette át az üzletet, őt pedig a veje, Mészáros Győző követte 1905-ben. Ez volt a kávéház virágzó korszaka, a pesti szellemi és kulturális élet egyik központjaként tartották számon, olyan jeles írók és költők látogatták, mint Mikszáth Kálmán vagy Ady Endre. Az éjjel-nappal nyitva tartó helyiség festők, építészek, szobrászok, újságírók, színházi emberek, fotósok, muzsikusok, orvosok, egyetemi tanárok otthona lett. A New York és a Japán kávéházzal ellentétben nem tartozott a bohémtanyák közé, nem véletlen, hogy A Hét, majd a legendás Nyugat folyóirat több generáció­ja is itt tartotta összejöveteleit.

Meghódította Párizst. A világ egyik legrégebbi kávéháza, a Le Procope olyan forradalmároknak és értelmiségieknek adott otthont, mint Rousseau, Benjamin Franklin, Victor Hugo és Voltaire. Kapuit a szicíliai séf, Procopio Cutò (francia nevén François Procope) nyitotta meg 1686-ban, miután egy örmény tulajdonostól átvette és átalakította az üzletet. Procope nem csak a kávéfőzésben bizonyult tehetségesnek, de újító ötleteknek sem volt híján, így amikor a különleges feketék mellé sorbet-t is készített, azonnal belopta magát a nyalánkságokat kedvelő párizsiak szívébe.

Bár a divatos úriemberek már a kezdet kezdetén megfordultak a Procope-nál, későbbi különleges vendégkörét a kávézó annak köszönhette, hogy a Molière házának is nevezett Comédie Française – a legtekintélyesebb francia színház – a nagy drámaíró halála után néhány évvel a szemközti utcában alakult meg. Ezzel a Le Procope egy csapásra a színészek, írók, zenészek, költők, filozófusok és forradalmárok kedvenc helyévé vált. Rousseau állítólag 1752. december 8-án igen leverten lépett be az ajtón, miközben drámájának, a Narcisse-nek a premierje még javában tartott. Érezte, hogy darabja kudarcot vallott, ezért inkább visszavonult a kávézóba, mint hogy szembenézzen a kritikusaival.

Találkozzunk Floriannál! A Caffè Florianba való belépés nem csupán kellemes kávészünetet jelent, hanem egyedülálló élmény kezdetét is. A világ legrégebbi folyamatosan működő kávéháza 1720 decemberében nyílt meg a velencei Szent Márk téren, ahol ma is áll. Ez volt az egyetlen kávéház, amelybe beengedték a nőket, és ezért olyan méltóságok pártfogolták, mint Charles Dickens, Casanova és Lord Byron.

Ahogy a tulajdonosok változtak, a Floriant átalakították, kibővítették, hogy híres festők és művészek figyelemre méltó műalkotásait tárolja. A XIX. század közepén felújították, így ma a csodálatos termekben kényelmesen üldögélhetünk az ólomüveg ablakok előtt, melyek mögött a város hosszú és nyüzsgő történelme kibontakozott. Így a Velencei Köztársaság felemelkedése és bukása, a francia összeesküvés, majd az osztrák uralom, amely alatt az 1848-as felkelés sebesültjeit látták el a kávézó termeiben.

A velencei nemesség itt ült a nagykövetekkel, kereskedőkkel, szerencsevadászokkal, írókkal, művészekkel, valamint a La Serenissima – a város neve: a tengerek királynője – egyszerű polgáraival. Aki pedig ma ide betér, azon kaphatja magát, hogy a kávéház egyik helyiségében a XXI. század sztárjaival, művészei­vel vagy politikusaival együtt kortyolja a kávéját.

„Andemo da Florian! – Találkozzunk Floriannál!” – ez a mottója a kávéháznak, amely csaknem három évszázada áll, s arra biztatja a velenceieket és a látogatókat, hogy merüljenek el egyedülálló hangulatában.