Nők a hadszíntéren

A mexikói bőrönd titka. Gerda Taro neve hallatán sokaknak csak az rémlik, hogy Robert Capa társa, szerelme volt. Holott őt tartják az első női fotóriporternek, aki a munkája közben halt meg.

Greta Pohorylle néven született 1910-ben egy lengyel-zsidó gyökerű családban. Érdeklődése a náci propaganda térnyerésének hatására fordult a politika felé, a húszas évek végén baloldali mozgalmakhoz is csatlakozott. Németországból 23 évesen költözött Párizsba, miután náciellenes tevékenységért a börtönt is megjárta. 1935-ben lett Friedmann Endre társa. Greta tőle tanult fényképezni, és hamarosan az első sajtóigazolványát is megkapta. Munkához azonban nehezen jutott a pár, ekkor találták ki, hogy nevet változtatnak, és Endre Robert Capa néven amerikai származásúnak adja ki magát a nagyobb siker reményében. Gerda Taro is ekkor vette fel művésznevét.

1936-ban csatlakoztak a spanyol polgárháborúhoz, és fotósorozatokkal tárták a világ elé a köztársaságiak helyzetét. Gerda rövid pályafutása itt ért véget 1937-ben, amikor munka közben elgázolta egy harckocsi. A német megszállás miatt Capának 1940-ben el kellett hagynia Párizst, a lakásában hagyott viszont egy „mexikói bőröndöt”, ami csupán 2007-ben került elő és csaknem 4500 fényképet tartalmazott. Mint kiderült, köztük voltak Taro spanyol polgárháborús negatívjai is. Robert Capa (aki 1954-ben az indokínai háborúról tudósítva a laoszi határvidéken vesztette el az életét) legendás mottója szerint: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” A két tehetség sorsa így teljesedett be: túl közel voltak…

Megjárta a pokol bugyrait. 2012. február 23-án a szíriai Homszban rakétatalálat érte az újságíróknak menedéket nyújtó épületet, a támadásban Marie Colvin amerikai riporternő életét vesztette. Személyes biztonságát is kockára tette, hogy beszámoljon a fegyveres konfliktusok borzalmairól. A The Sunday Times tudósítójaként járt Koszovóban, Sierra Leonéban, Csecsenföldön, Kelet-Timorban, Egyiptomban, Líbiában, minden olyan helyen, ahol az emberélet értéke a háborúk miatt a nullával volt egyenlő – írja róla a tudas.hu.

A Yale Egyetem elvégzését követően kezdett újságírással foglalkozni, és hamarosan a Közel-Kelet szakértőjévé vált. 1986-ban Londonba költözött, ahol a kiugrási lehetőség tálcán kínálta magát az akkor 28 éves újságírónak. Április 5-én bombarobbanás következtében két Nyugat-Berlinben állomásozó amerikai katona meghalt egy éjszakai bárban. A merénylettel Líbiát gyanúsították, a diktátor Kadhafi elnök igyekezett hárítani a vádakat. Colvin volt az első külföldi tudósító, akinek interjút adott. Innentől kezdve az újságírónő igazi szupersztárnak számított a szakmában. Soha nem aggódott különösebben a testi épségéért, azonban 2001-ben támadás érte, amikor Srí Lankán a tamil lázadók vezetőjével készített interjút. Szétroncsolt bal szemén a továbbiakban fekete szemfedőt viselt, ami később a védjegyévé vált.

Kamera az ételhordóban. Margaret Bourke-White fotóriporter sokszor a csodával határos módon menekült meg a haláltól. Az 1904-ben Bronxban született lány az édesanyjától kapta első fényképezőgépét. Miután elvégezte az egyetemet, az építészeti és műszaki fotók iránt lelkesedő Margaret egy acélgyárban kezdett dolgozni, és az ottani rossz körülmények – a nagy hő és piszok – arra ösztönözték, hogy megoldást találjon a technikai nehézségekre, miközben magabiztosan kezeli a kamerát.

Fotóriporteri karrierje 1929-ben kezdődött, és a Time magazinnál kezdett kibontakozni, ahol elsősorban a műszaki felvételekben szerzett jártasságát kamatoztatta. Egy év múlva már egyetlen nyugati fotósként a Szovjetunió első ötéves tervét dokumentálhatta, a harmincas évek közepén pedig nyomon követte, miként boldogul Európa a nácizmussal és a kommunizmussal. Az igazi áttörést a második világháború hozta meg számára, ahol a hadszínterekre is beengedték – olvasható a múlt-kor történelmi portálon. Nemegyszer kellett golyózáporból menekülnie.

Amikor hajójukat megtorpedózták a Mediterrán-tengeren, egy gumicsónakon élte túl az esetet, az ételhordójában tárolt kamerájával pedig megörökítette a kalandos túrát. Máskor a náci légierő gépe vette célkeresztbe, majd az Északi-tengeren újabb hajótörést szenvedett. Láthatta a Harmadik Birodalom végnapjait, eljutott a buchenwaldi koncentrációs táborba is, amely apja zsidó származása miatt is nagy hatást gyakorolt rá. Élete utolsó éveit elszegényedve, connecticuti otthonában töltötte. 1971-ben, 67 éves korában érte utol a halál.

Bátran is lehet félni. A magyar-szír származású Al Ghaoui Hesna neve sokunk számára ismerős, egy időben rendszeresen tudósított háborús helyszínekről. Megjárta a líbiai háborút, forgatott a Gázai övezetben, Ugandában és Afganisztánban. Robbant mellette bomba, nézték kémnek, egyszer majdnem meglincselték. A félelmét megtanulta az előnyére fordítani, erőt merített belőle a legrázósabb helyzetekben is. Ezért kezdett később alaposabban foglalkozni a témával, amelyről könyvet is írt, Félj bátran címmel.

– A háborús helyzetben nem szeretik az újságírókat. Ilyenkor nem szeretnek interjút adni, mert a hatóságok sem tudják, hogy mit mondhatnak és mit nem. A hadsereg sem szeret minket, mert az újságíró mindig a lezárt területre akar bejutni, senkinek nem ­hiányzik, hogy ott lábatlankodjunk a fronton. Az emberek sem szeretnek nyilatkozni, mert nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, és nem akarják a világ elé tárni a nyomorukat – mesélt munkájáról egy interjúban.

– A hírekben naponta halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember – de abba már nem gondolnak bele, hogy ő is az anyja, a testvére vagy a szerelme volt valakinek. Nem hiszem, hogy egy ember óriási köveket tud megmozgatni, de a közömbösséget sem fogadom el. Valahol mindenki felelős azért, ami ezen a világon történik – vallja a Prima Primissima-díjas újságíró, riporter.