Számvetés szürke fényekben

– Mint mondja, túl sok a kerek szám. Miért is?

– A nyolcvanon túl vagy inkább belül: hatvan éve fényképezek. Kilencvenháromtól vagyok szabadúszó. Az pont harminc év. Most jelent meg a tizedik fotóesszékönyvem, ezúttal Kínáról. És idén harminc éve, hogy a Sziget Fesztivál embereiről fotóesszét készítek. Ez amúgy a valóságban huszonnyolc találkozót jelent, mert a Covid miatt két évben nem tartották meg a rendezvényt.

– Harminc év alatt érzékelhető változás a kamerájával szemben a fesztiválon?

– Tulajdonképpen pozitív változást látok. A kilencvenes években még én is feszengtem, hogy a punkos, keményrockos gyerekeket hogyan közelítsem meg. Úgy voltam vele, hogy érezni szükséges, mennyire zavarja alanyomat a kamera. Gyakran csak keresgéltem az objektívvel, mintha nézelődnék, úgy tettem, mintha oldalra kattintanék. Ha valakit körülfényképeztem, láttam, hogyan reagál a fotózásra. Régen tehát volt egy feszültség, hogy mikor mit lehet, most pedig ebben a selfizős világban, ahol a szigetlakók többségének a kezében ott van a telefon, nem veszik zokon, ha járkálok közöttük, és fényképezek. Sőt, kedves gesztusból ugyanúgy visszafényképeznek. Vagy mellém állnak, hogy készítsünk közös képet. Régen két kamerával dolgoztam ott, egy fekete-fehérrel és egy színessel, ma pedig egy analóggal plusz egy panorámagéppel és egy digitálissal. Úgy szép lassan tértem rá a digitális fényképezésre, de a fontosabb munkáimat ma is a filmes gépeimmel készítem.

– Miért fényképez?

– A kor apró lényegi pontjai érdekelnek. Dokumentaristaként fényképezek, de nem úgy, hogy bármit az égvilágon, hanem olyan pillanatokat, amelyek önmagukban kifejeznek valamit. Képkonstrukcióban gondolkodom. Szeretem, ha a képeim túlmutatnak az adott pillanaton, amelyet megörökítek. A kor lényegi pillanatait keresem az ember és a környezet összhangjával. Ezt hívom tiszta fotográfiának, mert a krosszműfajokat, a való világ látványába való belepiszkálást nem kedvelem. A szoftverek és a mesterséges intelligencia világában a kézműves fotográfia a jellemzőm. Ez a fajta fotográfia persze hosszú menetelés.

Annyi a tematikusan rendezett, fényképezéssel kapcsolatos könyv az előszobában, a nappaliban, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Ugyanis Benkő Imre a fotográfia nagyjait módfelett tiszteli. A gerincük alapján: Eugène Atget-t, aki a régi Párizst fényképezte, és csak később derült ki, hogy az a Párizs, amelyet nyolcezer lemezre rögzített, egy letűnt világ kordokumentuma. Jacques Henri Lartigue-t, aki a polgári társadalmat, az ipari forradalom termékeit, az automobilokat és a repülőket rögzítette, ráadásul úgy, hogy már a sebességet is érzékeltette. Robert Frankot, William Kleint, Henri Cartier-Bressont, Diane Arbust, Josef Koudel­kát, na és persze a budapesti születésű Robert Capát, aki a jelenlétet tartotta a legfontosabbnak. Le is vesz egy könyvet, s a címlapját mutatja, amelyen a Milicista halála című képét megvágták, de így is szól. A padlásán kialakított műtermében, ahová egy meredek falépcsőn szinte fel kell kapaszkodni, képeivel teli dobozok, fiókok, dossziék törik meg a fenti könyvek túlsúlyát. E kicsi, de láthatóan jól berendezett tér csak az övé, gyakran estébe nyúlóan is fenn ragad.

És milyen ő maga? Ha itt Benkő Imrénél, Pesterzsébeten bármelyik fiókból csupán egy-egy képét kezünkbe veszünk, az bizony mesél. Műanyag pisztoly egy gyermek halántékához fogva, akinek ott a szemében, hogy ez a mozdulat a nagy kéztől oltári hülyeség. Egy helybélinek kivillanó női láb Kínában. Orosz esküvő levegőbe engedett fehér galambbal. Panelrengeteg alján szalonnát sütő emberek. Műhelyasztalra állított karácsonyfa a szakikkal. Mesél mind. Mind a tízezernyi.

*

Benkő Imre Kispesten született, de Devecserben, majd egy bakonyaljai bányászlakótelepen nőtt fel. Híradás-technikai műszerésznek tanult Budapesten, s kispesti rokonainál lakott albérletben. Unokatestvére a kispesti ház udvarán készített képeket egy Altix márkájú fényképezőgéppel. A fényképezés hangulata és az előhívatott képek nagy hatással voltak rá, ezért megvette az unokatestvérétől a fényképezőgépét háromszáz forintért. Műszerészként gyárban dolgozott, majd Gyöngyösön katonáskodott, ahol idővel a fotólaborba osztották be. Még katonaként nyert országos fotópályázatot kottából éneklő kórust ábrázoló képével.

Leszerelése után visszament dolgozni, s 1968-ban újabb pályázatot nyert egy kollekciójával. Ezúttal játszótéren cigarettázó kamaszokat fényképezett. A zsűriben volt a Magyar Távirati Iroda (MTI) fotórészlegének igazgatója is. Egy fotóriporter elhagyta az országot (akkoriban úgy mondták, disszidált), szükségük volt munkatársra. Benkő Imrének gyakornoki állást ajánlottak.

Fontosnak tartja, ezért elmondja, hogy a kor kiemelkedő fotósai dolgoztak akkor ott: Keleti Éva, Molnár Edit, Friedmann Endre, Pálfai Gábor, Petrovics László, Fényes Tamás. Az országos sajtót is nagyon nagy nevek jellemezték: a Nők Lapjánál Korniss Péter, a Film, Színház, Muzsikánál Féner Tamás, a Képes Sportnál Hemző Károly. Elemezte a képeiket, és elkezdett próbariportokat készíteni. Hivatalosan az iskolák, óvodák, oktatási intézmények fényképezése volt a területe, de emellett árgus szemmel figyelt a korjelenségekre is. Ösztönszerűen az utca forgatagában találta meg embereit. Emlékszik, hogy 1973-ban elutazhatott Firenzébe a Vígszínházzal, Darvas Ivánt, Ruttkai Évát, Várkonyi Zoltánt fényképezhette.

Szabadidejében járta a várost. Egyszer leguggolt, hogy lekapjon egy nagy újságot olvasó férfit, s megrökönyödve olvasta a címlapon: „Meghalt Picasso…” A hetvenes évek közepén készített egy olyan felvételt, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és a kép mélységében is minden éles volt. Tudatosan talán akkor érzett rá arra a sajátos dokumentarista szemléletre, amelyet Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb került az emberekhez, mert ilyen lencsével közel kell menni.

– A számos elismerés a magam szempontjából foglalkozási ártalom volt. – Merthogy World Press Photo-díjakat nyert, 1975-ben aranyat és ezüstöt, 1978-ban újra aranyat. Egy bemozdult lakodalmi táncos ábrázolásáért kapta az aranyat. Az ezüstöt azért, hogy az operaházi, deszkapallós próbateremben felülről fényképezett egy balerinát, de úgy, hogy a fa erezete is látszott, 1978-ban pedig egy fejhálós lány portréjával nyert. De akkoriban nem illett sztárolni senkit. A díjátadóra sem utazhatott ki. Az okleveleket és az aranyszemeket postán kapta meg, lent a pesterzsébeti ház előszobájában, az egyik szekrény tetején láttam is azokat. Megkapta a Magyar Fotográfia Nagydíját 2004-ben, érdemes művész lett 2004-ben, kiváló művész 2016-ban, jött a Prima Primissima-díj 2016-ban, a Fotóriporteri Életműdíj 2021-ben.

*

– Az érdekelt, hogy Kelet-Európa miért úgy működik, ahogy. Kelet-Európában és Ázsiában jobban tudjuk értékelni azt, ami van. Afganisztán, Vietnam, Kambodzsa, Észak-Korea, Kuba, Kína, India, Amerika – ahol az élet sűrűjét is megismertem. Nekem akkor kezdődik a munkám, amikor más fotósnak esetleg véget ér. Szerettem volna úgy dolgozni, mint mondjuk a Life-nál egy riporter, aki nagyon sok időt fordíthat egy témára. 1986-ban megalakult a Képes 7, ez a lap közölt itthon először nagy méretű, többoldalas képriportokat. Odamentem, kedvemre kiélhettem magam, például első dolgom a bauxitbányák fényképezése volt. A Tha­tcher-látogatáson nem a protokollt, hanem inkább a biztonsági őröket fotóztam, de készíthettem hosszú, szubjektív sorozatot szülészeti vajúdásról, futballszurkolókról vagy éppen Jancsó Miklós filmforgatásáról.

Ózdra még a Képes 7 munkatársaként jutott el. Látta a sokkéményes, füstölgő szörnyet, amely több ezer embernek adott megélhetést. Aztán rövidesen kiderült: háromszáz munkást elbocsátanak a hengerműből. Benkő Imre elkezdte fotózni az Ózdi Kohászati Művek leépülését. Kitartóan ingázott, érezte, hogy ott valami fontos és megrázó dolog történik a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során. Hitvallása szerint időt kell szakítani a témára. Sorozatai a korra jellemző dokumentumokat örökítik meg, amelyek túlmutatnak a pillanatnyi helyzeten.

A rendszerváltozás környékén megkereste egy ismert francia ügynökség, jóvoltukból a legnagyobb francia és amerikai lapokban jelentek meg képei. A szürke fény az, amelyben jól érzi magát. A szórt megvilágítás átláthatóvá teszi az arcokat és a környezetet. Nem vágja a képeit, ragaszkodik a teljes filmkockát jelző fekete kerethez, az adott pillanatba sűrített élményeihez.

*

– Mostanában Kínába jár?

– Fiatalon, 1984-ban eltölthettem Kínában egy hónapot. Az a világ megragadott. Nem vagyok turista, az ott élő emberek viszonyrendszere izgatott. A nagy ideológiai, politikai dolgok nem érdekelnek, kívülről nézem a világot, olyan, mintha letekernék a rádió hangerőgombját, és a zajokat kiszűrve csak az számít, amit érzek és látok. Próbálom azokat a viszonylatokat megkeresni, amelyek az egyszerű ember szintjén mozognak. Hogy hogyan élnek a kis falvakban az évezredes hagyományokkal, miközben a tízmilliós váro­sokban felhőkarcoló-erdők nőnek. Ennek sokféle változata érdekel az embereken keresztül érzékeltetve.

Kilenc nagy utazásból, rengeteg tartomány felkeresését követően állt össze a legújabb fotóesszékönyve. Az utazásokat egy itt élő kínai festőművész, Wei Xiang barátságának köszönheti.

– Csaknem negyven év távlatából nézve, Kínában lehet változást érzékelni?

– Érdekes volt, mert az 1984-es utazás a kulturális forradalom után történt, s egyfajta szabadságérzést tapasztaltam az ott élőkben. Akkor tízmilliós volt Peking, most már tíz körgyűrűvel 21 milliós. Akkor a széles utakat a kerékpárosok uralták, most pedig már az autósok. Akkor mindennap kimentem a világ legnagyobbikára, a Tienanmen térre, ahova kijártak esténként az emberek, és papírsárkányokat eregettek. Ma már a turistáknak köszönhetően egészen más képe van. De a kínai emberek ugyanúgy kimerészkednek a térre, s élnek a forgatagban. Ez nagyon szimpatikus. De eszembe jut még egy évforduló! Ötven éve, 1973-ban jutottam ki először Nyugatra, mégpedig Firenzébe. A múzeumok környékén egészen nyugodt képeket készítettem, én voltam ott egyedül hajnalban a Dávid-szobornál, és az Aranyművesek hídján is. Pár éve a feleségemmel turistaként elmentünk oda, s döbbenet volt számomra, hogy tele volt a világ minden részéről érkező turistákkal.

– Hány fényképet készített már?

– Ebben vagyok gyenge. Pedig szépen archiválom a negatívokat. Csak Kínában sok ezret. A négy százaléka került az albumba. A tizedikbe! Ez egy ilyen műfaj.

– Csirmaz Miklós portréja a legismertebb képe?

– Igen. Az jelenhetett meg a világ nagy részén. Amikor a rendszerváltozás után a nyugati világ elkezdett érdeklődni a kelet-európai fotózás iránt, száz fényképészt hívtak meg a svájci Lausanne-ba. Akkor keresett meg Jean-Claude, s megalapította a Wostok képügynökségét Párizsban, megbízásukból pedig tizenvalahány éven át fényképeztem a magyar rendszerváltozás folyamatát. A Pigalle-on volt a székhelyük, s az én fényképem volt a logójuk, képeslapot adtak ki a fényképpel, s a bejáratnál is ki volt plakátolva Csirmaz Miklós portréja.

Jut eszembe erről egy megmosolyogtató történet. Amikor Párizsban André Kertész-fotóösztöndíjas voltam, ígértem, hogy elmegyek hozzájuk. Becsengettem, majd a fényképezővel felkészülve elbújtam a lépcsőnél, hogy majd lesifotós képet készítek. Egy hölgy jött ki a csengetésre, kezében egy cicával, a nehéz függönyt a cica húzta el először a bársonyos mancsával. És persze a szőre szürke színű volt!