Szívszorító emlékek

Mintegy két és fél évtizede rendelkezik állandó jelenléttel Ukrajnában az Ökumenikus Segélyszervezet. Anno a tiszai árvíz nagy károkat okozott Kárpátalján, emiatt siettek a helyszínre segíteni. Az árvízi helyzeten túl látták a helyiek életszínvonalát, ezért Beregszászban irodát nyitottak azzal a céllal, hogy hosszú távon támogassák a szociálisan rászoruló rétegeket, különös tekintettel a magyarságra. Az idők során sokféle programot (például szakmai képzéseket) szerveztek, tűzifát szereztek több száz családnak, idősklubot hoztak létre, és még hosszan sorolhatnánk.

Mindemellett a segélyszervezet mintául szolgált a szociális területen dolgozó ukrán intézmények és civil szervezetek számára a Kárpátokon túl is, a magyarok igyekeztek átadni szakmai tudásukat, tapasztalataikat. Az együttműködési hálózat már 12 megyére terjedt ki 2014-ben, a krími konfliktus kitörésekor, amikor nagy számban megindultak a belső menekültek a békésebb nyugati országrészek, köztük Kárpátalja felé. Helyszíni beágyazottsága okán az Ökumenikus Segélyszervezet egy nemzetközi segélyakció élére állt, így több mint 40 ezer embernek segített akkor. Beregszászi képviseletét Kijevben hivatalosan bejegyezte, így lett az egy immár országos kiterjedésű tevékenységet végző szervezet központja.

– Ebben az állapotban ért bennünket egy évvel ezelőtt a háború – mondja Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója. – Két és fél évtizedes ukrajnai jelenlétünket és jogi státusunkat ismerve, azonnal megkerestek minket a külföldi humanitárius szervezetek, elsőként jöttek a budapesti irodánkba a finnek, a dánok, az angolok és sorban a többiek; akik mertek és engedélyt kaptak, azokat átvittük Ukrajnába is. Azóta vezető szerepet töltünk be a mintegy 120 szervezetet tömörítő ACT Alliance nemzetközi szövetség nagyszabású ukrajnai segélyezési tevékenységében.

A Kijevben dúló harcok miatt kezdetben Lembergben hoztak létre humanitárius központot, ott végezték a nemzetközi segélyezési programok koordinációját. Később aztán, amikor a fővárosban némiképp stabilizálódott a helyzet, ott is irodát nyitottak.

– A segítségnyújtás első szakasza az élelmiszer- és a higiéniai ellátásra koncentrált, különös tekintettel a válságövezetekre. Rengeteg felajánlás, természetbeni és pénzadomány érkezett hozzánk a magyar emberektől, alig győztük a válogatást, csoportosítást, raktározást! A stratégiai partnereinkre – mint a Tesco, az E.ON Hungária Csoport és a Meditop Gyógyszeripari Kft. – ezúttal is kiemelten számíthattunk, míg jelentős adománnyal csatlakoztak új támogatók is, köztük az OTP Bank, az Audi Hungária Zrt., a Google és a Mastercard. A magyar nép eddigi 1700 tonnányi adománya 85 kamionnyi áru kiszállítását jelenti.

Ezzel párhuzamosan megkezdődött a segélyszervezet és a magyar kormány arra irányuló közös humanitárius segítségnyújtása, hogy a felszabadult területeken újraindulhasson a normális élet. Többek között célba juttattak a Külgazdasági és Külügyminisztérium támogatásával beszerzett áramfejlesztő generátorokat, amelyek az áram-, folyóvíz- és fűtéshálózatokról levágott dél-ukrajnai kikötőváros, Herszon egészségügyi intézményeinek, vízművének és lakóingatlanjainak áramellátását biztosítja (körülbelül száz generátort vittek már ki többfelé). Herszonban egyébként a háború kitörésekor épp az Ökumenikus Segélyszervezet által épített anyaotthon átadására készültek; az épület szerencsére nem sérült meg a harcok során, most menekültek laknak benne.

Irpiny, Andrijivka, Bucsa vagy Borogyanka neve az itt elkövetett szörnyűségek jelképévé vált – ebben a térségben a segélyszervezet a magyar kormány támogatásával elkezdte az újjáépítéseket, szeretne maradandó nyomokat hagyni. Borogyankában működésre kész egy konténeróvoda, valamint egy több száz fős, megsérült iskola felújítására készülnek, míg Bucsában a falazásnál tart az a multifunkcionális épület, amelyben helyet kapnak orvosi rendelők és a kormányablak is.

– A magyar segítségből természetesen Kárpátaljára is jutott: 250 intézményt láttunk el, a munkatársaink ennyi helyen jártak személyesen és mérték fel, hol mire van a legnagyobb szükség az élelmiszeren túl. Például egy helyütt 60 emberre egy mosógép jutott, az anyák a gyerekekkel álltak sorba, másutt 75 embert helyeztek el egy üres iskolában, ahol egyetlenegy hűtőszekrény működött – ilyenkor gyorsan vettünk és beállítottunk új gépeket. Vagy vaskályhákat vásároltunk, tüzelőt osztottunk. Helyi partnerszervezeteinkkel együttműködve több régióban pszichoszociális segítséget nyújtunk a háború traumáit átélt családok számára, és gyerekjátszósarkokat alakítunk ki. Készpénzes krízistámogatási programot is indítottunk az otthonaikat elhagyni kényszerülők személyre szabott segítése érdekében: több mint 23 ezer ember kap most havi 76 eurót, ami nem nagy pénz, de a lényege az, hogy ő maga döntheti el, ezt milyen élelmiszerre akarja költeni.

Lehel László beszélt még azokról az Ukrajnából Magyarországra menekülőkről, akik felkeresik budapesti támogató központjukat, a segélyszervezettől remélnek segítséget többek között a munkakeresés, a hivatalos ügyek intézése, a jogi és szociális támogatás területén. Lassan eléri a 10 milliót az Ukrajnát elhagyók száma; Magyarországra még mindig naponta 8–15 ezer ember érkezik! Ez minden idők legnagyobb magyar összefogása és gyűjtése, mértéke meghaladta az erdélyi árvíz, a román forradalom vagy a távol-keleti cunami idején tapasztalt adakozásét.

A segélyszervezet elnök-igazgatója az elmúlt egy évben sokfelé járt Ukrajnában, fájdalmas emlékképeket őriz.

– Belém égett az a pillanat, ahogy Borogyanka egyik hosszú utcájában állunk a kollégáimmal, mellettünk a többemeletes épületek végig kiégve, szétbombázva, mindet le kell majd bontani. Odalép hozzánk egy édesanya a gyermekével, szót váltunk. Mutatják: ott, abban a házban laktak, a negyedik emeleten. Rólunk érdeklődnek, mondjuk, hogy Magyarországról jöttünk, és egy egész kamionnyi élelmiszert hoztunk nekik. Erre a gyerek benyúl az anyukája táskájába, kivesz egy csokoládét, odaadja nekünk: nagyon köszöni, és mosolyog. Lenyűgöző a gyerekek derűje és az, ahogyan a katasztrófa, a gyász mellett ott az élni akarás. Megszoríthatjuk a menekültek és az otthon nélkül maradtak kezét, megölelhetjük, bátoríthatjuk őket, szállást szerezhetünk nekik, élelmiszerről gondoskodunk, de ezek futó pillanatok, az életüket nagyon nehezen tudjuk újra visszatenni az eredeti kerékvágásba. Ha béke lenne, az lenne a jó segítség.