Akik nem mentek el Záhonyig

Diósd előtt, a Balatoni út melletti parkolóban hagymával meg krumplival teli zsákok kelletik magukat, akár a júliusi örömlányok.

– Túlszaladt, kedveském, a szoborparkon, vissza kell fordulni Pestnek – irányít útba a „zöldségfuttató” néni portékája mellől. – Több mint 40 esztendeje tele volt ez a környék tankokkal is, mert lőteret működtettek itt a szovjetek.

A lánctalpak nyomában régen kiserkent az akác, csak egyetlen keskeny csapáson fénylik aszfalt, no, az lesz a helyes út, amelyik a Mementó nevet viselő kommunista szoborpark bejáratához vezet. Magas, haragos vörös téglafal fogad, akár egy volt náci vagy szoci vasútállomáson, melynek boltíves pénztárablakaiból egyenként hatméteres Marx, Engels meg Lenin tart bennünket szemmel, nehogy elfelejtsük, milyen drága is volt az a menetjegy.

Legalábbis, akik még emlékszünk rá! A több mint 40 esztendeig tartó nagy utazásra, és főként arra a pillanatára, amikor 1990-ben leszaladt a sínekről a vonatunk, és hazamentek az oroszok. Százezernél is több ideiglenes megszálló szedte akkor a sátorfáját meg amit ért, és masírozott vele Záhony felé, onnan pedig Kijevbe, Moszkvába. De nem tudott mindenki velük menni, hiszen az ország több mint 3000 településén sok száz Sztálin, Marx, Engels, Lenin és Kun Béla meg Dimitrov elvtárs képtelen volt vonatra ülni, mert őket kőbe, bronzba vagy csak betonba öntötte a Rákosi-, majd Kádár-hatalom.

Mostanság, sőt immáron pontosan 30 éve csak azért tekinthetik meg őket mégis magyarok és külföldiek tíz­ezrei, mert a többi volt szocialista országgal ellentétben mi nem döntöttük le, ástuk el vagy daráltuk be a kommunizmus megörökített elöljáróit. Egyedüliként Magyarország szabadon választott demokratikus vezetése döntött úgy 1991 decemberében, Szent Miklós ünnepének előestéjén, hogy a szocialista matuzsálemeket nem zúzza porrá, hanem egy erre a célra kialakítandó parkba száműzi őket „Soha többé!” mementónak a XXII. kerületi jó levegőjű Tétényi-fennsíkra.

Lenin kopasz kobakján a porta ablakába kitett Pacsirta rációból bömbölő induló ritmusára táncol a kora tavaszi napsugár, a szövege ugyancsak sokaknak lehet még ismerős: „Április 4-ről szóljon az ének, / Felszabadulva zengje a nép. / Érctorkok harsogva zúgják a szélnek / Felszabadítónk hősi nevét.” Közben nyitásra gyülekezik a nép, a Balatoni úti buszmegálló felől két osztályra való fiatal kanyarodik ide, egyenesen az olaszországi Veronából érkeztek, némelyikük tegnap még Júlia erkélye alatt szorongatta kedvesét. Nyomukban makulátlan fehér színű panorámás busz nyitja meg szuszogva ajtaját, mintegy félszáz, érettségire készülő szolnoki fiatal ugrál le róla az osztálykirándulásokon megszokott hangulatban.

Visszautalva még az előzményekre, az Antall József vezette kabinet persze dönthetett volna úgy is 1991-ben, ahogyan az 1945. évi szovjet megszállást köve­tően Rákosiék, majd pedig Kádárék döntöttek, tudniillik hogy papot, tanárt, parasztot és kulákot, a Horthy-Magyarországot dicsőítő, Trianont meg elsirató valamennyi szoborral és országzászlóval együtt el kell taposni, ki kell irtani, be kell darálni vagy fel kell akasztani. Szerencsére, talán, mert nemcsak a francia forradalom és a leninizmus tételein cseperedtek An­tallék, megmaradtak a humanizmus mezsgyéjén, és elálltak a véres revans gondolatától, pedig tömegigény lett volna rá.

Gyorsan kellett dönteni, amíg tartott a békesség, hiszen például a csepeli vasművek előtt álló Lenin-szobrot, amelynek jövőbe mutató kezében az éjszakák leple alatt gyakran nyomtak zsíros kenyeret, aztán a Thököly úti Felszabadulás-emlékművet az egész alakos Münnich Ferenccel meg a debreceni tanácsköztársasági kőborzalommal együtt kikezdte a népharag, és hol olajfestékkel, hol pedig nagy kalapáccsal végeztek rajtuk kozmetikai kezeléseket, ami könnyen és gyorsan országos méretű leszámolássá fejlődhetett volna. Hál’ istennek mi nem akartunk olyanok lenni 1990 küszöbén, mint amilyenek ők voltak 1945 után. Ennek köszönhetően viszont több kommunista bűnös úszhatta meg az igazságtételt, a börtönt.

A kezdetekre, a Mementó Park rendezésére kiírt pályázat nyertese, Eleőd Ákos Ybl-díjas építész a következőképpen emlékszik: – A tervezés közben derült ki, hogy mennyire összetett problémakörről van szó. Egy történelmi paradoxonsorozat elemeit kellett egyetlen gondolatmenettel összefoglalnom. A szobrok egy antidemokratikus rendszer emlékei, ugyanakkor történelmünk darabjai. Annak ellenére, hogy telepítésük propagandacélt szolgált, az újratelepítésüknél szerettem volna elkerülni, remélem, sikerült, az el­len­pro­pa­gandisztikus megközelítést, mert vallom, a demokrácia az egyetlen, amely képes emelt fővel szembenézni a múltjával.

A kialakítást követő ünnepélyes megnyitóra pontosan 30 esztendeje, 1993 nyarán került sor a szovjet csapatok kivonulásának második évfordulóján, a nevét pedig Illyés Gyula nevezetes sora után kapta: Egy Mondat a Zsarnokságról Park. Valóban sok zsarnokot, szám szerint csaknem félszáz Sztálint, Lenint, Marxot, Engelst, Dimitrovot, Szamuelyt, Münnichet, Károlyi Mihályt meg Osztapenko, illetve Steinmetz kapitányt hordtak itt össze a főváros utcáiról és köztereiről, „akik” előtt évtizedeken át vörös lobogókat lengetve volt kötelező felvonulni, és közben például azt énekelni, hogy április 4-ről szóljon az ének vagy fel, vörösök, proletárok! Miután végeztünk a kötelezővel, és halomba raktuk a zászlókat meg a plakátokat, akkor Csepel teherautók platóiról ingyen virslit meg Kőbányai világost osztogattak a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság ünneplő seregének. Dióhéjban ennyi!

Most is osztogatnak korhű plakátokat, szórólapokat, vörös csillagos meg sarló és kalapácsos jelvényeket, sőt Moszkvics-maketteket meg személyenként 3000, diákoknak 1800 forintos belépőket a mozgalmi daloktól hangos portán, ami egyben jegypénztár és gyorsbüfé is. Egy feltuningolt forró csoki 850, a sör és a víz valamivel kevesebb, míg egy vörös csillagos brigádjelvény 2600 forintba kerül. Mivel a parkot üzemeltető kft. tevékenysége állami, azaz költségvetési pénzből nem részesül, minden falat kenyérre, némi fejlesztésre való csak a jegyárakból meg a kommunista kellékek bevételeiből jut, ha jut. A diktatúra szimbólumaiból megélni manapság olyan bizonytalan, akár a kutya vacsorája.

– Kimondani is szégyellem, de én már 23 esztendeje dolgozom itt, pedig csak addig akartam, amíg a gyerekeim felnőnek. Eleinte azért vállaltam, mert a közelben lakom, aztán meg itt ragadtam – meséli Edit asszony, aki jegyet árul, büfét vezet, ha kell, csoportokat irányít vagy takarít és szedi a szemetet. Amikor azt kérdezem tőle, mennyi jegyet kell eladnia havonta, hogy meglegyen a fizetése, válasz helyett a park vezetőjére mutat.

– Nem szoktuk nyilvánosság elé tárni a látogatói számainkat, mert sokan félreértenék, és téves információkat vonnának le belőle – fogalmaz diplomatikusan a park kisfőnöke, Holp Judit főiskolai végzettségű, 5 nyelven beszélő idegenvezető, aki nem csak titkot, de seprőt, vécépumpát is tud tartani, mikor mit kíván a szükség. – Mivel központi támogatást nem kapunk, összesen négyen visszük reggeltől estig az egészet, legfeljebb nyáron foglalkoztatunk néhány beugró idegenvezetőt.

Egyikükkel, a családos fiatal tanárnővel éppen akkor egyezkedtek, amikor a veronai meg a szolnoki diákokkal befutottunk. Összegről ő sem volt hajlandó beszélni, csak annyit árult el, hogy földrajzot tanít egy közeli iskolában, és jól jön az a pluszpénz, amit idegenvezetéssel a kommunizmusból még ki lehet hozni.

– Mire vagyunk képesek, mit tudunk mindennap reggeltől estig négyen bemutatni a látogatóknak? – kérdezi magától is Judit asszony, aki a nógrádi Rétságról került a Tétényi-fennsíkra. – Hát, elsőként a szobrokkal teli parkot, a 2006-ban elé épített Tanúk terét, az ott lévő Barakk mozit, a fotókiállítást és a Sztálin csizmáival díszített tribünt, illetve alatta a raktártárlatot. Ezeknek a gyűjteményeknek az együttese garantálja az élményt, az egyedi látványosságot, röviden a sehol máshol nem látható világszenzációt. Legalábbis ezt mondják rá a külföldi látogatók.

De azt is egyre gyakrabban mondják, különösen az utóbbi években, hogy nem csak az eszme, de az itt látható szimbólumai is erősen megkoptak. A két hosszúkás faház deszkáit kikezdte az idő, hullámpala tetejét a szél, miközben a Sztálin-féle tribün építése félbemaradt, a parkoló kátyús és szemetes, míg odabent a szobrok némelyikét átmarta a rozsda, szétfeszítette a fagy, és aki nem néz sűrűn a lába elé, a végén kutyapiszoktól takaríthatja a cipőjét. Azt mondja Holp Judit, hogy ennyien csak ennyire képesek, noha válogatás nélkül minden munkát elvégeznek. Nem csak kérni tudnak, de adni is, például az szja egy százalékát a működést segítő Monumentum Közhasznú Alapítvány számára, szívesen vállalnak pluszszolgáltatásokat, ­jelesül egy világoskék Trabanttal. A kétütemű csühögővel bárkit ideszállítanak a fővárosból, aki rászán 50 ezer forintot a tárlatvezetésre és a visszafuvarra. Judit, aki ilyenkor a sofőr szerepét is betölti, azt mondja, gyakran akad jelentkező, aki évfordulóra, esetleg Valentin-napra Trabantot rendel békásmegyeri vagy csepeli panellakása elé, mert Leninnel szeretne nosztalgiázni.

Ezen a történeten a szolnoki végzős diákok is jókat mosolyognak, akikkel kicsit hozzájuk fiatalodva közösen járjuk körbe először a Trabantot, aztán pedig elindulva a kommunizmus rögös útján, az egész parkot. Közben az is kiderül, hogy az osztály minden tagja idegenvezetői szakra jár a Tisza-parti városban, ezért amolyan tanulmányút az övék, és jegyzetelik is derekasan Holp Judit szavait.

Kísérőtanáruk, a Kárpátaljáról régebben áttelepült angol–francia szakos Zombori József meséli, hogy a végzősöket még az érettségi előtt minden évben el szokták vinni, ahogy ők mondják, zsidó-, aztán gasztro-, végül pedig kommunista túrára, hogy okosakat mondjanak majd a szóbelin. Mégsem süt róluk különösebb kíváncsiság, akkor sem, amikor a tárlatvezető például a Gellért-hegyről, a Szabadság-szobor talapzatáról száműzött szovjet katona előtt, a tenyeres-talpas szocialista realizmusról meg a katona kemény ökléről beszél, pedig akkora Kisfaludy Stróbl Zsigmond Szásája, hogy egymás nyakába állva hárman sem érnék el usankáján a vörös csillagot.

A röhögés a Vérmezőről internált Varga Imre-alkotás, a Kun Béla születésének századik évfordulójára készült szoborcsoport láttán tör ki, miután néhány diák felismeri a figurák között Károlyi Mihályt, valamint szembesülnek a történettel, miszerint Kun Béla a munkáshatalom nevében rabolt kincsekkel Moszkvába menekült, de az aeroplánból a Vérmező fölött egy arany nyaklánc kipottyant, amit később Kosztolányi Dezső az Édes Anna című regényében meg is írt.

– Mi jut eszetekbe az alkotások stílusáról, a tematikus sétányokról és a kiállítás politikai üzenetéről? – teszi fel a kérdést a tárlatvezető. Egyikük a holokausztot, a társa a vallástalanságot említi, a következő pedig a kommunizmust meg a fasizmust sorolja, mintha előre begyakorolták volna.

– Én nem is akarok idegenvezető lenni – súgja mellettem egy jászapáti kollégista lány. – Ha végeztem Szolnokon, pesti egyetemre megyek. – Csoportokat ve­zetni én sem akarok, de egy jól menő szállodát, azt igen – válaszolja neki fiútársa, aki miután Kiss István tanácsköztársasági forradalmár elé érünk, őt a Dózsa György úton felrobbantott Maria Regnum-templom helyén csodálhattuk évtizedekig, gúnyosan csak annyit mond: ez a pasas meg olyan, mint egy bocskoros román dinnyecsősz, aki gyerekeket kerget a vetésben.

Mellettünk, szavaikból ítélve, spanyol páros szakavatott szemmel mustrálja és fényképezi a szobrokat, néha jegyzetelnek is mellé, miközben állati ürüléket meg tüskés gallyakat kerülgetnek. Sajnálkozva szemlélik kőben és acélban az idő vasfogának harapásait, amit a leleményes üzemeltetők hungarocellel, szilikonnal, meg festékkel igyekeznek betömködni, kipótolni, eltakarni.

– Nagyon nem szeretnénk, ha a park idővel szobortemetővé válna, mert ez egy mélyen átgondolt művészeti alkotás, tele a diktatúráról és demokráciáról szóló üzenetekkel, nem szabadna hagyni, hogy eltűnjön a civil és a politikai köztudatból – sopánkodik Holp Judit, de azonnal hozzáteszi, hogy nem azért kesereg, hátha beállít valaki egy zsák pénzzel, mert ennek manapság kevés a realitása, hanem azért, hogy ne hagyjunk veszendőbe menni egy történelmi világszámot.

– Ráadásul még nincs is befejezve, hiszen abból, amit 30 esztendeje megálmodtam, abból sok minden a mai napig sem valósult meg – összegzi Eleőd Ákos építőművész. – Mondjuk úgy, hogy egy kétrészes film első része pereg folyamatosan a Tétényi-fennsíkon, mert továbbra is késlekedik a Tanú tér teljes kivitelezése, valamint hiányzik az a két épület, amelyek a muzeológiai anyagok feldolgozásához és bemutatásához kellenének, a park és a szobrok állagmegóvásának a fontosságáról és költségeiről nem is beszélve.

Szavaiból világosan kitetszik, hogy nagy reményeket fűz ahhoz a nemrégen bejelentett hírhez, miszerint a budapesti Mementó Park a miskolci Herman Ottó Múzeummal együtt mára „kiérdemelte, hogy bekerüljön Európa 11 legveszélyeztetettebb örökségi helyszíne közé, ami azért ígéretes Eleőd Ákos szerint, mert az Európa Nostra, az Európai Beruházási Bank által életre hívott programjának éppen az a célja, hogy a kontinens pusztulásnak induló közös értékeit megmentse az enyészettől. Csak egy sikeres uniós pályázat teheti lehetővé a gyűjtemény hosszú távú, garantált és politikailag semleges megmentését, aminek a tervező most komoly esélyét látja. Legyen igaza!

Az M7-es autópálya felügyelője, Osztapenko meg a saját bajtársai által agyonlőtt Steinmetz kapitány szobrai között érkezünk meg a parkot lezáró vörös téglakerítéshez, a kommunizmusba vezető út végéhez, a koppanásig. – Az anyja! – kiált fel az egyik fiú. – Hű, de menő, ez itt a csőd – csapkodja térdeit, miközben sietősre vesszük lépteinket, mert Judit asszonyt már újabb csoport meg a BBC televízió egyik stábja várja.

A szolnoki gyerekek visszaülnek a makulátlan fehér, szuszogó ajtós buszukba, és indulnak át Pestre, a Terror Háza Múzeumba, mert az alapos történelmi utazásoknak soha sincs vége.