Muzsikálni csak hittel lehet

– Hétévesen kezdett zongorát tanulni, ötven esztendeje a Muzsikás együttes bőgőse, amúgy hetvenkét esztendős. Mondhatjuk, hogy egész eddigi életét a zenének szentelte?

– Munkásságomat három dolog határozza meg: a zenélés, a geofizika és a család. Már az alsóban a jó tanulók közé tartoztam, viszont az osztályunkban nálamnál botfülűbb nem akadt. Édesapám ezt nem hagyhatta annyiban, és vett egy zongorát, ami pontosan annyiba került, mint a nagybátyám balatoni telke. Klasszikus zongoratanulmányai­mat magánúton végeztem, olyan sikerrel, hogy két év alatt behoztam a lemaradásomat, hetedikes koromban pedig megalapítottam az első zenekaromat. Ahogy az I. István Gimnáziumba kerültem, Záborszky József zenetanár és karnagy közölte megfellebbezhetetlen döntését, hogy nagybőgős leszek. Egy év múlva már az iskola szimfonikus zenekarában játszottam. A világhírű karmester, Ferencsik János minden évben vezényelt bennünket.

– Nem volt véletlen, hogy a zongorát felváltotta a nagybőgő, hiszen később népzenészként, úgymond, kapóra jött…

– Sorsszerűségnek is nevezhetném. Ha megnyílik egy út, az ember vagy elindul rajta, vagy nem. Az egyetemen véletlenül kerültem a népzene közelébe. Édesapám elég korán meghalt, így félig árva gyerekként nőttem fel. Rettenetesen szegények voltunk, minden fillér számított. Mivel édesanyámat mint francia–olasz szakos nyelvtanárt az „átkosban” alig foglalkoztatták, elhatároztam, hogy fizetős munka után nézek. A Vadrózsák Néptáncegyüttesnél kerestek zenészt, havi háromszáz forintért. Kapva kaptam az alkalmon. Aztán Falvay Károly koreográfus elhívta Karsai Zsiga bácsit, hogy az egyik fiúnak tanítson be egy táncot. Hármónknak kellett kísérnünk hegedűn, brácsán és bőgőn. Elmentünk a kamaratánc-fesztiválra, ahol fellépett a Bartók Táncegyüttes is, nekik a Sebő együttes húzta a talpalávalót. Falvay a fülembe súgta: „Nézd meg jól őket, ez a jövő!” Ahogy lejöttek a színpadról, mondtam nekik, hogy velük szeretnék zenélni, Sebő Fe­­ri pedig elhívott a legközelebbi próbájukra.

– Újabb fordulatot vett az élete?

– Teljesen. Bekerültem a Bartók Táncegyüttesbe, ahol aztán találkoztam ifj. Csoóri Sándorral, Sipos Mihállyal, Éri Péterrel, Sebestyén Mártával. Voltaképpen az volt az a műhely, ahol Tímár Sándor, Martin György, Kallós Zoltán, Sebő Ferenc, Halmos Béla szellemi irányításával az egész magyar folklór megújulása és a táncházmozgalom elkezdődött. Sokan próbáltak akadályokat gördíteni elénk, jócskán voltak szirénhangok is, hogy ez nem művészet, csupán utánzás. Az idő azonban bennünket igazolt.

– Ha csak a Muzsikás együttes fél évszázados históriáját nézzük, egyértelmű, hogy történelmet írtak, műfajt teremtettek.

– Jókor voltunk jó helyen. Mertünk elindulni az ismeretlen úton. Azt is a sorsnak köszönhetjük, hogy jó emberekkel kerültünk kapcsoltba, köztük Csoóri Sándorral, Sára Sándorral, Kósa Ferenccel, Illyés Gyulával, Nagy Lászlóval. A fiatalok körében óriási igény volt a néptáncra. A Muzsikás Klub berkein belül a tánctanításra fókuszáltunk, hihetetlen közösségteremtő ereje volt.

– Eredményesnek tartja ezt a missziót?

– Azt kell mondanom, a magyar emberek tudatában közel sincs annyira benne a népzene, mint amennyire például az írekében. Mindazonáltal számos pozitív fejlemény van, lásd zeneakadémiai tanszék, a táncháztalálkozók vagy éppen a televíziós népzenei–néptáncos tehetségkutatók, de amikor egy család összejön ünnepelni, és közös éneklésre kerülne a sor, egyszerűen nem tudnak énekelni, mert nem ismernek népdalokat. Kodály Zoltán hazájában ez szégyen. Az iskolában heti egy énekóra nem elég arra, hogy a tanárok az archívumokban fellelhető két-három­százezer dalkincsből egy kevéskét megtanítsanak a gyerekeknek. Évtizedek óta rendszeresen járunk iskolákba rendhagyó énekórákat tartani, ahol látjuk, milyen nagy hatással van az élőzene a fiatalokra. Állva tapsolnak nekünk.

– Mi a titka a külföldi sikereiknek?

– Nehéz erre válaszolni. Nemrég jöttünk haza a finnországi koncertünkről, ahol négyszer kellett újráznunk. Azt mondták az otta­niak, emberemlékezet óta nem volt ilyen ná­luk, másmilyen karakterek a finnek. Egy ja­pán fesztiválon pedig odajött hozzánk pár fia­tal, akik a Tokiói Magyar Kalotaszegi együttes zenészeiként mutatkoztak be. Megkérdeztem a prímást, miért fontos neki ilyen nagy távolságból a kalotaszegi muzsika, de kitért a válasz elől. Aztán két hét múlva írt egy e-mailt, amiben pontos magyarázatot adott a kérdésemre: ő a japán azonosságát találta meg ebben a zenében. Megdöbbentő, nem?

– Az igaz, hogy Bob Dylan irodalmi Nobel-díjas énekes, dalszerző, zenész és költő éveken keresztül Muzsikást hallgatott a turnébuszában?

– Sajnos személyesen nem találkoztunk, de mégis közünk lett hozzá. Jánosi Béla hangmérnökünket egyszer felhívta valaki, aki meg akarta nézni azt a stúdiót, ahol a lemezeink készültek. A találkozás során Bob Dylan hangmérnökeként mutatkozott be. Véletlenül jutott tudomásunkra, hogy amikor Steven Spielberg helyszíneket keresett a Schindler listája című filmjéhez, végig a mi zenénket hallgatta. Az Oscar-díjas Costa-Gavras rendező Music Box című 1989-es filmjében pedig mintegy húsz percen át Muzsikás-zene szól. Egy japán animációs filmben a történet részévé váltunk: a tokiói kislány még soha nem járt vidéken, mire a barátja elviszi autóval vidékre, ahol megmutatja neki a nagymamája házát. Útközben feltesz egy lemezt, amelyen a mi dalaink hallhatók, a lány meg is kérdezi, milyen zene szól. Párbeszédükből az is kiderül, hogy azért választotta a „magyarországi Muzsikás együttes” lemezét, mert abból tökéletesen kiderül, mit lehet majd látni faluhelyen. A hidegen fújnak a szelek című dalunkat egy holland punkbanda énekli magyarul… És mi minden lehet, amiről még nem tudunk?

– A Muzsikás olyan világszám, mint a Rubik-kocka.

– Ha már Rubik Ernő nevét említi, hadd meséljem el az első és egyben utolsó közös fellépésünket. Az 1982-es knoxville-i világkiállításon a magyar pavilonban a magyar héten mindennap adtunk koncertet. A koreográfia szerint egyszer csak behívtam a színpadra Mr. Rubikot, aki minden alkalommal tíz gyerkőc kíséretében jött be, és elindította a bűvöskocka-kirakó versenyt. A győztes Rubik Ernővel együtt ebédelhetett a McDonald’sban. Mi pedig megismerhettünk egy végtelenül szerény embert, aki kezdettől fogva hitt abban, amit csinál. Ahogyan mi is hiszünk a zenében. Játszottunk már dzsesszfesztiválon, hangversenyteremben, királyi palotában, de még börtönben is. Bejártuk az egész világot. Hihetetlen találkozásaink voltak, történetekből kifogyhatatlanok vagyunk.

– Sosem csábította el a tudományos pálya?

– Nálam a kettő kiegészíti egymást. Az ELTE Geofizikai Tanszékének tudományos főmunkatársaként, a földtudományok kandidátusaként az űrkutatás a szakterületem. Amikor ezzel foglalkozom, úgy ki tudom zárni a külvilágot, hogy ha zenekari ügyekben hívnak, először visszakérdezek, biztosan engem keresnek-e. Egyszer Japánba repültünk turnéra, és a hosszú úton egy szakcikk bírálatát akartam megírni, de semmi sem lett belőle, mert az agyam már átállt a zenészi mivoltomra.

– Négy fia közül ki viszi tovább az apai örökséget?

– Dávid, Domonkos, Dániel, Donát életében is jelen van a zene. Kiskoruktól kezdve ott voltak a táncházainkban, a koncertjeinket, ebben nőttek fel. Imádják a népzenét, de egyikük sem választotta hivatásának. Mindegyiküknek megvan a saját pályája. Geofizikusként, űrkutatóként nekem is civil foglalkozásom volt, tehát zenei téren a mai napig amatőrnek mondhatom magam. Mindazonáltal kezdettől fogva csak mérhetetlen lelkesedéssel, hatalmas ambícióval és kitartó hittel tudtam elképzelni a muzsikálást. És ezt így is szeretném folytatni, amíg lesz hozzá erőm.