Dal a bányakanáriról

Az élet pergeti a homokórában a szilikátszemcséket. Dél felé haladva már az autópályán is sok a svájci, német, spanyol, bolgár felségjelű autó – nem tudni, melyikben ki ül, echte zürichi, rostocki mérnök, madridi vendégmunkás,

vagy Berlinben a Rosenthaleren dolgozó bolgár kebabos. Ontja a rádió a híreket: az Egyesült Államokban tizenhét éve nem követtek el annyi tömeggyilkosságot, mint az idei év első felében, az ukrajnai háború következtében előző nap több mint 15 ezren érkeztek Ukrajnából Magyarországra, embereket fogott meg a határzár, 120 repülőjáratot töröltek Belgiumban pilótasztrájk miatt, árvíz pusztít Dél-Koreában, és már szinte szárnyal a húsgalambágazat. Pörög a világ.

*

Újvidék, azaz korábbi nevén Pétervári Sánc egy 400 ezer lakosú város Szerbiában. Soknemzetiségű város, szerbek, horvátok, szlovákok, svábok, ruszinok és magyarok laknak itt. A Nagybecskereken született Léphaft Pál jeles tanuló volt, kitanulta az autószerelői szakmát, majd darukezelőként dolgozott… Kertvárosias környéken szép házba invitál, a néhol sikátorszerű szobák polcain sok a könyv. Gondozott a kert, de nem az ő érdeme, ő csak a „mákvirág” – szabadkozik nevetve.

Török kávé, furmint, fröccsvíz, barackpálinka, hájaskifli és töpörtyűs pogácsa a terasz asztalán. „Ha nem fogyasztotok, Mefisztó, a kutya fogja megenni az egészet” – nyomatékosít. Mellesleg miután ki-ki beszámol a maga csodálatos ebéről, hozzáteszi: „Akinek kutyaszőrös a nadrágja, az rossz ember nem lehet.” A tető fagerendái közé valamikor egy horgászbotot csúsztatott be.

A Béga folyó mellett gyerekeskedve egy időben tanult meg biciklizni, evezni és pecázni, de komoly szándékkal már évtizedek óta nem fogta a bot végét, viszont az unokával néha lemegy a Dunához, s ott bedobják áztatni egy kicsit a ficánkoló kukaccal a damilt és a horgot.

– Ott, Nagybecskereken az akkori iskolaigazgató azt mondta: nézd, Pali, már autószerelő vagy, de a helyi építőipari vállalatnál darukezelőket képeznek. Engler Lajos ötvenszeres válogatott kosárlabdázó eminens figurája volt a nagybecskereki társadalomnak. Hallgattam rá, és kitanulva az építőipart, egészen a betonkeveréssel kezdve, így lettem darukezelő. Huszonnyolcharminc méter magas darukat irányítottam, és kétségtelen, hogy felülnézetből egy picit valóban más a világ.

Viszont hamar az újvidéki bölcsészkaron találtam magam, ahol a pezsgő diákélet részeseként magyartanárnak és könyvtárosnak tanultam. Később, 1977-ől az újvidéki tévénél dolgoztam riporterként tíz évig.

– Közben átnyergelt a karikatúrára, és már ötven éve rajzol. Hogyan kezdődött?

– Ötven éve?! Úhhh! Erre nem is gondoltam… A rajzolást nem tanultam, menet közben állt rá a kezem. Bevittem belőlük 1973-ban az egyetemi laphoz jó néhányat, ahol a szerb szerkesztő azt mondta: „Pali, nem közlöm, még nem elég jók.” Hát persze felháborodtam, megrajzolom én a Mona Lisát is, hogy is van ez? És az a szomorú, hogy teljesen igaza volt, és én

hálát adok neki, mert az alkotónak sohasem a dicséret a barátja, hanem a kritika, amely nagyon fáj ugyan, de harmadnap után fölülvizsgálod magad, és tovább tudsz lépni. Elkerültem az Újvidéki Magyar Szóhoz 1987-ben, ott dolgoztam újságíróként, majd évtizedekig karikaturistaként. Előttem Szeles Mónika édesapja volt a karikaturista, de kiköltözött a család Amerikába, így kerültem a Karcsi helyére.

Léphaft Pál azt mondja, hogy senki nem oktatta, csupán nézte, figyelte a többieket, így tanult másoktól. Voltak olyan rajzai is, amelyek bár megjelentek, őszintén szólva szerinte nem voltak elég jók. De mindig továbblépsz, mert nem vagy megelégedve, és ez fejlődést eredményez – mondja. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, ha a karikatúráról beszélünk, akkor gyakorlatilag nem a karikatúráról kell beszélnünk, mert „az nem egy bokréta a kalapodnál, hanem az gyakorlatilag

te magad vagy. Valójában nem akarsz mást, mint a saját igazságodat lerajzolni, és így hatást elérni”. Szerinte azt a pregnáns pillanatot szükséges megragadni, amelyben benne van a múlt, a jövő és a jelen. Nem betűket ír, hanem olyan jelképeket kell kiválasztania, amelyek a másodperc tört része alatt érthetőek, de lehetőleg többet mondjanak el, mint az a pillanat.

– Mire ad ez lehetőséget? – kérdezem tőle.

– Az udvari bolond szerepére, aki a helyi politikusnak, a polgármesternek, a római pápának, a püspöknek

elmondhatja, hogy mit gondol róla. A ceruza fegyver. De a karikatúra ne pofon legyen, hanem egy olyan vitriolos beszólás, amely még másnap is viszket. Ez csak a rajzolón múlik. Kérdés, miben látjuk a lényeget, mit látunk a világban. Azt, hogy a politikust majommá változtassuk? Nem, még a legrosszabb ellenségemet sem rajzolom úgy meg, mert mértéket kell tartani.

A kevés mindig több, mint a sok. Finoman adagolva készítem elő az iróniát, amivel meg kell szúrni, meg kell csípni úgy, hogy ne tudjon odakapni. És akkor azt mondják neked a piacon, és szerencsére mondják: ó, Léphaft úr, a legszebb almáimat a kosarába rakom.

– Bíróságra nem hívták?

– Ezért vagyok gyönge karikaturista, mert nem hívtak. De sok rajzomat nem hozták le, és ez jelent valamit. Próbáltam ütős és merész lenni jelrendszerben, képben elmondva, olyat sohasem rajzoltam volna, hogy két nyugdíjas eteti a galambokat.

– Milosevicset meztelenül?

– Ó, hát azt igen! A Tito-korszak után egy úgynevezett rendszerváltás volt itt is, átmeneti időszak következett, amikor Szlobodan Milosevics a maga kommunistanacionalista módszereivel próbálta maga alá gyűrni az országot. Újvidéken akkoriban jelent meg a Napló című újság, amelynek szüksége volt karikatúrákra is, így megrajzoltam Milosevicset, aki háttal áll meztelenül, a karjára pedig oda van láncolva a békegalamb. A címoldalon jelent meg, és ez rettentően nagy dolog volt akkor, mindenki örült a merészségnek. Ám amikor hazamentem, a feleségem azzal fogadott: te nem vagy normális, két gyermeked van, el fog ütni az autó. Eltelt néhány nap, és szerencsére nem történt semmi, még egy irodaház sokadik emeletéről sem estem ki. Amikor rajzolsz, felmegy az adrenalinszint, nem félsz, és oda akarsz csapni, csak később gondolkodsz el egy kicsit…

Aztán a kollégák, az utókor, a kritika elmondja majd a véleményét, és esetleg megállapítja, hogy módfelett bátor tett volt. Hát, kérem, így leszünk kvázi hősök.

Léphaft Pál arról beszél, ha például le kell rajzolnia egy személyt, akkor tudnia szükséges, hogy mivel kezdje. Ha élőben nincs módja találkozni az alannyal, rendelkezésére állnak róla fotók. Miután megnézte a fényképeket, „megfogja” az arcát, hogy felismerhető legyen. „Ha személyesen ismered, akkor jobb, mert akkor – ahogy az egyik kollégám fogalmazott – az arcára rá tudod tenni az irháját is. Amikor elérjük azt, hogy a rajzról nemcsak a személyt, hanem a személyiségét is felismerik, akkor azt mondhatjuk, jó munkát végeztünk.”

– Gyakran terítékre teszi az Európai Uniót. Miért?

– Mindazok, akik a Monarchiát elítélték, és a népek és nemzetek börtönének tartották, most szembesülnek azzal, hogy ez a csúfos utánzat, az Európai Unió a Monarchiához képest egy smafu.

Mefisztó, a nagy testű fekete kutya közben mindent megtesz azért, hogy játsszanak vele. Az asztal alól kilőve fúrja a fejét közénk, majd csaholós táncbemutatót tart a virágoskertecskék közötti pázsiton.

*

A karikatúra olyan, mint a bányakanári – vélekedik Léphaft Pál. Aztán magyarázza is: a bányakanárit azért vitték le a mélybe, hogy a robbanásveszélyt az elhallgatásával jelezze. A kanári ugyanis érzékenyebb az oxigénhiányra, mint az ember, így metán- vagy szén-monoxid-felgyülemlés esetén a kanári nem kap levegőt. Ilyenkor abbahagyja a folyamatos csivitelést,

éneklést. Ha elhallgatott a kanárimadár, a bányászok tudták, hogy baj lesz, robbanhat, és el kell hagyni a járatokat.

– Picit nagyképűen a karikatúra is bányakanári, és amikor nincs kanári, nincs karikatúra, nincs visszajelzés a társadalom dolgairól. Az nagyon helytelen dolog. Ezért tart a bölcs vezető mindig udvari bolondot, de nem azért tartja, mert színes a sipkája, hanem azért, mert segít eljutni az igazsághoz. Szükség van karikaturistára, jó humorra, szatírára. Ha egy bolond ül a

vezetői székben, akkor nem királlyá változik, hanem az egész udvar lesz bolondház. Sajnos vannak olyan vezetők, akik azzal, hogy vezetők lesznek, elvesztik ezt az érzéküket és igényüket. Könnyű a római pápát megrajzolni, a helyi vezetőt viszont nehéz, mert neki elér a keze. Kényes dolog tehát a karikatúra. De néha a kétszer kettő öt. És humor nélkül nem érdemes élni.

Évtizedekig dolgozott a Magyar Nemzetnek. Az elmúlt években nyugdíjasként is alkotott, viszont mikor két címoldalra tervezett rajzát egy szerbiai lapból politikai és személyes okokból kivették – ott befejezte. Jelenleg a Brassói Lapoknak dolgozik, hetente egy rajza „Palikatúrája” jelenik meg. Brassó nem Szerbia, hanem Románia, és 567 kilométerre van innét. Úgy kell rajzolnia, hogy ott is értsék, de az egyáltalán nem probléma, hiszen ugyanabban a cipőben járunk. „Legyél Lendván, Ungváron, Kassán vagy Brassóban, az utódállamokban csak a lobogók színe változik.” Komorra vált arccal mondja, nagyon nagy szomorúság az, hogy elmész Nagybecskerekre, ahol talán egy magyar elsős lesz ősszel az iskolában. Trianon előtt háromosztatú volt a város, német, magyar, szerb, de mára a magyar elkopott.

Miért is jó a lengyel, bolgár, szerb, cseh, magyar karikatúra? Mert Kelet-Közép-Európa az a része a világnak, amelynek egyeduralmi rendszerei kitűnő táptalajt biztosítottak a karikatúrának. Meg kellett tanulni írni, olvasni és rajzolni úgy, hogy ki tudják mondani azt is, amit nem szabad. És ezért értik a „Palikatúrákat” a budapesti, prágai, csíkszeredai, brassói, lendvai kiállításainak látogatói is. A levágott láb viszketésérzéséhez hasonlítja, hogy mivel sokat olvas, figyeli a híreket, érzi a társadalmi folyamatokat, és bárhol jár az utcán, sok mindent meg szeretne rajzolni, de aztán megszólal egy másik én, te, Pali, meg kellene metszeni a szőlőt, le kellene vágni a füvet, vagy jobb lenne, ha az unokának végre írna egy mesekönyvet, mert már nagyon régen megígérte neki. Finoman fogalmazva, a nyugdíja csak bizonyos nyújtózkodásra ad lehetőséget,

ezért fest akrilt, akvarellt is. Versel is: „Bajszom rövidre vágva, fölötte méretes orrom, csontmintás szemüveg csillog homlokom kitinpáncélján, ezernyi villanás hideg jeleket firkál, táncol a sok szentjánosbogár, majd bukdácsol egyet a fenséges bogárnász.”

– Hatást szeretnék gyakorolni a médiában. A karikatúráimon keresztül is, azt szeretném, ha az emberek azokat a hagyományos értékeket tisztelnék, amelyeket én vallok. Azt, hogy férfi és nő van, hogy egy háznál legyen kutya – csupa közönséges dolgok. És itt vannak ezek a fantasztikus ételek – mutat tenyerével az asztalra. – Egész életedben a boldog, tudatlan gyermekkorodat keresed. A mákos vekniben, kelt tésztában, akár kocsonyában, tepertőben találod meg. Azt szereted és keresed, amit anyád beléd főzött egykor.

A távolból visít egy köszörűkorong hangja, kitartóan vágják a vasat, beindul és búg egy lombporszívó, a közelből zúg egy fűnyíró hangja. Léphaft Pál az órájára néz: „mindezeknek ideje volt”. Közben pedig felszólalnak a parlamentben, leváltják a prefektust, kisiklik a villamos, fantasztikus sportátigazolás történik – ki tudja, melyik történet kerül majd a ceruza által a hófehér papírra a lomos alkotói kutricában, ahol tucatnyi origamidaru himbálódzik, hol szemmel alig láthatóan mozdul a lég.

*

Ez az a nap volt, amikor a wimbledoni teniszarénában a spanyol Alcaraz letaszította a trónjáról a szerb Djokovicot. Könnyű neki, hiszen húszéves, az öreg exkirály pedig már harminchat, aki 23-szor fogta biztos kézzel a Grand Slam képzelt trónjának karfáját. Persze Léphaft – a felszentelt püspökök és szentatyák, Király Gábor, Cseh Laci, Faludi György, Milan Kundera, Szoboszlai Dominik után – azonnal megrajzolta őt is… Történt persze más is a világban, Európában, és itt, a

kelet-közép olvasztótégelyében is. Hadgyakorlatot tartott az amerikai, a japán és a dél-koreai hadsereg a Koreai-félszigetnél, Tunézia népvándorlás témakörben – ezredik – stratégiai szándéknyilatkozatot írt alá az Európai Unióval, Nápolyban pedig összedőlt egy háromszintes ház.