Szeretek élni, van benne valami bizsergés – vallja Hozleiter Fanny, vagy ahogyan a legtöbben ismerik: Mosolyka. Az orvosok nem jósoltak neki hosszú életet. Most film készül a történetéről.

A csodát magunktól érdemes várnunk

Hozleiter Fanny már 30 éves, köszöni szépen, jól van, egyre erősebb, s mind több cél kerül fel a bakancslistájára. Már másfél órája beszélgetünk, a mosoly szinte pillanatra sem tűnik el arcáról. Hol mélyebbről jön, hol elmereng a múltban, máskor a jövőt pásztázza.

Mosolyka derűje beleépült a személyiségébe. Már pici gyerekként azt látta, hogy a szülei boldogabbak, ha mosolyog. Gondolta, ezen ne múljon!

– Szerelemgyerek vagyok, legalábbis ezt mesélték a szüleim. A terhesség és a szülés körül nem volt semmi gond, de másfél éves koromban észrevették, hogy nem úgy mozgok és tartom a fejem, ahogyan kellene. Mint a villám csapott le a diagnózis: izomsorvadás.

Az orvosok semmi jóval nem biztattak, de megtanultam bottal járni, aztán 7 évesen egy baleset miatt kerekes székbe kerültem. Anyut szerettem volna meglepni, elindultam hozzá a konyhából a nappaliba. Elestem, kibicsaklott a bokám.

Sokáig nem tudtam járni, ezért annyira legyengült a lábam, hogy kerekes székbe kerültem. Szinte örültem is neki, sokkal gyorsabban eljutottam vele egyik pontból a másikba. Anyu tornatanár volt, kapusedző, mindennap úsznom kellett, tornáznom, ő adta nekem az erőt és a hitet.

Tizenkét évesen elveszítettem őt. Súlyosabb traumát jelentett a halála, mint a saját állapotom.

Fanny imádott édesapjával az volt a „gond”, hogy a lánya legkisebb mosolyától is elérzékenyült. Az iskolában soha nem csúfolták, mindig csapattagként bántak vele a többiek. Aztán 15 évesen egy szekrény mélyén megtalálta a zárójelentést, amiben az állt, hogy a légzőszervei gyengeségébe belehalhat. Az orvostudomány akkori állása szerint nagyjából 18 évet jósoltak neki.

Sok mindenen nem tudunk változtatni, de a hozzáállásunkon igen – vallja Hozleiter Fanny, azaz Mosolyka. Fotó: Kállai Márton

– Soha nem mondtam el apunak, hogy felfedeztem ezeket a papírokat, de szerintem tudta. Egy napig sírtam, aztán eldöntöttem: nem lehet úgy élni, állandóan azon pörögni, hogy nemsokára meghalok. Érettségi után dolgoztam, tanultam, a szerelmek jöttek-mentek, de leginkább ki akartam jutni Kínába, őssejtterápiára.

Ötmillió forintba került, elhatároztam, hogy összeszedem rá a pénzt. Több tucat újságot, tévét kerestem meg, de nem kaptam lehetőséget, hogy megszólaljak. Elkezdtem blogot írni, tabuk nélkül. Hihetetlen gyorsasággal egyre több követőm lett.

Erőt akartak meríteni belőlem, én pedig azon voltam, hogy a bennük lévőt elővarázsoljuk. Mindig utáltam azt mondani, hogy „nézz meg engem, ha én képes vagyok célokat megfogalmazni, te miért nem?!”.

A blog népszerűsége támogatókat is hozott, összegyűlt az ötmillió forint, Fanny egy hónapra Kínába utazott. Benne volt a pakliban, hogy feláll és jár, de az is, hogy nem történik semmi. A kezelés eredményeképpen az izmai egyre erősebbek lettek, már egyedül átfordult a hasáról a hátára.

– Szeretek élni, van benne valami bizsergés. Imádom a ráncaimat, és nem bírom elviselni, ha sajnálnak. Elkezdtem motivációs előadásokat tartani, írtam egy könyvet is, Te döntesz címmel, 15 ezer példányban fogyott el. Nekem feladatom van, a fejembe vettem: ha erőn felüli mutatvány lesz is, talpra fogok állni.

Öt évvel ezelőtt nagy változás történt Fanny életében. Egy előadásra tartott, ahol több lépcsővel kellett volna megbirkóznia. Megkérdezte a közelében ácsorgó fiatalembert, segítene-e neki. Tóth Sándor, azaz Sankó megfogta hátulról a széket, de kicsit magasabbra emelte a kelleténél, így a lány feje hátrabillent Sándor lábához.

„Tetszik a kilátás, mi?” – érkezett a kaján kérdés, s Fannynak imponált, hogy a férfi nem a kerekes székes beteget látja benne, hanem a nőt. Két hét után összeköltöztek, másfél hónap után pedig összeházasodtak.

– Apu eleinte kissé féltékeny volt, aggódott értem, de látta, hogy boldog vagyok. Sankó motivált, hogy írjak még egy könyvet, lenne rá igény. A film forgatókönyve is kettőnkben fogalmazódott meg. Rólunk szól, miközben nem szimpla love story.

Benne van minden fájdalmunk és küzdelmünk, de leginkább az üzenetet szeretnénk átadni másoknak: merjék élni az életüket! A címe is önmagáért beszél: Majd helyett most. Udvaros Dorottya és Csuja Imre játsszák Fanny szüleit.

Már csak az utómunkák vannak hátra, a tervek szerint jövőre mutatják be a mozikban. Sankó állítja, a felesége mellett megtanult többet mosolyogni, Fannyval másképpen látja a világot, mint azelőtt.

– Persze időnként meg tudnám ölni, aztán meg csókolgatnám élete végéig – nevet, miközben megsimogatja a lány kezét. Fannyt három évvel ezelőtt újabb tragédia érte: elveszítette az édesapját. A férjével akkor a fővárosból Siófokra költöztek, a korábbi pörgős életet nyugalomra cserélték.

A Balaton lett a közös szerelmük, igazi családról álmodoznak. Közben Fanny mind többet áll egyedül, segítség nélkül.

– Emlékszem, amikor nyolc éve először sikerült felállnom, megláttam, milyen poros a tévé teteje. Rajzoltam bele egy smiley-t. Csodálatos érzés volt. Ma már járógép segítségével 45 percet is képes vagyok egyedül állni, s tudom, hogy nem másoktól, csakis magamtól várhatom a csodát.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.