Járványos időkben a személyes találkozás sokszor még a szerelmesek számára is veszélyes és kivihetetlen. Párok szakadtak szét, sokakat országhatár választ el. Azonban akadtak rá példák a történelemben, hogy levelekben is loboghat a láng.

A fizikai távolság nem lehet akadály

„A szerelmes levél csodák nélkül is varázstárgy. Nem leküzdi, hanem megszünteti a távolságokat” – fogalmazta meg Dragomán György író. Azóta létezik e műfaj, amióta az első emberpár – legfeljebb hajdan agyagtáblára írták, később pergamenre, ma meg tenger alatti kábelek viszik a távolba az üzenetet. Ez a műfaj sosem ismert határokat.

A legendás párosok egyike a XII. században élt francia apátnő, Héloïse, akinek szerelme Abélard, a tudós pap volt. Kapcsolatukat persze tiltotta az egyház, s mikor kitudódott, meglakoltak: a hölgyet kolostorba küldték, a papot pedig megfosztották férfiasságától.

Elszakíthatták őket fizikailag, de lelkileg nem: heves érzelmeik jobb híján a levelezésükben lobogtak tovább. A levélváltást a nő szorgalmazta, mondván, ezt az „ártatlan örömet” kár lenne megtagadni ma­guktól.

A hivatásos tollforgatók sokkal hatásosabban öntötték írásba gyengéd érzéseiket, ám a hétköznapi férfinak is udvarolnia kellett valahogy. Jó évszázada ezért tanácsadókat állítottak össze, ezekből az urak kimásolhatták az adott alkalomra szóló „szívdöglesztő” irományt.

Az egy évszázada kiadott hazai könyvből, a Szívek tolmácsából például megtudhatták, hogy az első találkozás után ilyeneket kell papírra vetnie az epekedő férfiúnak: „Hadd élvezze ittasult lelkem levelében Nagysád szép lelkének illatát.” A szerkesztők igen gondosak voltak, és nem csupán a leánykérésbe torkolló sikeres ostrom, de a reménytelen vonzalom esetére is fogalmaztak formulát.

„Fájó kebellel, megsebzett szívvel veszem kezembe a tollat” – másolta a könyvből a lovag, majd elegánsan elkullogott a leányzótól kapott kosárral.

Ha a szíve hölgyét ostromolná valaki, érdemes megfontolnia, milyen szignóval lássa el a levelét. A Bánk bán írója, Katona József például túlontúl óvatos volt.

„Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez” – így szólt Katona szerelmi vallomása Széppataki Rózához, aki akkor még nem volt Déryné.

A különc ifjú csupán a monogramját kanyarította a levél végére, ezért a színésznő nem jött rá, ki a titkos hódolója. Így aztán feleletet sem kapott a lánglelkű szerző, aki úgy megsértődött, hogy hátat fordított a színháznak.

A Nobel-díjas amerikai születésű angol költőt, T. S. Eliotot viszont kifejezetten inspirálta a plátói viszony. Negyedszázadon át levelezett a múzsájával, bár a nő a tengerentúlon élt, Eliot pedig brit földön.

A hölgy a végrendeletében meghagyta: csak halála után ötven esztendővel olvashatják el ezeket az intim írásokat a kíváncsi irodalmárok. A határidő éppen az idén járt le – s nagy irodalmi eseménynek számított.

Akadt persze, aki nem azért ragadott tollat, mert kényszerűségből szakadt el a kedvestől, hanem mert mulatni támadt kedve. A bohém és szoknyavadász Krúdy Gyula így írt a nála húsz évvel fiatalabb második feleségének:

„Kedves Zsuzsikám, én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mikor eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj az nekem, mint néked.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.