A magyar állam és jó pár, remekül szervezett közösség igyekszik felkarolni a bajba került közösségek ügyét. Kárpátaljának is megvannak a maga barátai és azok segítő akciói.

A hagyomány és a zene szeretete összekovácsol

A tiszapéterfalvi művészeti iskolának egészen a legutóbbi időkig volt egy réges-régi, nagy, fekete zongorája. Gyerekek tucatjai tanultak rajta, de a sorozatos gyakorlás annyira megviselte, hogy mostanában már alig-alig volt hangja. Törte is a fejét az iskola tanári kara, hogy fel kéne újítani vagy kicserélni egy újra, de egy rendes zongora nem tízezer forintos tétel. Belekerül az talán félmillió forintba is!

Kárpátalján, ahol az oktatásra jóval kevesebb pénz jut, mint nálunk, bizony ez komoly összeg. Ráadásul – amitől a péterfalvi zenetanárok a legjobban féltek – az öreg billentyűs nemrég végleg beadta a kulcsot. Munka közben múlt ki szegény pára. Az iskola egyik tanulója olyan erővel játszott egy romantikus darabot, hogy az egyik ütés nyomán a hangszernek szabályosan elrepült egy fontos darabja.

De ahol nagy a szükség, közel a segítség!

Illetve egy kicsit távol, olyan háromszáz kilométerre, egészen pontosan Budapesten. Mert ott se mindenki megy el közömbösen a határon túl rekedt magyarok gondjai mellett. A magyar állam és jó pár, remekül szervezett közösség igyekszik felkarolni a bajba került közösségek ügyét. Kárpátaljának is megvannak a maga barátai és azok segítő akciói.

A legismertebbek talán az Együtt Mind­an­nyi­un­kért Alapítvány és a Budapest-Budavár Rotary Klub, amelyek szervezésében tavaly májusban „Együtt Kárpátalja Tehetségeiért” elnevezéssel nagyszabású jótékonysági koncertet rendeztek a Nemzeti Színházban, a bevételt pedig felajánlották a péterfalvi iskola hangszerkészletének frissítésére.

A hagyomány és a zene szeretete összekovácsol

Borszéki Molnár Dalma, az Alapítvány vezetője. Fotó: Németh András Péter

Azok ünnepélyes átadására vagyunk most hivatalosak az adományozók és a kárpátaljai magyar külképviselet vezető munkatársai mellett. Homoki Gábor, az iskola korábbi igazgatója vár bennünket a határon. A negyven körüli, jó kedélyű fiatalember már a bemutatkozáskor ismerősnek tűnt, de egészen addig nem tudom hová tenni, míg azt nem mondja a mellettünk szaladó Tisza menti ficfásokat dicsérő szavaimra, hogy azokat ő is nagyon szívesen festi.

Nyomban beugrik, honnan ismerős – a budapesti Forrás Galériában nyílt nemrég kiállítása, amit ugyan én nem láttam, de a barátaim beszámoltak róla. Rendkívül színes, szuggesztív képeket fest, az igazgatói székből is az ecset kedvéért állt fel, s adta át a stafétát kollégájának, az iskola egykori növendékének, Király Andrásnak – de a tanítást azért nem hagyta abba, délutánonként ő okítja az iskola festőnövendékeit.

Mert nem csupán zenét, hanem képzőművészetet és néptáncot is tanítanak az egykori csendőrkaszárnyában, amit évtizedekig tartó toldozás-foldozás után most másfél éve újítottak fel a magyar állam segítségével a mai igényeknek megfelelően. Nem kell hatalmas csodapalotára gondolni! De százhúsz gyermeknek nem is kell palota. „Csupán” pár tanterem, vizesblokk, fűtés – és egy kis színházterem, ahol a növendékek időről időre bemutathatják tudásukat.

Kicsit korán érkeztünk, így a nézőtéren még csupán néhányan ülnek és hallgatják a színpadon álló zongora dübörgését. Az iskola talán legtehetségesebb növendéke, a most tizennégy éves Paládi Máté veri a billentyűket. Rahmanyinov egyik szenvedélyes darabját játssza, de olyan erővel, hogy azt hihetjük, mindjárt szétesik a hangszer. Ám ettől nem kell tartanunk! Ez már az új zongora, egy gyönyörű, hófehér Förster, egy igazi koncertteremben is megállná a helyét.

A hagyomány és a zene szeretete összekovácsol

Paládi Máté a zongoránál. Fotó: Németh András Péter

Paládi Máténak nem ismeretlenek az ilyen komoly hangszerek. Kárpátalja nagy patronálójának, a neves zongoraművésznek, Várnagy Andreának partnereként nemrég egy hétig koncertezett Magyarországon, ahol alig akarták elhinni, hogy egy kis kárpátaljai faluból jött. Pedig mint a tanárnője, Engi Erika mondja, csupán három hete volt, hogy felkészüljön az előadás-sorozatra.

A tanárnő mond mást is: biztosított az utánpótlás. Engi Erika szerint több igen tehetséges kicsi is bontogatja már a szárnyait, de az se baj, ha nem lesz belőlük hivatásos művész. Boldog, szülőföldet szerető emberek legyenek az apróságok, akik közül többen már a színpad mögött várják izgatottan a fellépésüket.

Előbb azonban a térségnek már korábban is rengeteg segítséget nyújtó Együtt Mindannyiunkért Alapítvány elnöke, Borszéki Molnár Dalma és a budavári Rotary Klub tagja, Enghy Csaba mond rövid ünnepi köszöntőt. Az elnök asszony Erdélyben született, Enghy Csaba pedig innen pár kilométerre, Uszkában, de sok rokona Péterfalván él, így mindketten nagyon jól ismerik a kisebbségi sorssal járó nehézségeket.

Még inkább elmondható ez Pál Lajosról és a feleségéről, Katalinról, akik másfél évtizedig vezették a péterfalvi művészeti iskolát, s hiába költöztek át Magyarországra már két évtizede, ma is visszajárnak szeretett falujukba. Mindketten zseniális szervezők, az igazgató úr pedig messze földön ismert zenész, fiával, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjével, Pál István „Szalonnával” és annak zenekarával végigturnézta már a fél világot.

A hagyomány és a zene szeretete összekovácsol

Sok tehetséges gyerek bontogatja szárnyait a tiszapéterfalvi művészeti iskolában. Fotó: Németh András Péter

De – mint gyakran hangoztatják – Péterfalva a szívük közepe. S nem a levegőbe beszélnek: két nagy értékű tangóharmonikát és egy zengő hangú citerát is hoztak ajándékba.

A cimbalmot mindjárt meg is szólaltatja egy tündéri kislány, majd az iskola néptánccsoportja következik. Szatmári táncokat adnak elő. Van, aki influenzásan pörög-ugrik, de semmi pénzért nem hagyta volna ki a szereplést száz szempár előtt. Még az se baj, ha szorít is egy kicsit a cipő, mert ígéret van rá, hogy a kinőttek helyébe hamarosan új lábbelik érkeznek a jótevőktől.

A zongora, cimbalom, hegedű mellett nem maradhat ki a műsorból az errefelé igen kedvelt tangóharmonika sem, amit egy vékony, tízévesforma kisfiú szólaltat meg. Hatalmas szemüvege mögül elszánt tekintettel szuggerálja a billentyűket, és lehozza a kötelezőt hiba nélkül. A szünetben megszólítom. Gajdos Misi a neve, s öt éve tanulja a harmonikát. Délelőtt általános iskola, délután pedig hetente háromszor zeneiskola.

Ellentétben Paládi Mátéval, az ő családjában többen is zenélnek. Nővére zongorán játszik, Ferike nevű unokaöccse pedig szintén harmonikát tanul. Tapasztalatból tudom, hogy a harmonika nehéz hangszer, a szolfézsről nem is beszélve. Ráadásul hetente háromszor! Amikor a többiek rúgják a labdát vagy épp a telefonjukkal szórakoznak…

A hagyomány és a zene szeretete összekovácsol

A zongora, cimbalom, hegedű mellett nem maradhat ki a műsorból az errefelé igen kedvelt tangóharmonika sem… Fotó: Németh András Péter

Meg is kérdem tőle, hogy nem unja-e a sok gyakorlást. Mire lakonikus tömörséggel csak annyit mond, hogy de. Ám ha egy hétig nem veszi vállára a hangszert, már nagyon hiányzik.

Valószínűleg a tanári karnak ennyi is pont elég. Hiszen az iskolának sosem az volt a célja, hogy koncertművészeket képezzen – a művészet szeretetére és a szűkebb haza hagyományainak folytatására szeretné nevelni a fiatalokat.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.