A Halálcsillag robotosai

– Könnyen tudok barátkozni. Az eddigi munkahelyeimen gyorsan megtanultam a dolgokat. Mindegy lenne, hol dolgozom, de az nem mindegy, a főnökök hogyan beszélnek velem. Ahhoz szoktam, hogy a vezetők úgy beszélnek a munkásokkal, mint a kapcarongyukkal – mondja a 22 éves Szabó Judit (Juci), aki 2017 májusa óta dolgozott a Szarvasi Vas-Fémipari Zrt.-nél, ahol január közepén leállt a termelés, és az utcára kerül mintegy 400 dolgozó.

Egy másik munkásnő, a 46 éves Gazsó Gyöngyi már tavaly augusztusban otthagyta a „vasiparit”, miután látta kollégái akkor még kis csoportos, de sorozatos elbocsátását: – Egy fejvadászcég hirdetett Kecskeméten állást szállással. Egy ismert multinál. Azt írták, „könnyű, tiszta fizikai munka, pihenésre alkalmas környezet”. Jelentkeztem. Először a szállást mutatták meg. Kertes ház volt 5-6 szobával. Én egy lánnyal kerültem egy szobába. A szekrénybe nem tudtam bepakolni, mert tele volt. Két nagy franciaágy állt a szoba két sarkában. Az ágy egyik felén aludtam, a másik felén tároltam a holmimat. A többi szobában szerb férfiak laktak. Egy hónapja nem söpörtek, nem mosogattak, minden tele volt üres sörösdobozokkal. A munkaközvetítő embere arra kért, mondjam azt, hogy én is szerb vagyok.

Bár gépkezelőnek vették föl, kiderült, hogy nincs a műhelyben gépbeállító – azt a munkát is Gyöngyinek kellett elvégeznie. Mire egyik gépet megtanulta volna, átrakták egy másikra: – Rám kiabáltak, hogy állítsd át azt a gépet. Mi van, nem tudod?! Arra is figyelni kellett, hány százalékon áll a normám, mert attól függ a fizetés. De mikor már 70 százalék fölé mentem, szóltak azok, akik nem a munkaközvetítő, hanem a gyár alkalmazásában álltak, hogy ha közvetítősként túl jól teljesítek, akkor előbb nekik emelik föl a normájukat, utána nekünk is. Januárban 135 ezer forintnál is kevesebbet utaltak, nem mondták meg, miért. Fogtam magam, és hazajöttem Szarvasra, mert a volt vasiparisoknak akkor hirdettek munkavállalói fórumot.

NEM ÉPPEN KARIKACSAPÁS

A szarvasi üzemben a jó hírű IKEA-nak egyedi szerződéssel készítettek különleges lámpákat. Kínából hozták át Európába a gyártást, állítólag alá is ígértek a kínai árnak. Csaknem 2 milliárd forintot ruháztak be erre, 2018 áprilisában nagy médiafelhajtással tartottak avatóünnepséget. Alig néhány hét múlva pedig elkezdték elbocsátani a dolgozókat. A hírekben az a megdöbbentő állítás szerepelt, hogy a Halálcsillag fantázianévre keresztelt lámpát 60-70 százalékos selejtaránnyal gyártották.

– Mitől volt az a tömérdek selejt?

– Szerintem nem értettek hozzá. Sem a tulajdonosok, sem az üzemvezetők – magyarázza Szabó Judit. – A gépek egy részét Kínából hozták. Volt olyan is, hogy kölcsönöztek gépeket valakitől. Egyszer csak megjelent a tulajdonosuk, és el akarta vinni a gépeit. Telefonáltunk a mi főnökünknek, hogy mit csináljunk, már kezdenék leszerelni. Azt felelte, nem érnek rá ide jönni, de ne engedjük.

Gazsó Gyöngyi a fröccsöntő üzemben dolgozott, Szabó Judit a lakkozóban. A Halálcsillag tömérdek fröccsöntött, apró, fehér műanyag alkatrészből állt, amelyeket különböző színűre lakkoztak. Egyenként kellett őket a munkásoknak kézbe fogniuk.

– Már öntéskor volt hibalehetőség, például karcolás keletkezett a részegységek felületén, de három ember háromféleképpen ítélte meg, hogy melyik selejt, melyik nem. Többnyire azt mondták, csak a darabszám számít – mondja Gyöngyi.

– Gyakran fújni sem tudtunk a gépekkel, mert nem kaptunk hozzájuk új fúvókákat – folytatja Juci. – Nem mindig volt munkaruhánk. Fehér cérnakesztyűben kellett volna megfogni a kényes munkadarabot, de sokszor, ha elkoszolódott, nem kaptunk újabbat. A koszos kesztyű miatt selejtes lett a munkadarab. Ha kesztyű híján puszta kézzel nyúltunk hozzá, akkor meg ráragadt egy kis zsír az ujjunkról, ott már nem fogta be a festék, abból is selejt lett. Olyan körülmények között dolgoztunk, hogy a lakk megszáradt a ruhánkon; ha kiléptem a nadrágból, az megállt magában is.

– Könyörögni kellett, hogy adjanak maszkot, a maszkba pedig naponta cserélhető szűrőt. Az is csak a port képes megfogni, a lakk és a hígító gőzét belélegeztük. Rendszeresen kellett volna takarítani az elszívó rendszert, de néha annyira eltömődött, hogy leszakadt a mennyezetről. UV-kabinban (ibolyántúli fényben) szárítottuk a befújt termékeket. Ha gyakran belenéz az ember, meg lehet vakulni. Egyszer annyira megfájdult a szemem tőle, hogy nem bírtam kinyitni. Felhívtam az üzemvezetőt, nem látok, nem tudok bemenni. Azt felelte, nem érdekel, akkor is gyere be, mert nincs más.

Szabó Judit mindezek ellenére szerette a munkáját. Alig húszévesen kiemelték, viszonylag kreatív munkát kapott, jól tudta szerelni a gépeket. Ő volt az egyetlen fiatal, ráadásul nő. Rosszulesett neki, hogy a főnökök gyakran ordítoztak vele, a legkisebb hibáért kirúgással fenyegették. Arra viszont büszke volt, hogy nettó 200 ezret vihet haza havonta. Igaz, időben ára volt ennek.

– Amikor még három műszakban dolgoztunk, előfordult, hogy éjszakás voltam, egyedüli gépbeállító a műszakban, és tesztelni is kellett gépeket. Eljött a reggel 6 óra, mentem volna haza, de azt mondták: Juci, maradj még, mert te már nagyjából tudod, mi hogyan működik; mutasd meg a kollégának is! A kolléga lassan értette meg, úgyhogy még a harmadik műszakra is maradnom kellett. Nem ettem, nem aludtam, nem mentem WC-re, nem tudtam elszívni egy cigit. A munkaidőm rég letelt, és a túlórákat nem fizették meg.

Gyöngyi és Juci szerint a sok selejt ellenére a főnökök belenyúltak a rendszerbe, és gyorsították a pályasebességet. Amikor föltorlódott a sok munkadarab, egyes dolgozók összefogták, és bevágták mindet az asztal alatti selejtesládába. Az, hogy a munkások nem tekintették magukénak a cég érdekeit, nem csak a bezárt vasipari üzemre jellemző, és vélhetőleg a rossz bánásmód következménye. A munkanélküliség évtizedeiben nagyon sok helyen szokásba jött a durva vezetői stílus. Százan ugranának rögtön a helyedre!, mondták a főnökök, és akkor úgy is volt. Hiába van most már munkaerőhiány, a munkáltatói mentalitás és stílus sok helyen nem változott.

ELKOTYOGTÁK

– Háromóránként volt 6-7 perc pihenőnk a fröccsöntőben – meséli Gazsó Gyöngyi. – A gépek folyamatosan dolgoztak, csak egymást váltva lehetett kimenni.

Elcsúszott a váltás, négy és fél óra után elordítottam magam, hogy behugyozok, ha nem mehetek ki. A főnök rám szólt, hogy nem kellett volna egy slukkra kiinni a fél liter vizet. Nem is engedték, hogy másfél literes vizet vigyek a gép mellé, mert majd sűrűn kell pisilnem. Negyven fok volt a csarnokban, mögöttem elájult egy kolléga; a mentő vitte el, mert aki nem ivott eleget, kiszáradt.

– Szarvason egy álláskeresőre ma 6,5 álláskínálat jut – mondja Babák Mihály, a város fideszes polgármestere. – A Jobbik próbált politikai előnyt kovácsolni az üzem bezárásából. Az önkormányzatnak közjogi értelemben semmi köze a magáncégekhez. A gyakorlatban azonban minden ilyen ügy helyi foglalkoztatáspolitikai problémává változik, úgyhogy muszáj vele foglalkoznunk.

Samu Tamás Gergő jobbikos képviselő nekem is elmondta: vegye meg az önkormányzat a céget, működtesse tovább, mint a Gyulai Húskombinátot az ottani önkormányzat! Babák Mihály szerint ezzel csak az a baj, hogy a termék jó volt a multinak, a sarki fűszeresnek is. Volt piac, és voltak jó gépek. Itt egyik sincs. A kotyogó kávéfőzők gyártását kiszervezték egy kisebb cégbe. Az megmarad, 30-40 embernek adhat munkát, de piaca korlátozott: idősebbek vásárolják, és mivel megbízható, tartós holmi, elég tízévenként egyet venni belőle. A polgármester állítja: nem a tulajdonosok okolhatók a vasipari zrt. csődjéért. Talán túlságosan hittek az IKEA-ban, és mindent föltettek erre a projektre, de lehet, őket is megvezették. (Az IKEA közleménye szerint számukra a vásárlók elégedettsége a fontos, minőségben pedig nem köt kompromisszumot – a szerk.) A fő tulajdonos már tavaly augusztusban tájékoztatta a polgármestert a cég helyzetéről. Babák Mihály ezzel reagál is Samu Tamás Gergő felvetésére, hogy ki kellene vizsgálni a nagy beruházás pénzügyi körülményeit. Én is hallottam olyan feltételezéseket, hogy a csaknem kétmilliárdos beruházásból valahogyan kivettek pénzt.

– Mit vizsgáljanak? Nem volt benne közpénz – érvel Babák. – A cég önerőből és saját bankhiteléből valósította meg a beruházást, a tulajdonosok magánvagyonukkal is felelnek érte. Inkább az a gond, hogy az itteni csőd magával ránthatja a többi cégüket is. A vasiparit mint céget nincs értelme megvennünk, de a telephelyet megvásárolnánk. Részben, mert az a fedezete a zrt. hiteleinek; ha a tulajdonos megkapja a vételárat, tud törleszteni, és megmenekül a többi cége. Bár az ingatlan nagyon lepusztult, tudnánk használni. Tárgyalunk egy lámpagyártó céggel, amely a fővárosi üzemébe nem kap már munkaerőt, és ide hozná a termelést. A Pénzügyminisztérium nyitott arra, hogy támogassa ilyen üzemek letelepítését. Van még egy tervünk: inkubátorházat létesítünk az épületekben. Úgy tudni, az Európai Unió a következő időszakban kiemelten támogatja az ilyen kezdeményezéseket.

MUNKA KÉPZETTEKNEK

A cégtől elbocsátott dolgozóknak azonban nincs idejük várni. Legtöbbjük fizetéstől fizetésig él, azonnal kellene az újabb munka. Most tényleg bőséges a kínálat, tartottak is állásbörzéket. Igazán jó állás azonban kevés van, az is inkább a magasan képzetteknek. Szarvas legnagyobb foglalkoztatója a pulykafeldolgozó Gallicoop Zrt. Korábban százas nagyságrendben kerestek oda munkásokat, ám egy ideje indiai, pakisztáni, mongol és ukrán munkaerőt is foglalkoztatnak. Több műszakos, nehéz a munka, a vágóban meleg van és szag, a húsfeldolgozóban hideg. A fizetés sem túl jó, de a külföldiek kevésért is dolgoznak.

Babák Mihály a Gallicoop szempontjait is elmagyarázza:

– Most piacvezető a cég, de a profitját hosszú időn át nem a bérekre, hanem a folyamatos fejlesztésre és egy új szennyvíztisztítóra kellett költenie. A tulajdonos felvásárolt és megmentett egy másik húsipari céget is, az ott dolgozóknak így megmaradt a munkahelyük. A külföldiek foglalkoztatása csak kísérlet. Ismereteim szerint az Ázsiából érkezettek munkakultúrája elmarad az európaiakétól. Az ukránok pedig ugródeszkának tekintik a magyar munkavállalást, és amint lehet, elhúznak Németországba.

Helyben és rövid idő alatt biztosan nem lesz megfelelő munkahely minden utcára kerülőnek. Az álláskereső fórumokon kiderült: van munkalehetőség Kecskeméten, Orosházán, Békéscsabán, Szentesen és Kunszentmártonban. Ám az utazás napi 2-3 órát elvesz, az utak katasztrofális állapotban vannak, sötétedés után pedig elszaporodott őzek és vaddisznók grasszálnak rajtuk keresztül-kasul.

Gazsó Gyöngyi és Szabó Judit szorongva várja a telefont. Kunszentmártonban lenne munka, talán vállalati kisbusszal lehetne átjárni. De a munkaközvetítő cégeket nem tudják kikerülni, csak rajtuk keresztül lehet bejutniuk a külföldi vállalkozásokhoz. A közvetítők hatalmas sápot szednek le a dolgozókról; magyar a magyarnak kiszolgáltatottja.

Mindketten legfeljebb Budapestig mennének. Szabó Judit Gyomaendrődről került Szarvasra, ott él a családja, erősen kötődik hozzájuk. Egészen fiatalon dolgozni kezdett építkezéseken az édesapjával. Jeges hidegben másztak a tetőkön, cipekedtek. Már 22 évesen egészségügyi problémái vannak, „beáll” a gerince. Úgy érzi, a tüdejét is károsította a festékgőz.

– Nem akarok tíz éven belül meghalni – mondja. Gazsó Gyöngyi 19 évesen ment férjhez, aztán elváltak, egyedül nevelte fel a lányát. Egy önkormányzati bérlakás köti Szarvashoz, amit elvennének tőle, ha elmenne külföldre.

– Január óta őrlődöm: ha valaki biztos, jó munkát adna külföldön, akárhol, benne hagynám a kulcsot az ajtóban és nekivágnék. Csakhogy akkor nem lenne visszaút. Az én koromban már bármi történhet. Egy baleset például. Akkor pedig hol találok fedelet a fejem fölé?

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI