HATÉVESEN MÁR DANKÓ PISTA hegedűjét szólaltatta meg, s 1985-től Brüsszel legnépszerűbb klubjában – világzenével keverve a cigányzenét – Stéphane Grappellinek és Yehudi Menuhinnek játszott. Roby Lakatos hegedűvirtuóz azt is megtapasztalta, hogy egy egymilliárd forintot érő Stradivarival utazgatni nem éppen gondtalan érzés, főleg, ha éppen Hongkongban landolva hangszerjavítót kell hívni a szállodába a hegedűhöz az esti fellépés előtt...

A hegedű teste és lelke

– Most érkezett haza Amerikából. Megviselte a repülőút?

– Tíznapos kis turnén vettem részt, három koncertem volt. Torontóban kezdtem, a Koerner Hallban játszottam már ötödik alkalommal telt ház előtt, még a színpadon, a hátunk mögött is ültek. Hasonlít a Müpához, talán kicsit nagyobb annál. Torontóból, ahol esett a hó, elrepültünk Georgiába, Savannah-ba, ahol a zenei fesztiválon léptünk fel – az egész város bulinegyed, a mi hetedik kerületünkre emlékeztet. Mivel itt harminc fok volt, megittam az utcán egy jégkását, és onnantól lebetegedtem. Aztán a turnét New York Rochesterben, az Eastman Színházban fejeztük be. A repülőn többnyire alszunk vagy filmeket nézünk. És persze eszünk-iszunk.

– Naponta másfél órát fejben komponál. Erre nem alkalmas a repülés?

– Dehogynem. Gyakorolunk is. Nincs nálunk hangszer, de fejben átgondoljuk a koncertek koncepcióját, sorrendiségét, egyes szólamait – mindazt, ami nem megszokott kihívás. Például május 12-én és 13-án lesz két koncertünk Olaszországban, Bergamóban és Bresciában a Zágrábi Filharmonikus Zenekarral, ahol Liszt Ferenc második és tizennegyedik magyar rapszódiájába cimbalomszólókat építünk be, s ahol Brahms első, ötödik, hatodik és huszonegyedik magyar táncokjánál karmester is leszek.

– A koncertekre komoly szabályok vonatkoznak? Igaz az, hogy Amerikában, ha sok ráadást ad, azaz elhúzza a műsoridőt, sok ezer dollárra megbüntetik?

– A játékidő általában kétszer negyvenöt perc, és a koncertek hosszára vonatkozó előírások nemcsak az USA-ban, hanem Európa nagyobb koncerttermeiben is szigorúak. Tudom, hogy háromszor vissza fognak tapsolni, ezért tizenöt perccel korábban el kell játszanom az utolsó koncertdalt, s akkor a ráadásokat is beszámolva a megállapodás szerinti időben le tudunk menni a színpadról. Egy nagy koncertteremben fizetik az ügyelőt, világosítót, hangosítót, ruhatárost és a tűzoltókat, orvosokat, egészségügyi személyzetet – ha csúszunk, akkor bizony mi fogjuk kifizetni mindenkinek a túlóráját.

– Harmincöt éve Brüsszelben él. Még mindig a belga város a főhadiszállása?

– Budapesten a Vígszínház mögött vettünk egy gyönyörű nagy lakást. Két hét itt, két hét ott, plusz a koncertek a világ minden táján. Megmondom őszintén, most sokkal jobban szeretek Budapesten élni, mint Brüsszelben, ahol a repülőtéri robbantás óta a város minden fontos pontján harckocsik állnak. Persze már semmi sem olyan, mint régen. Eltűntek a régi klubok is.

– Az oroszok által működtetett is, ahol négyszázféle vodkát árultak, s megismerkedett a világ legnagyobb hegedűművészeivel, Grappellivel és Menuhinnal?

– Igen, bezárt a Les Atéliers de la Grande Ile nevű említett étterem is. A nagy brüsszeli házat eladtuk, egy kisebbet vettem. Feleségem Budapesten él, hiszen a nagyobbik lányom ide jött férjhez, a vejem pedig a Budapest Bár formációban zenél.

– Ön a hagyományos magyar cigányzenét megreformálva – miután felismerte, hogy sem idehaza, sem külföldön nincs jövője – létrehozott egy unortodox fúziós világzenét. A világ koncerttermeit járva Lisztet, Bartókot zenél. Nem érzi úgy magát, mint egy utazó nagykövet?

– Fel is kértek a „kultúrnagykövetségre”. Ez számomra nagyon fontos feladat lesz. Az eddigi repertoárból létrehoztunk szimfonikus zenekari átiratokat. Eddig is játszottuk Brahms ötödik szimfóniáját, de megjegyeztük, hogy a Cziffra-átiratban. Most Cziffra György improvizációját írtuk át zenekarra, s ugyanígy játsszuk Czifrától a Triccs-traccs polkát is. Nemrég Indiában turnéztunk, és összeállt egy lemez anyaga dr. L. Subramaniammal, aki India legismertebb hegedűművésze. Így belekerült a mi repertoárunkba egy csipet indiai zene is, mint ahogyan az argentin tangó, a world tangó vagy a flamenco is. Ezt jól összekeverni, ebben rejlik a művészete. Az arany metszéspontot nehéz megtalálni, hogy ne legyen ízléstelen, ne hasson zagyvaságnak; a lényeg – bár keveset beszélünk róla – a ritmus. Gyermekkoromban dobos akartam lenni, nekem a dob a hobbim, így a ritmusokra nagyon rá vagyok állva. Ritmusilag átmenni egyikből a másikba, az a kihívás.

– A legnagyobb lemezkiadókkal dolgozott, Mexikóban annyira népszerű, hogy megkapta az állampolgárságot is. Szívfájdalma volt, hogy a világon mindenhol ismerik, csak Magyarországon nem. Változott valami?

– Sydneyben, az Egyesült Arab Emirátusokban, Nyugat-Európában igen jól ismernek, de itthon még valóban most kezdődik a népszerűsítésem. Nemrég játszottam a MÁV Szimfonikus Zenekarral a Müpában, majd az Olasz Intézetben, és koncertezni fogok a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával is. Talán megtörik a jég. Mivel sokat vagyok itthon, létrehoztam a Roby Lakatos Alapítványt, amelyben zongora-, hegedű-, nagybőgőoktatás és egy szimpla nyelvi képzés is folyik. Olyan tehetségesek a fiatalok, de ha átmennek a határon, nyelvtudás nélkül semmi értelme a dolognak! Szintén elindítunk egy improvizációs nemzetközi hegedűversenyt, amely iránt már nagyon nagy az érdeklődés Ázsiában és Amerikában is. A megmérettetés védnöke Yehudi Menuhin unokája, Natasha Menuhin és Vagyim Repin hegedűművész.

– Mindegy, hogy hány ember előtt zenél? Történetesen Dél-Olaszországban 170 ezer ember előtt vagy egy klubban?

– Gyakori a fellépés 5–15 ezer ember előtt. Más a klubokban zenélni, ahol minden arcot látok. Brüsszelben, bár a jó helyek megszűntek, de a publikum megmaradt, ezért most havonta két alkalommal Michelin-csillagos éttermekben zenélek. Például április 28-án a Rouge Tomate nevű helyen a vacsorahely felett, az Alice Bar nevű szalonban száz ember előtt lépek fel. Másnap egy miniszínházban, majd egy Brüsszel melletti, orosz tulajdonú kastélyban koncertezem. De lesz egy emlékkoncertem László Endre professzor úr születésének századik évfordulójára. Brüsszelben tanított hegedűt a főiskolán. Ismertem, nagyon aranyos ember volt. E koncert köré szerveztem a belgiumi napokat.

– Hány hegedűje van?

– Nem sok. Van egy csodás hangszerem az élő Stradivaritól, Leonidas Rafaeliantól, amit nekem készített Cremonában, tényleg a legszeretettebb hegedűm. Ezenkívül van egy Nemessányi-hegedűm, ami a nagyapámé volt.

– Van különbség a nagyon jó hegedűk között?

– Természetesen. A régi hangszerek szárazabbak, az új hangszerekben pedig még van erő. A régi hegedűket biztosítják, mert azokkal adódhat probléma. Amikor nálam volt a Stradivari – ugyanis négy évig játszottam a kölcsönkapott Lord Borwick Stradivarival –, lépten-nyomon baj volt vele.

– Féltette?

– Soha nem fordíthattam hátat neki. Négy és fél millió euró az ára. A tulajdonosa odaadta nekem, hogy játsszak vele.

– Nem nagy felelősség ez?

– Nagyon idegesítő! Akkoriban sokat jártam koncertezni Japánba és Kínába. A hangszer érzékeny, muzsikálni kell vele. Felülsz vele a repülőre, ahol a légkondicionálás miatt borzasztóan száraz a levegő, majd megérkezel Hongkongba. Az eléd küldött autóhoz érve a hangszert megcsapja a 98 százalékos pára, az autóban újra száraz levegő éri, majd a hotelhoz érve megint párát kap, viszont bent megint száraz levegőbe kerül.

– És nem úgy szól?

– Nem az a probléma, hogy nem úgy szól, hanem felválik a has és a káva között. Már nem úgy rezeg. Szóval mindig volt vele baj, és hangszerészhez kellett vinni. Márpedig, ha egy Stradivari van nálad, azt nem viheted el akárhová. Olyankor a hotelba hozatták azt a hangszerészt, aki egyáltalán el merte vállalni a javítást.

– Bocsánat, de mennyi ilyenkor annak a szakértőnek az órabére?

– Ingyen csinálták meg minden alkalommal. Egy hegedűkészítőnek, restaurátornak az a legmagasabb szintű védjegye, hogy Stradivari volt a kezében. Viszont ha bármit elront, akkor rossz híre kerekedhet. Az új cremonai hegedűm Maxim Vengerov, ez egy 1703-ban készült Stradivarinak a másolata. Már összehasonlítottuk a két hegedűt, háromszáz év van közöttük, de hangzásban úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Egy Udino-hegedűt a brüsszeli otthonomból loptak el, azóta is figyelem a világ koncerttermeit, hátha belebotlok a műkincsbe.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.