A kultúra őrzője: Vencsellei István

Nyolcvanhat évesen elhunyt Vencsellei István fotóművész, a Hortobágy, a paraszti világ és Debrecen városának krónikása, aki míg tehette, a sarki henteshez sem ugrott le anélkül, hogy a fényképezőgépe ne lett volna nála. Nemzedékek sorát tanította fotózni. Alig egy éve került be egy Debrecen melletti település idősotthonába, s ez volt életének méltatlan – hiszen a Covid-zárlat miatt a barátai, tanítványai sem látogathatták – utolsó állomása.

Ország-világVarga Attila2021. 01. 12. kedd2021. 01. 12.
A kultúra őrzője: Vencsellei István

Először a paraszti kultúrát fényképezte, majd kollázsok, montázsok készítésével fejezte ki magát. Lelkében mély nyomot hagyó világból emelkedett ki.

A világválság idején édesapja megjárta Amerikát. New Yorkban dolgozott a Ford-műveknél, majd 1926-ban hazajött. Nagybátyja viszont az USA-ból Argentína felé vette irányát. Apja a tengerentúlon megtakarított pénzéből Fülöpön harminc hold földet vásárolt, és azt művelte.

Megházasodott, és e házasságból született 1934-ben Ven­csellei István, aki tanyasi iskolába járt, megismerte a paraszti élet keserveit, többek között lovakat, szarvasmarhákat gondozott, de tudott kézzel aratni és kaszát kalapálni is. A lóismeretének köszönhetően Debrecenben az üzemélelmezési vállalatnál kapott munkát, és egylovas szekérrel hordta a feketekávét, alumíniumfazekakban pedig az ebédet az építkezéseken dolgozóknak.

„Később az Alföldi Nyomdánál sikerült elhelyezkednem tömböntőként, betűöntőként. Ez roppant egészségtelen, ólomgőzös munkakör volt, egyre csak azt mondtam magamnak, tán csak nem bolondultam meg, hogy itt dögöljek meg, így a személyzeti osztály ostromát követően az úgynevezett cinkográfia műintézménybe kerültem. Kliséket készítettünk, és a nyomdai fotózás is a munkaköröm volt” – nyilatkozta nekem hat évvel ezelőtt, mikor nyolcvanadik születésnapja alkalmával életútportrét készítettem róla a Magyar Nemzet számára.

Közben leérettségizett, cinkog­rá­fusi szakmát szerzett, fényképészmester-vizsgát tett, majd mint nyomdai fényképész, az érdeklődési körének tágítása érdekében fotóklubokba járt. Az Atommagkutató Intézet fotósa lett, ahol tizenhárom éven át mikroszkopikus dolgokat kellett fényképeznie. Amikor Debrecen városvezetése úgy döntött, hogy fotódokumentációs központot hoz létre, annak ő lett a művészeti vezetője.

Vencsellei István a vidéki emberek mosolyát szállította Budapestre. Fotó: Tóth József

„Mindent fényképezni kellett, ami a városban történt. ­Eleinte csak én készítettem képeket az építkezésekről, üzemi pillanatokról, gyári eseményekről, protokoll- és politikai rendezvényekről, ám a kétszázezer lakosú városban annyi minden történt, hogy nem győztem: még két fotóst vettünk fel, majd egy operatőrt is alkalmaztunk.”

Fényképezték a klinikák, kórházak helyzetét, a munkásgyűléseket, a Petőfi téri zsinagógát, amelyet lebontottak, vagy éppen 1972-től a huszonkét emeletes ház építését is. Aztán egyre inkább a szociofotó irányába fordult, az első önálló kiállítása 1966-ban nyílt meg Elmúlás címmel a Déri Mú­zeumban. Ebben, ahogy ezek után sokáig, főleg a paraszti életet, a Hortobágy mellékét mutatta be.

Az első kiállítási anyag része volt például a szüleit ábrázoló, legjelentősebb képe is, ahogy ülnek a fülöpi ház konyhájában: édesanyja foltot varr, édesapja pedig rágyújt. És a meszelt fal a tűzhely mellett tele van olyan erekkel, idegvégződésekkel, mint amilyenek az emberek halántékán látszanak. Számára ez a mindent megalapozó, érzékeny kép volt a legkedvesebb.

De nemcsak szimpla képeket készített, hanem montázsokat, kollázsokat is. Bényei József újságíró, a Hajdú-bihari Napló egykori főszerkesztője írta róla: „Vencsellei István kemény és nehéz csatákat vívott és nyert meg Debrecenben művészete be- és elfogadtatásáért. A riportfotósok olykor megmosolyogták gondolati törekvéseiért, a képzőművészet más ágainak képviselői pedig néha a fotó művészeti jellegét is megkérdőjelezték.”

Számos riportot készített, de a helyi lapok nem fogadták a képeit, ugyanis a helyi fotóstársadalom konkurenciának tekintette őt. Az Új Tükör, a Nők Lapja, a Képes 7 és lapunk, a Szabad Föld viszont szívesen közölte a Hortobágy világáról szóló felvételeit. 1974-ben egy képéért megkapta a Nemzetközi Fotóművész-szövetség ezüstérmét, s ez megváltoztatta a helyzetét. Főállású munkái mellett 1960-tól 1990-ig óraadó fotós szaktanár volt egy debreceni szakmunkásképző intézetben.

Itt egyébként az én édesapám kollégája, s barátja lett, így gyakran vendégeskedett nálunk a Holló János utcában, szüleim társasházi lakásában. Vagy éppen negyedik szomszédunkhoz, Taar Ferenc íróhoz látogatott el, hiszen elkezdte fényképezni Debrecen szellemi nagyjait is: festőket, grafikusokat, szobrászokat, írókat, költőket, tudósokat.

Anyám napkerékkel, 1983.

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének debreceni kihelyezett fotóriporteri iskoláját 1991-től 2013-ig vezette. Aki ma a cívisvárosban fotózik, nagy valószínűséggel a tanítványa volt, vagy valamelyik tanítványának a tanítványa. Harminc évig a városi fotóklubot vezette, közben fényképezett cigány táncot, körhintát, szénégetőket, halászokat, gulyát, nyájat, női aktot, szentföldi pillanatokat.

Érdekes módon az én gyermekkori, róla alkotott emlékeimre épült a mi barátságunk is. Valamikor 2000-ben egy szerencsés lehetőség folytán feleségemmel Argentínába készültem, ezt megtudta Vencsellei István is, s arra kért, hogy keressem fel a nagybácsi leszármazottjait, az ő soha nem látott Mar del Platán élő unokatestvérét és családját is. Így találkoztam az óceánparti nagyvárosban egy olyan asszonnyal és lányával, akik, bár sohasem jártak Magyarországon, őrizve magyarságukat, tökéletesen beszélték a magyar nyelvet.

Később bátorításomra Vencsellei István is elutazott Dél-Amerikába, és a magyar gyökereket kutatva, fotósorozatot készítve találkozott például a golyóstollat feltaláló Bíró László József ott élő, iskolát működtető lányával, Mariannéval is. Később közösen hívtuk és láttuk vendégül Magyarországon a szerény körülmények között élő Vencsellei rokonokat.

Vencsellei István nem emlékezett olyan pillanatra az életéből, amikor nagyon sajnálta, hogy nincs kéznél valamelyik fényképezőgépe.

Nem volt ilyen, mert azt tanította az iskolákban, majd egyetemi óraadóként is, hogy „az ember soha ne induljon el szerszám nélkül”. Szeretett vidéken élni, bár gyakran utazott Budapestre. Azt mondták róla, hogy a vidékiek mosolyát viszi a fővárosba, sőt készült is róla egy ilyen kép az InterCity lépcsőjén állva. Szerette azt a felvételt. „Azért fotografálsz, mert vannak szavakkal kifejezhetetlen dolgok. Például Vencsellei István embersége.

Kortársainkról fényképalbumban szereplő portréid alá azt írtam: ha kimegy valaki a Nyugati pályaudvarra a 9.15-ös gyorshoz, a vonat Vencsellei Pista mosolyát hozza Debrecenből. Ez egy olyan ajándék, melyet minden művészetnél többre becsülök, mert fényképész egyre több van, az ember viszont egyre kevesebb” – írta a felvételéről Tóth József fotóművész.

Sáfrány Gergő csikós, 1971.

Amikor betöltötte a nyolcvanadik életévét, Debrecen városa megrendezte az életmű-kiállítását. Vágyott az elismerésre, sok kitüntetése volt, aztán nagyon megromlott egészségi állapotban alig egy éve, az ingóságaikat egy-egy szatyorba csomagolva feleségével egy idősotthonba kerültek. Egyik férfiszobába ő, másikba, egy női szobába a felesége.

Történhetett volna ez másképp? Kevesen látogathatták, idővel már a telefonja sem volt bekapcsolva. Nagy kérdés most – de a szándék megvan –, hogyan tudja Debrecen városa megőrizni és bemutatni életművét?

Biztos vagyok benne, hogy Vencsellei Istvánnak a szatyra legmélyén még abban a borzasztó öregotthonban is ott volt a fényképezőgépe.

Vencsellei Istvánt január 14-én, 13 órától búcsúztatják Debrecenben.

 

Ezek is érdekelhetnek