A nagy nevettetők kultusza örök

Alig lépünk be a ráckevei termálfürdő kempingjébe, egy kisebb baráti társaságba botlunk.

– Ezt le kell fotózniuk! – Mindenkin fehér póló, az elején nem mindennapi kép, Bud Spencerrel ölelkeznek. Máris odaállnak egy kis sárga bogárhátú mellé, a hátsó szélvédőről a két klasszikus mosolyog ránk. Mogyoródról jöttek a háromnapos találkozóra, általában 24-en alkotják a nagy csapatot, most egy legénybúcsú miatt csappant meg a létszám. Nem ismernek lehetetlent, Pisti lábán merevítő, pár napja balesetet szenvedett a focipályán.

– Tegnap még képtelen voltam vezetni, de tudtam, ha törik, ha szakad, ma már itt kell lennem. Imádom a filmjeiket, a kocsiban csak az ő filmzenéiket hallgatom. Megunhatatlanok, egyszerűen nem tudok betelni velük. Találkoztam Bud Spencer gyerekeivel és uno­káival a szoboravatáson, sírtak a meghatottságtól, hogy mennyire szeretik őket a magyarok.

Amikor két éve Terence Hill az új filmje miatt nálunk volt, dedikáltattam a könyvét, igazi ereklye. A feleségem időnként túlzásnak tartja a rajongásomat, de a két kislányomat már sikerült megfertőzni. Ha elrepül fölöttünk egy repülőgép, szinte egyszerre kérdezik: nem Charlie Firpo az? Vagyis Bud Spencer az És megint dühbe jövünkből.

– Mi a titok? – teszem föl az itt lévőknek nyilván egyértelmű kérdést.

– A pofonok, a viccek, a barátság, és hogy sosem vesznek össze. Olyan színészek, akik nemcsak a vásznon, hanem a magánéletben is követendő példát mutatnak – mondja a társaság másik tagja, Bence. – Amikor Bud Spencer meghalt, szinte sokkolt bennünket. Halhatatlannak gondoltuk őket. Akkor készült róla egy hatalmas graffiti, amit azóta sajnos lefestettek. Mi lefotóztuk, és pólóra nyomtattuk. Nekünk örökre megmarad.

Megyünk tovább a zene irányába, a hangszóróból az Ördög jobb és bal keze című film zenéje szól. Tucatnyian vannak a koktélbár előtti homokos területen, szinte mindenkin egyedi felső, a hátakon egy-egy idézet valamelyik filmből. A bárban éppen Dagimary fantázianévre hallgató Bloody Mary koktél készül.

– Amikor a nővéremet elhoztam az egyik találkozóra, azt mondta, hogy itt mindenki elfelejt beszélni, mert rögtön „spencerhill”-ül társalgunk. Hát, igen, egyfolytában őket idézzük. Értjük a poénokat, jókat nevetünk, a kívülállók meg értetlenkedve hallgatnak bennünket – mondja Császár Zoltán, pontosabban Tony. A név saját választás a Nincs kettő négy nélkül című filmből, Antonio Coimbra de la Coronilla y Azevedo után, akit Bud Spencer alakított.

Megtudom, hogy itt mindenkinek van „másik” neve, sokan nem is tudják egymás anyakönyvezett nevét. Tony a rendezvény főszervezője, bár ő azt mondja, csak egy rajongó, aki segít a szervezésben. Gyerekkorában fertőződött meg a páros filmjeivel, úgy ontja magából a film párbeszédeit, mint más az Anyám tyúkját irodalomórán. Nem csoda, hogy 2015-ben megnyerte a szinkronversenyt, a következő évben pedig második helyezett lett.

És máris előkerülnek a díjak, egy kis mikrofon, természetesen aranyozott bevonattal, és egy üvegbe gravírozott jelenet az egyik közös westernfilmből. A verseny valójában arról szól, hogy ki milyen pontosan tud idézni a filmekből. Tony az első rajongói találkozón is ott volt Debrecenben, a következő évben már háromnapos fesztivált szerveztek Gárdonyban. Akkor még voltak szponzorok, tavaly óta csak találkozót tartanak a ráckevei Termál Kempingben.

– A kemping is sokat segít. Nem csak a versenyek lebonyolításához biztosítja a helyszínt, a díjakba is aktívan beszáll. Tény, hogy egyre kevesebben vagyunk, öt évvel ezelőtt, amikor Bud Spencer meghalt, 1500-an voltunk. Az idén csak 70-80-an, de nagyon családias a hangulat. Minden évben megkérdezik a résztvevők, hogy ugye, jövőre is lesz – mondja Tony, aki hétköznap a füzesabonyi járásbíróságon dolgozik rendészként.

Megérkezik Piedone, vagyis Kucsák Zoltán, a másik szervező, hogy ideje elkezdeni a soron következő ügyességi játékot, a Mentsük meg Pakítót! A híres papagáj a Kincs, ami nincs ikonikus szereplője, most nem élő, hanem plüssváltozatban van porondon. Kézben kell elvinni a medence egyik partjáról a másikra, aki a leggyorsabb, és vízmentesen juttatja célba a madarat, az a győztes. A nyolc versenyző közül egyesek futnak, mások úsznak, szurkolókban sincs hiány. Adrienn és Zsuzsa a párjuk nevét skandálja, mindketten saját jogon Bud–Terence-rajongók, hogy a férjük is az, már csak véletlen.

– Az esküvőnkön is az ő filmzenéik szóltak – mondja Zsuzsa, aki decemberre várja az első gyermeküket, és biztos benne, hogy a jövő évi találkozón már ő is itt lesz. Mert nem lehet elég korán kezdeni. Ad­rienn nem egy sátrazós fajta, de ezt a találkozót minden évben várja.

– Leginkább a humor köt össze bennünket, savanyú ember itt nem nagyon van. Tökéletes feltöltődés ez a három nap, tele filmekkel, zenével és játékkal. Vándordíjunk is van, egy Buddha-szobor, a Nyomás utána film ihlette. Minden évben az kapja, aki a legaktívabb játékos volt a találkozón. Tavaly a párom, tavalyelőtt pedig Zsuzsa férje nyerte meg. Nálunk egész évben az előszobában volt, ahogy hazaértünk, ezt láttuk meg először.

Mindkét családnak meghozta a jó szerencsét abban az évben, ami lehet, hogy véletlen, de az is lehet, hogy nem – mondja Adrienn nevetve, miközben véget ért a verseny, és kicsavarják Pakítóból a vizet, mert nem úszta meg szárazon.

A következő ügyességi verseny a „Kiképzés dermesztő rémület módra”, amiben nincs semmi dermesztő: minél hamarabb kell körbefutni egy akadálypályán vízzel teli pohárral a kézben. Jönnek a bátor jelentkezők, baleset nélkül megúszta mindenki, csak egyszer borult fel egy pad. A győztes Olajos Képű, nevét az És megint dühbe jövünkből választotta magának.

A második nap, a szombat attrakciója a sör-virsli verseny, amikor öt szál virslit, egy liter sört és egy jégkrémet kell minél hamarabb elpusztítani. Tizenöten mérkőznek meg, a nézők arra számítanak, hogy pillanatok alatt eltűnnek a gyomorban a verseny kellékei. Ehelyett szép komótosan áll neki mindenki a lakmározásnak, van, aki a jégkrémmel kezdi, más a virslivel, és még egy kis mustárt is ad hozzá. Minden évben kihagyhatatlan ez a verseny, a rekordernek egy perc negyven másodpercre volt szüksége. Az idén Senki nyert, aki valaki, Terence Hill híres filmjéből, a Nevem: Senkiből választotta becenevét.

– Csörgött a telóm, azért kellett sietni, különben ráértem volna – mondja nevetve, miközben sokan még eszegetnek, van, aki fél óra múltán is még a sörét kortyolgatja.

A koronavírus-járvány előtt Németországból is rendszeresen jöttek vendégek, ott is hatalmas rajongói tábor szerveződött, a rajongók még egy vadnyugati várost is felépítettek maguknak, ott találkozgatnak évről évre. Rendszeresen meghívják a magyar Spencer Hill Magic Bandet, az meg élőben húzza a talpalávalót.

A kempingben lassan lemegy a nap, kezdődik a filmvetítés, majd a retró diszkó, természetesen „spencerhill” zenékkel.

– Jó egy közösséghez tartozni, és az év három napján kiszakadni a mindennapokból – magyarázza Tony. – Bud Spencer és Terence Hill ugyanolyan hétköznapi figurák, mint mi. Egy nagydarab fickó és a társa megmutatják, hogy mindig a jó oldalon kell állni. Ezt szeretjük bennük.

Ki ez a két színész, akik a filmtörténet klasszikusai lettek?

Carlo Pedersoli, vagyis Bud Spencer Nápolyban született 1929-ben. Édesapjának vasgyára volt a nápolyi kikötőben, amely egy baleset miatt tönkrement. A kis Carlo nyolcévesen tagja lett a helyi úszóklubnak, ahonnan Rómába igazolt, amikor a család a fővárosba költözött. Tanulmányi eredményei kimagaslóak voltak, ötévesen volt elsős, majd az ötödik osztályt átugorva került hatosztályos gimnáziumba. Ezután a római egyetem vegyészkara következett (mindössze 16 évesen vált az egyetem hallgatójává), tanulmányait azonban meg kellett szakítania, mert a család Brazíliá­ba költözött. Másfél év múlva hazatért, folytatta az egyetemet, bár már nem a vegyészmérnöki, hanem a jogi karon, illetve a sportolást. Mellúszásban olasz bajnoki címet nyert, 1950-ben pedig a 100 méteres gyorsúszás bajnoka lett. Még abban az évben az olasz vízilabda-válogatottal negyedik helyezést ért el az Európa-bajnokságon. Miután aláírta első hollywoodi szerződését, visszavonult a profi sportolástól. Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó így írt róla az utolsó mérkőzésén, 1955-ben, amelyet a Margitszigeten játszottak: „Pedersoli még olasz mértékkel mérve is végtelenül jóképű gyerek volt. Sőt! Klassz srác. Magas, karcsú, széles vállú, a szemében örökösen valami vidám fény, a fogsora Odol-reklám. Nemrégiben kapott többéves hollywoodi filmszerződést, számtalan válogatottság után Pesten búcsúzott a vízipólótól.” Valószínűleg jól döntött, Bud Spencer néven került be a filmtörténelembe. Mario Girotti, vagyis Terence Hill 1939-ben született Velencében német anyától és olasz apától, aki vegyész volt. A család 1942 és 1945 között Szászországban élt, ott vészelték át a közeli Drezda bombázását. A háború végén visszaköltöztek Olaszországba, Mariót 1951-ben fedezte fel Dino Risi olasz filmrendező. A fiatal fiú Rómába költözött, 27 filmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, mígnem 1963-ban eljátszhatta első komoly alakítását Luchino Visconti A párduc című filmjében – írja róla a Wikipédia. Négy év múlva az Isten megbocsát, én nem forgatásának kedvéért Nyugat-Németországból visszaköltözött Olaszországba, ebben a filmben szerepelt először együtt Bud Spencerrel. Hill egyik hobbija az úszás volt, érdekesség, hogy még ismertté válásuk előtt együtt versenyeztek a Lazio csapatában, ahol az edzések során gyakran összefutottak, bár a köztük lévő majdnem tízévnyi korkülönbség miatt mélyebb ismeretséget nem kötöttek. A következő hosszú időszakban több akció- és spagettiwesternben is szerepeltek, a rajongók számára elválaszthatatlan párost alkottak.