Éppen negyven éve készült el A légy című rövidfilm, amelyért Rófusz Ferenc 1981-ben Oscar-díjat kapott. Már a film ötletének elfogadása sem ment simán, az alkotó pedig nem mehetett ki Hollywoodba, hogy átvegye az elismerést. Azóta is hallat magáról...

A végigzümmögött animációtól a reneszánsz zseni ünnepléséig

– Hogyan lesz valakiből animátor, rajzfilmrendező?

– Rajzkészségemet édesanyámtól örököltem, kezdetben mégis élőfilmes szerettem volna lenni. Ezért is kezdtem a Mafilmnél, díszletfestői, trükkfilmrajzolói tapasztalatokat szereztem, és ott javasolták, hogy próbáljam ki az animációt. 1968-ban kerültem a Pannónia Filmstúdióhoz, ott végigjártam a szamárlétrát: voltam fázisrajzoló, kulcsrajzoló, animátor. A natúrfilmhez való vonzódásom miatt választottam azt a fotónaturalista stílust, ami végigkísérte a pályámat. 1980-ban készült A légy című, első önálló filmem.

– A megvalósítása évekig tartott. Miért?

– Az ötletet 1977-ben adtam be először, de többször elutasítottak. Amikor a Pink Floyd Ummagumma lemezét hallgatva körvonalazódott bennem a filmterv, nem gondoltam, hogy politikai tartalmat fognak belemagyarázni, én egyszerűen csak „láttam” a filmet, az első kockától az utolsóig! A Művészeti Tanács előtt arra is választ kellett adnom: „Ki a légy, és ki az, aki kergeti?”

Minden mozzanatát jelentéssel töltötték meg, eleinte egyáltalán nem támogatták a „rendszerellenes film” létrejöttét. A befejezést sem akarták engedni, mondván, „a rejtett üzenet az, hogy aki sokat zümmög, azt a végén feltűzik”. Készült is egy olyan vége terv, amiben a légy kirepül az ablakon a szabadba, hátha úgy jobban elfogadják. Hankiss Elemér volt a stúdió központi dramaturgja, neki köszönhetem, hogy elkészült a film.

A légy szemével látható, azaz egy szubjektív kamera által láttatott világ egy addig soha nem próbált, új technikát igényelt, és ő megérezte, hogy ez a háttér-animációs, kockánként megrajzolt film valami egészen új és egyedi lesz az animáció világában. Volt akkora tekintélye, hogy végül zöld utat kaptam az eredeti befejezéssel.

– Amikor igent mondtak rá, hogyan kezdett munkához?

– Vízfestékkel festettem a storyboardot, úgy kezdtem a filmet, de mivel hullámos lett a papír, áttértem cellre (átlátszó celluloidra) és zsírceruzára. A film bonyolult technikája miatt nem tudtuk, hogy mennyi idő létrehozni a szemnek felfogható gyorsasággal mozgó, változó hátteret. Két év alatt majdnem 4000 külön megrajzolt képkockát készítettünk.

Az asszisztenseim Dévényi Mónika, Visnyei Ilona és Kukányi Imre voltak, részt vett még a filmben Sipos Áron, Bacsó Zoltán, Czipauer János, Horváth András és Auguszt Olga. Mivel jogdíjat nem tudtunk fizetni a Pink Floydnak, magunk zörejeztük be a filmet, Langer Ede énekes zümmögte végig a három percet. Köszönet mindannyiuknak!

– 1980-ban sikert sikerre halmozott, az Oscar-díj kiosztására mégsem engedték ki. Hogyan értesült arról, hogy megkapta?

– A film több elismerést szerzett Európában, s a tengerentúlra is kijutott. Ottawában kategória- és közönségdíjas lettem. Ott találkoztam Bill Little Johnnal, a Disney utolsó élő animátorával, aki meghívott Los Angelesbe, így a Hanna–Barberától a Disneyig végigjártam számos stúdiót. Mivel A légy majdnem minden fesztivált megnyert, így automatikusan bekerült az 1981-es Oscar-jelöltek közé.

Miután a Variety című szaklapból megtudtam, hogy a legjobb három film között van, azt gondoltam, kimehetek a gálára. Az amerikaiak a Hungarofilmen keresztül küldtek névre szóló meghívót, azonban az nem jutott el hozzám. Megkérdeztem, mehetek-e Hollywoodba, de azt a választ kaptam, hogy nem, mert esélytelen vagyok két kanadai jelölttel szemben.

Így otthon, kora reggel a Szabad Európa Rádió Forgószínpad című műsorából tudtam meg, hogy a The Fly nyerte meg az Oscart! Megszédültem, és egyszerre voltam a világ legboldogabb és legcsalódottabb embere. A Kossuth rádió csak a Déli krónikában mondta be a hírt, de addigra már többen felkerestek otthon.

– Később tudta meg, hogy volt egy kis botrány, hiszen maga helyett valaki átvette az Oscart. Mi történt valójában?

– Én ugyan nem mehettem ki a díjkiosztóra, de Dósay István, a Hungarofilm vezérigazgatója egy filmes delegációval ott volt. Dósay kérvényezte, hogy ha esetleg nyer a film, átvehesse helyettem a díjat, de az Akadémia elutasította. Amikor valóban nyert a film, a díjat átadó Margot Kidder közölte, hogy Rófusz Ferenc adminisztratív okból nem lehet jelen.

És akkor Dósay elindult a színpad felé. „Mégis itt van!”, kiáltotta Kidder és átadta a díjat a hatvan körüli férfinak, aki mondott pár köszönő szót, és hogy „egy kis film is lehet nagy”, majd távozott. Hamar kiderült, hogy nem az akkor 35 éves Rófusz vette át a díjat. Másnap visszavették Dósaytól a szobromat.

– Két hónappal később, amikor kiutazhatott, hogy átvegye a díját, hívták az USA-ba, de nem ment. Miért?

– Meghívást kaptam Ralph Bakshi stúdiójába. Életem legjobb szerződését kínálták, de politikai menedékjogot kellett volna kérnem, hogy elfogadhassam. Én azonban nem akartam disszidálni, a két gyerekem itthon volt, egyébként sem üldöztek, s azt reméltem, hogy a Pannóniánál is valóra válthatom a terveimet. A 4-es műterem csapatával beadtunk több egész estés filmtervet, de azokat nem valósíthattuk meg.

Csak egyedi filmeket gyárthattam. Elkészítettem a Holtpont és a Gravitáció című filmeket, de továbbra is birkóznom kellett. Az elsőt, épphogy elindult a fesztiválokon, témája miatt betiltották, a másodiknál pedig azt firtatták, hogy miért piros a lehulló alma, végül kék színnel engedélyezték a megvalósítását. Ez a film aztán több díjat nyert, mint A légy.

Három év után egy német producer megvásárolta egy filmtervünket, így 1984-ben a koncertirodán keresztül hivatalosan Németországba mentünk. Zené­lésről persze szó sem volt, rajzfilmstúdióknak dolgoztam, de hamarosan beláttam, hogy Németország nem az animáció fellegvára, ezért amikor 1988-ban Kanada legnagyobb stúdiójához hívtak, elfogadtam a meghívást, és a családommal Torontóba költöztünk.

Rófusz Ferenc. Fotó: Hajdú Zsófia

– Sikeres lett kint is?

– Sok megrendelést kaptam a Nelvana Stúdió alkalmazottjaként, sok stílust és technikát kipróbálhattam. Munkámat számos díjjal jutalmazták. Aztán önálló stúdiót alapítottam, kipróbáltam magam. Ám a technikai és magánéleti változások hatására 2001-ben hazaköltöztem. A gyökereim itt vannak Magyarországon.

– Mihez kezdett?

– Pályázati támogatással készültek egyedi filmek, a Ceasefire!, a Dog’s life, a Ticket című, szintén háttér-animációs filmem Valladolidban fődíjat nyert. A Hoppi mesék gyerekfilmsorozatot nemrég fejeztük be.

– Tanított a Budai Rajziskolában, munkásságáért 2011-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, életművét 2018-ban a Nemzet Művésze címmel ismerték el. Legújabb filmje is több díjat nyert az elmúlt időszakban. Miről szól?

– Az utolsó vacsora filmtervét szintén a ’70-es években adtam be a Pannóniában, de akkor vallási témája miatt elutasították. Leonardo da Vinci művének animációs festményfilmként történő feldolgozásával emléket szeretnénk állítani ennek a páratlan remekműnek, valamint felhívni a figyelmet a freskó megállíthatatlan pusztulására.

– Megváltozott a világ. Ön, aki egy háromperces film több ezer kockáját évekig rajzolta, hogyan látja az internet világát, ahol önjelölt fotósok, videobloggerek, influen­cerek próbálnak érvényesülni?

– Amíg mi a filmes szakmát évekig a legjobbaktól tanultuk, manapság bárki készíthet filmet, és ezt meg is teszi. Ennek már most sok a negatív következménye. Személyes bánatom, hogy a hagyományos papíranimáció megszűnésével a komputerben készült film képeit legfeljebb nyomtatott formában lehet megőrizni. Amikor Los Angelesbe érkeztem, Bill Littlejohn amerikai animátor megkérdezte, mi van a bőröndömben, mondtam, hogy a teniszütőm.

– De hol vannak a cellek? – Milyen cellek? – kérdeztem megdöbbenve. Kiderült, hogy a film eredeti rajzai sokat érnek. – Kár, hogy nem hoztál belőle! Csináltunk volna egy interjút az Animation Magazinba, megírtuk volna, hogy melyik galéria árulja a dedikált rajzaidat. Egy kép 50 dollár, a következő filmedre meglett volna a pénz.

Akkor Magyarországon nem tudtuk, hogy mi az a „merchandising”. A celleket kidobták, A légy talán megmenekült volna, ám festették a szobákat, a rajzokat kirakták a folyosóra. Az eredeti képeket széthordták az emberek.

Összesen néhány száz rajzom maradt meg a filmből, ezekből a mai napig néha elajándékozok egyet-egyet, nagy örömet szerezve. Ezt már nem tudom megtenni az új filmekkel.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.