Banka Roland több mint hét éven át volt nomád vándor szamarával, Rocinantéval a Szent Jakab-út útvonalán az Ibériai-félszigeten. Dolgozott zarándokszállásokon, ha kellett, utcazenélt, élt kommunákban, hol egyedül, hol párban, és rengeteg barátot szerzett.

A zarándoklás szakértője

Az 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képező Szent Jakab-út (Camino de Santiago) olyan ősrégi, keresztény zarándokút, mely Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban őrzik ugyanis Szent Jakab apostol földi maradványait, akinek holttestét hajón hozták el Jeruzsálemből Észak-Spanyolországba.

Bár a Camino legnépszerűbb szakasza a spanyol és portugál, szinte egész Európát átszelik a kagylóval jelzett utak, amelyeken ma már nem csak vallásos áhítatból gyalogol az ember. A végállomására megannyi kiindulópontból lehet eljutni, köztük Magyarországról is, viszont az út fő része azonos, ahogy a cél is: önmagunk megismerése és leküzdése.

Roland, vagy ahogyan utazókörökben ismerik, Rolandante kiugrott bölcsésznek tartja magát, aki nem igazán ért a gyakorlati dolgokhoz. Talált viszont valamit, ami alapvetően lelki és szellemi, de egyszersmind gyakorlati is. Ez pedig nem más, mint a zarándoklás.

– Ebben meglepő módon jó voltam – mondja Roland –, úgyhogy folytattam. Persze ez nem folyamatos gyaloglást jelentett, és nyilván nem is egy szakma, de így is lehet hivatás, ami köré az élet szerveződik. Úgy alakult, hogy mindebben segítőm és tanítóm egy szamár lett, Don Quijote lova után Rocinanténak neveztem el.

Egyszerű élet, de ugyanúgy kialakul az ember körül egy társadalmi háló, egy rendszeren kívüli rendszer. Közben otthonra is ezer szál köt, most épp azon dolgozom, hogy ezeket a szálakat ismét szorosabbra fűzzem. Az elmúlt hét évet egy teljes, lezárt ciklusnak érzem, aminek elteltével új dolgoknak kell nekifutni, vagy talán a régieknek, de teljesen máshogy. Dolgozom magamon, bár nem könnyű a feladat. A hét év lezárására írtam egy könyvet (A szamaras zarándok), várhatóan szeptemberben megjelenik.

Rocinantéval a városban. Fotó: Banka Roland archívuma

Roland története hét évvel ezelőtt kezdődött, akkor döntötte el, hogy elindul a Caminón. Úgy érezte, krízisben van az élete, így kellett ez a „semmi nem érdekel” attitűd, hogy neki bírjon kezdeni valami ismeretlennek. Aki járt már a Caminón, az tudja, ahhoz, hogy valaki útra keljen, nem szükséges más, csak pár hét szabadidő, no meg egy bizonyos összeg az útiköltségre.

Rolandnak ideje futotta bőven, pénze azonban semennyi nem volt. A konkrét terv csupán abból állt, hogy elstoppol a Pireneusokig, és elkezd sétálni, az utolsó háromszáz eurójából egy felszerelt szamarat vesz valahol az út kezdetén, a többi pedig majd jön magától.

– Már az elején nehézségbe ütköztem, ugyanis Rocinante, az egyetlen eladó szamár égen-földön, 300 valamennyi helyett 700 euróba került. Persze rengeteget tanultam a kellemetlenségekből is, például azt, hogy bölcsebb dolog testhezálló problémák keresésére törekedni, mint problémamentes életre. Azóta is folyamatosan akadnak nehézségek ebben a szamarazós életvitelben, amiket sokan talán megoldhatatlannak vélnek.

Én viszont pont fordítva gondolom: jóval természetesebbnek élem meg ezeket azoknál, mint amelyekkel a korábbi megszokott életem során kellett megküzdenem, és amelyek másoknak nem jelentenek nagy kihívást. Azt mondom, találja meg mindenki a helyét a világban, az enyém a természetben van, és az ott tanult dolgokat, az ott elsajátított attitűdöt is több szinten át lehet ám vinni az urbanizált élet mindennapjaiba.

Roland egyetért azzal, hogy a Caminóról leginkább úgy beszélünk, mint egyfajta spirituális fejlődési útról, valaminek a kezdetéről vagy épp befejezéséről, de mindenképpen egyfajta új élettapasztalatról. A kulcsszó az önismeret, mint ahogy az egész életé is. A Camino az ember személyes életútjának metaforája. Ez az élmény sok mindent beláttat, és ezek a belátások maradandóak tudnak lenni, orientálni képesek az életet.

Találkozás Bolhával, a kecskével. Fotó: Banka Roland archívuma

A személyiségformáló hatás elvitathatatlan. De emellett kalandos is egy ilyen útra kelés. Ha azt kérik, meséljen valami felejthetetlent, izgalmasat, mindig bajban van. Ezekre az évekre mint egy elnyújtott meditációra gondol vissza, amihez a csend az alapzaj, és az egyedüllét az alapjárat.

– A zarándoklét és maga a szamár is rendre szül vicces, veszélyes vagy épp csak szokatlan szituációkat, de valahogy már a kezdetekkor ráállt a szervezetem a megszokhatatlan dolgokra.

Itt van például a 2013. szeptember 26-i eset. Este 11 volt, amikor koromsötétben beslattyogtunk Rocinantémmal a festői San Juan de Ortegába, ebbe a 18 lakosú faluba Logroño és Burgos között. Szamaramat a templom előtti parkban kötöttem ki, én meg annak rendje és módja szerint leheveredtem egy szélvédett helyen, ahonnan ráláthattam társamra. Fél 3 körül egyszer csak hatalmas kolompolásra meg ugrabugrálásra riadtam, kinyitottam a szemem, de azt hittem, álmodok.

Megjelent ugyanis a semmiből egy fiatal csődörszamár kolomppal, aki épp megpróbálta asszonyává tenni szegény Rocinantét, a szintén csődörszamaramat. Mindezt pár méterről nézte egy fehér kanca, aki az erőszakos hím párja volt. Rocinante persze nem volt rest, azonnal védekezett, jó pankrátor módjára két hátsó lábával kezdte rugdosni támadója fejét. Rögtön kipattant a szemem, odarohantam a túrabotommal, háborogva elnáspángoltam a szamarat, ám az mit sem törődött velem.

Éppen térddel próbáltam lerúgni Rocinantémról, amikor elszakadt a menekülni próbáló szamaram kötele, majd mind­annyiunkat maga mögött hagyva, vágtázni kezdett a kihalt utcán. A begerjedt csődör utána, én meg őutánuk. El lehet képzelni ezt a karavánt: papucsban üldözök egy felhevült szamarat, amelyik üldöz egy másik, azonos nemű szamarat, az meg időnként hátrarúg újdonsült patkóival, amik kanyarban faroláskor szikráznak.

A sort pediglen zárja egy utánunk rohanó nőstényszamár. Mindez hajnali 3-kor a kihalt utcán, hatalmas kolompolás közepette… Hrabal Sörgyári capricciójában van egy ilyen hirdetés: „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Nos, ez szamárral is működik.

Úton. Fotó: Banka Roland archívuma

De a humoros kalandok mellett meghitt eseményekben is bővelkedett a zarándoklat. Ilyen volt pél­dául az, amikor 2018 karácsony napján gyalog érkeztek meg Rómába. Roland, akinek második neve József (ő a védőszentje is a keresztségben), akkor épp egy lánnyal meg Rocinantéval járta az utat, és véletlenül egészen pontosan szentestére értek az Örök Városba.

Volt istállóban alvás, érkeztek napkeleti bölcsek ázsiai paptanoncok formájában, szerecsenkirály egy szenegáli sekrestyésként, és még sorolhatnánk a hihetetlen egybeeséseket, amelyek a Szentcsalád bibliai szálláskeresésére emlékeztettek.
Roland nem tagadja, sokan kérdőn néznek rá, hogyan lehet hét éve úton lenni, önmagát és a szamarát fenntartani, nemegyszer megkérdezték már tőle, ugyan, miből él.

– Az adott körülmények között természetes, hogy ez az első kérdések között merüljön fel bárkiben, és nemcsak Magyarországon, hanem nagyjából mindenhol. Ami nem természetes inkább, az az adott életvitel, amit a globális kapitalizmus nyújt. Én ennek a jelenségeit próbálom valahogy, a magam szintjén élhetőbbé formálni. A fogyasztásomat minimálisra csökkentettem, és újrahasznosítás útján szerzem be, amit lehet. Használok pénzt, de nyugati mércével keveset, és erre adományalapú, méltányosságra épülő tevékenységgel igyekszem szert tenni, valamint távol áll tőlem bárminek a felhalmozása.

Roland megtanult pásztorfurulyán játszani, így a legelső kereseti lehetőség az utcazenélés volt. Az utcán kívül vándorló zarándokok előtt itt zenélt az erdőben, ami különösen felemelő emlékként maradt meg benne. Később megállt önkénteskedni zarándokszállásokon és ökokommunákban is. Ezeken a helyeken a munkáért cserébe szállást és kosztot, valamint érdekes társaságot és élményeket kapott.

Roland azt vallja, az ember az életvitelével már önmagában üzen. Fotó: Banka Roland archívuma

Egy időben az akkori útitársával egyedi készítésű kerámia ékszereket árult, amelyeket ott, az út mentén égettek ki, kemence híján egy gödörben. Legőrültebb ötlete mégis az olasz barátnőjének volt, aki rávette Rolandot, fessenek hímes tojásokat, és dugjanak beléjük cetlire írt üzeneteket, majd ezeket osztogassák Fisterrában, az óceánparton, ahová az emberek Santiago után, a zarándoklatot lezárva érkeznek meg.

A koncepció az volt, hogy a világítótorony tövében szét kellett törni a kifújt tojásokat, a benne lévő frappáns üzenet pedig csakis a tojás tulajdonosáé. A fizetség csupán az volt, hogy egy lapra ők is írjanak tanulságos üzenetet, amit a következő napi hímes tojásokba rejtettek. Rolandék postások lettek, akiknek adományt lehetett adni a közvetítésért.

Persze emellett megannyi más dolgot is csinált, előfordult, hogy ideiglenes munkát vállalt, mint akárki más, de alapvetően végtelennek látta a lehetőségeket, valójában minden csak ötlet és akarat kérdése.

– Fontos viszont, hogy ne ez adja az élet célját! Azt én továbbra is lelki síkon koslatom – teszi hozzá.

Hét év után Roland már vágyik a megállapodásra, de hisz abban, hogy az adott hozzáállással folytatott utazás mindig részét fogja képezni az életének, mert az fejleszt és felemel. A Covid-járvány alatt eltöltött bezártságot vándoremberként nehezen viselte, végül környezetváltásul egy hónapra mezőgazdasági idénymunkát vállalt Hollandiában, de ott is elég kedvezőtlen körülmények közé került. Inkább visszatért hát Spanyolországba, a megszokott helyeire rekreálódni, immár szamár nélkül.

Mindig, mindenhol barátok között. Fotó: Banka Roland archívuma

– A terv most annyi, hogy ősszel otthon felpakolok a könyvemből néhány példányt Rocinante hátára, és útnak indulunk a fejünk után. Akit érdekel, beszerezheti tőlem a kötetet, és akkor egy pár hónapig majd talán ebből élek. Távolabbra nem tervezek, részben éppen azért, mert mind kiszolgáltatottak vagyunk, így én is, és bármikor jöhet valami olyan, mint ez a karantén volt, és akkor improvizálni kell. Szóval a következő lépést majd az élet megsúgja, én meg majd a saját stílusomban meglépem.

Azt vallja, az ember az életvitelével már önmagában üzen. Ő például a puritánsággal, természetszeretettel. – Hogy konkrétan ki mit szűr le belőle, az nyilvánvalóan változó, de az máris pozitív, ha csak egy pillanatra is megáll elgondolkodni az ember afölött, hogy mi természetes és mi szükségszerű mindabból, ahogy manapság élünk és gondolkodunk.

Rájövünk, hogy egy csomó minden nem az, és lehetne másképp is, csak az akaraton múlik. De ha ahhoz lusták is vagyunk, hogy magunkért változtassunk a bevett sémákon, a jövő generációk feletti felelősségünk miatt mégis kötelességünk a világ szélsőségesen materialista és individualista tendenciáin valamelyest fordítanunk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.