Cziffra György születésének 100. évfordulóját Magyarország kormánya hivatalos emlékévvé nyilvánította, melynek művészeti vezetésére Balázs János kapott felkérést. A mindössze 33 éves zongoraművész a világ legfiatalabb Liszt-verseny-győztese (16 évesen diadalmaskodott), ahogy a Kossuth-díjat is a legfiatalabb művészként kapta meg (29 évesen) az elismerés fennállása óta.

A zene mágiája

– Honnan ered ez a rajongás Cziffra György iránt?

– Személyesen sohasem találkoztunk – hatéves voltam, amikor a mester 1994-ben elhunyt –, viszont gyermekkoromban nem múlt el nap, hogy ne került volna szóba Cziffra György. Az apai nagyapámat ugyanis egykor mint a pesti kávéházak híres csellistáját jegyezték, Cziffrát pedig a pesti kávéházak legendás zongoristájaként emlegették sokáig. Ők ketten jó barátságban álltak, sokat zenéltek együtt.

Cziffra 1956-ban elhagyta Magyarországot, de külföldről folyamatosan küldött dedikált hanglemezeket a barátjának, amiket a dzsesszzongorista édesapám megörökölt, így hallgathattam én ezeket három-­négy éves koromtól. Nem tudtam még szavakba önteni, csak ösztönösen éreztem, hogy milyen finoman, de mégis milyen markánsan és egyedien tudott játszani.

Onnantól kezdve évekig a magam kénye-kedve szerint fantáziáltam a zongorán, kottát olvasni csak hatévesen tanultam meg. Szóval én Cziffra György bűvkörében nőttem fel, az ő hatására döntöttem el, hogy klasszikus zenét akarok tanulni, a családunkban elsőként. Később szomorúan szembesültem azzal, hogy a magyarok túlnyomó többsége nem ismeri a nevét és a zenei örökségét, ezért 16 éves koromban a szerény lehetőségeimmel elkezdtem ápolni a szellemi hagyatékát.

– Kérem, segítsen jobban megismerni Cziffra Györgyöt!

– Tinédzserkoromban olvastam az Ágyúk és virágok című önéletrajzi kötetét; elképesztő XX. századi sorstörténet az övé! Az angyalföldi környezet nem mondható ideá­lisnak az 1921-ben született csodagyerek számára, akit nyolc­évesen Dohnányi Ernő fedezett fel, és segítségével megkezdte tanulmányait a Zeneakadémián.

Az ígéretes karriert előbb a II. világháború és az oroszországi hadifogság, majd egy 1950-es sikertelen emigrálási kísérletet követően három év börtön és a recski munkatábor törte ketté. A bár­zongoristaként tengődő Cziffra hajnalban hazatérve még órákig gyakorolt, hátha egyszer ki tud törni… A kollégák, barátok és nem utolsósorban Kodály Zoltán segítségével az 1950-es évek közepén újra a pódiumra került, felvételeket készíthetett, Liszt-díjat kapott.

– Korábban az 1956-os forradalom eseményei kapcsán is találkoztam Cziffra György nevével.

– Történt, hogy 1956 szeptemberében egy felkérést kapott: Bartók elképesztően bonyolult 2. zongoraversenyének szólistájaként kellene beugrania – hat hét múlva. Október 22-én az Erkel Színházban tomboló siker fogadta a bravúros produkciót, Cziffra pedig a zongoraverseny után ötször játszotta el ráadásnak a Rákóczi-indulót. Többek szerint ez az este is lelkesítő hatással volt a másnapi forradalmi eseményekre. A határ másnap megnyílt, és Cziffra családjával együtt Párizsba emigrált.

– Miért nem maradt?! Nem hitt egy jobb élet reményében?!

– Valahogy a magyar kulturális elit sohasem fogadta be, és a történelem is jócskán megtépázta. Az emigrálást követő évek szárnyalása szöges ellentétben állt a korábbi évtized megpróbáltatásaival: 1957-ben már Hollywoodban 20 ezer ember előtt adott koncertet, és az óriási érdeklődés miatt duplázni kellett. Cziffra csakhamar kora egyik legkeresettebb zongoristája lett, versengtek érte a zenekarok és a koncerttermek.

– Honnan ismerték a nevét a vasfüggönyön túl?!

– Többek között zeneakadémiai tanára, Ferenczy György folyamatosan „szivárogtatta” a nyugati impresszárióknak Cziffra lemezfelvételeit, hátha egyszer elindul a külföldi karrierje. Elindult! Azt írták anno, hogy van Richter, Horowitz, Rubinstein, na és persze Cziffra György, de ő egy külön kategória. Cziffra egyszeri és megismételhetetlen.

Aztán hatvanéves korában olyan csapás érte, amit sohasem tudott feldolgozni: egy lakástűzben elvesztette egyetlen fiát, karmesterként rendszeres muzsikustársát. Cziffra 73 éves korában bekövetkezett haláláig többé nem lépett fel. Páratlan lemezfelvételeket és ideológiát hagyott hátra, s ebből az örökségből nekünk nemcsak táplálkoznunk kell, de kötelességünk továbbadni is.

– Mit tart ön követendő példának a Cziffra-életműből?

– Soroljam mindet?! Hadd emeljek ki egyet: a következő művészgeneráció támogatását. Cziffra György pályája csúcsán, 1973-ban egy alapítványt hozott létre fiatal művészek támogatására a Párizshoz közeli kisvárosban, Senlis-ben. A magánvagyonából megvásárolta és felújította a helyi romos királyi kápolnát, amelyet Liszt Ferencről nevezett el, ide várta a világ minden részéről a tehetséges, tanulni vágyó zene-, képző- és iparművészeket; 1977 óta évről évre a legnevesebb muzsikusok adják egymásnak a Saint-Frambourg-kápolna kilincsét.

Ezen a Liszt- és Cziffra-ösvényen haladva a Zeneakadémia docense és a Magyar Tehetség Központ mentora vagyok, tanítottam a Snétberger Zenei Tehetségközpontban, zsűriztem a Virtuózok című tévéműsorban, ingyenes hangszerbemutatókat tartok gyerekeknek, és a 2016-ban általam alapított Cziffra György Fesztiválokon mesterkurzust tartok fiatal tehetségeknek.

– Térjünk vissza még egy kicsit a kápolnára, ahol – a www.cziffrafesztival.hu eseménynaptára szerint – beszélgetésünk másnapján koncertet ad az emlékév keretében. Mitől olyan különleges ez a hely önnek?

– Először 2012-ben játszottam ott, amikor 24 évesen megnyertem a Cziffra György Emlékverseny első díját. Ez egy szentély a művészek számára! Különleges szakrális, történelmi, művészi atmoszféra lengi be: ebben a kora gótikus kápolnában koronázták meg az első francia királyt, a felesége csontjait megtalálták az épület alatt; Cziffra barátja, Joan Miro által felajánlott festett üvegablakokon keresztül áramlik be a fény a térbe; és a páratlan akusztikán túl nem utolsósorban a mester zongoráján lehet játszani.

Cziffra György leszármazottaival és az alapítvány elnökével, Gérard Bekermannal az elmúlt években szoros, mély kapcsolatom alakult ki, együtt ápoljuk az örökséget. Óriási eredménynek élem meg, hogy Cziffra születésének 100. évfordulóját Magyarország kormánya hivatalos emlékévvé nyilvánította, és az UNESCO nemzetközi szervezete is felvette a közösen ünnepelt évfordulók közé.

Különlegesnek számít a Cziffra-emlékév azért is, mert nem egy alkotóművész – mint korábban Kodály, Bartók vagy Liszt –, hanem egy előadóművész került a figyelem középpontjába, és 15 ország 40 városában mintegy 100 programmal leszünk jelen a világ zenei életében, 2022 májusáig. A rendezvénysorozat keretében lépek fel a kápolnában az Impro­visArt című műsorral, amelyet kifejezetten az évfordulóra állítottam össze a mester technikailag rendkívül nehéz és ezért ritkán játszott átirataiból, valamint saját parafrázisaimból.

– Klasszikus zene és improvizáció?! Hogyan férnek meg ezek egymás mellett?!

– Sajnos kevesen tudják, hogy például Bachot a legnagyobb improvizatőrök közt jegyezték. A műsorom koncepciója azt a 200 éves romantikus hagyományt folytatja, amikor a zongoristák és zeneszerzők előszeretettel improvizáltak, átiratokat készítettek ismert operákból, dalokból, amikor az előadóművész az alkotóművész társává vált. Cziffra tengernyi szenvedés árán kiharcolt életeszménye és művészi krédójának lényege ugyanaz: az ember és a zene szabadsága.

Materiális módon nézve a zene nem más, mint papírra vetett hangjegyek és különböző jelölések összessége, amit talán egy gép tudna a legpontosabban előadni – csakhogy ez nem lenne művészet! Egy zenemű előadása során, a kotta ellenére, rendkívül nagy szabadsága van az előadóművésznek.

Liszt és Cziffra zseni volt, ahogy ebben is irányt mutattak nekünk: egy darabot százféleképpen elő lehet adni, ha az előadóművész fel meri vállalni az éppen aktuális lelkiállapotát, természetesen tökéletes technikai tudással felvértezve – és akkor megtörténik az a csoda, ­amiért a nézők elmennek a koncertre. Cziffra bravúros improvizációs könnyedséggel és a különböző stílusok szintetizálásának magától értetődő képességével bírt. Úgy veszem észre, hogy ez a nézet kiveszőben van, mostanság inkább egyfajta uniformizálás jellemző a zenei életben…

– Míg az ön hitvallása szerint „a zene egy őrült szenvedély”.

– Így van! Például a Trisztán és Izolda című műben Izoldának nem lehet „csak egy kicsit” meghalni, az előadóművésznek valóban bele kell adnia a lelkét, néha úgy tűnik a színpadon, hogy az őrületig. Emlékszem, gyerekkoromban párszor a zongora alatt aludtam, hogy minél kevesebb időt veszítsek azzal, hogy a hálószobából kiérjek a nappaliba.

A zongora olyan nálam, mint valami mágikus vonzás. Négyéves korom óta napi hat-hét órát játszom, és amikor nem, akkor zenét hallgatok, vagy ha azt se, akkor is szól a fejemben a zene. Ez a szenvedélynél is több, őrült dolog, de másképp nem megy.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.