Csendes oázisként mindennap nyitott ajtókkal várja a betérőket a hajó formájú kápolna az elmúlt időszakban megélénkülő repülőtéri forgalom zajában. Sokan érkeznek ide, és nincsenek kevesen azok sem, akik rácsodálkoznak az imaszobára. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér református lelkésze biztonságpolitikával is foglalkozik, és már az iraki kurdok földjén is járt. Krasznai Andreával beszélgettünk.

Áldás az utazóknak

– Magyar szemnek talán még mindig szokatlan a kápolna látványa a 2B utascsarnok galériaszintjén. Mióta működik, és hogyan reagálnak arra az utazók, hogy a repülőtéren is gyakorolhatják a hitüket?

– Az istentiszteleti helyet több mint 20 évvel ezelőtt nyitottuk meg, 1998-ban szentelték föl a magyarországi történelmi egyházak képviselői. A kápolna 2008 októberéig működhetett, mivel az új utascsarnok építésekor lebontották. Átmenetileg a repülőtér oktatási központjában kaptunk helyet, majd 2013-ban megnyílt az új házi templom. Sokakat meglep a szekuláris környezetben az egyház jelenvalósága. Egy alkalommal két utas tért be ide, és az egyikük házasságkötő teremnek vélte a lelki kikötőt.

– Mi az, ami a kíváncsiság mellett behozza az embereket az imaszobába?

– Elsősorban a légi úton közlekedéstől való félelem. Az utazók leginkább attól szoronganak, hogy 10 ezer méter magasan ki kell engedniük a kezükből életük kormánykerekét. Korunk embere nehezen viseli a másokra utaltságot, és feszült lelkiállapotában igyekszik menedékre, kapaszkodóra lelni.

– Kik térnek be a kápolnába?

– A koronavírus-járvány kezdete előtt sokan jöttek: utasok, várakozók, kísérők, látogatók és repülőtéri dolgozók. Az imaszobát az alkalmazottak érzik leginkább magukénak. Az elmúlt években számos család örömét és bánatát ismerhettem meg. Inspirációgazdag és megtisztelő, amikor a lelkek feltárulnak, életutak nyílnak meg, és az ide betérők megosztják velem, amit mások, de talán még maguk előtt is takargatnak.

– Hogyan tud nekik segíteni?

– Rendszerint már az is elegendő, ha valakinek elmondhatják, ami nyomasztja őket. Ha a lelki tehernek lenne mértékegysége, akkor egy-egy utasszállító túlterhelés vagy egyensúlyvesztés következtében talán fel sem szállhatna. Amint az emberek észreveszik a nyüzsgő környezetben, hogy van, aki odafigyel rájuk, a meghallgatottság iránti igényük felülírja rohanáskényszerüket. Gyakran előfordul, hogy akár másfél órán át is beszélgetünk. A segítségnyújtás szomorú, fekete betűs napja volt, amikor 2009-ben gyászistentiszteletet szerveztem, miután négy magyar utassal a fedélzetén lezuhant az Air France járata.

Az egyik életét vesztő kisfiúnak a nagymamája, megköszönve az egyházi szertartást, megosztotta velem a lelkében történt változást: megnyugtatta, hogy elbúcsúzhatott az unokájától, hiszen az óceán közepén nem tudta volna megtenni. A megemlékezésen jelen volt a légitársaság francia igazgatója is. De elevenen él bennem a találkozás emléke, amikor egy gazdag középkorú úr a kápolnába belépve nyomatékosan hangsúlyozta, hogy szinte bármit megvásárolhat magának, akár a legdrágább úti célt is kiválaszthatja, én mégis boldogtalannak, magányosnak láttam.

Elmesélte az élettörténetét: állami gondozottként nőtt föl, és a felesége csak a pénzéért marad vele. Megkérdeztem tőle, imádkozhatok-e érte, és az imádság alatt – mint mindig – behunytam a szememet. Amikor ismét ránéztem, alágördülő könnyeit törölte. Érte még soha senki nem fohászkodott – mondta. A nyugalmat kereső lélek nyitott, fogékony. Minden ember a Teremtő egyszeri, megismételhetetlen, tökéletes alkotása. Mennyi csalódástól, felesleges kitérőtől kímélhetnénk meg magunkat, ha számolnánk a Mindenhatóval!

– Mit lát azokon, akik belépnek a kápolnába?

– Gyakran az emberek eszébe jut a nagymamától tanult imádság, a gyermekkori bérmálás vagy konfirmálás emléke. Hitet mélyítő látni, ahogyan felismerik: Isten odafigyel rájuk, szereti őket, és szeretne részese lenni az életüknek. Sokan úgy gondolják, ha elutaznak valamely távoli kontinensre, ott lelki békére találnak.

A nehézségek, a problémák elől azonban nem lehet elrepülni. Sokakban az is fölmerül, hogyha megfogadták volna a nagyszüleik tanácsait, a bibliai útmutatásokat, akkor nem siklott volna félre az életük.

– Milyen hatása van az elmúlt csaknem két évnek a repülésre?

– A pandémia átalakította a repülés világát is. Szomorú volt a földön veszteglő utasszállítók látványa. Hirtelen lassult le az élet. 2019-ben, a koronavírus-járvány előtti rekordévben 16 millió, légi úton közlekedő fordult meg a magyar polgári légi közlekedés hazai fellegvárában, amely tavaly áprilisra elvesztette utasforgalmának 99 százalékát.

A harmadik hullám tetőzésekor sokan egzotikus szigetekre, tájakra induló járatokra vásároltak jegyet, mintha el akartak volna repülni a veszedelem elől. A nyári szezon beköszöntével megpezsdült az élet a terminálokon, és továbbra is azt tapasztalom, hogy élénkül, épül vissza a forgalom.

– Gondolom, ezzel együtt a kápolna utasforgalma is csökkent.

– Valóban. A távolságtartás miatt az emberek kevésbé mernek betérni a kis szentélybe, és nehezebb beszélgetésbe elegyedni ve­lük az utascsarnokokban is. Elengedhetetlennek tartom a személyes jelenlétet. A repülőtéri dolgozók meg is köszönték, hogy nem lettem online lelkész.

Krasznai Andrea. Fotó: Kállai Márton

– A kápolna keresztény és ökumenikus, de bizonyára más vallásúak is betérnek. Vannak konfliktushelyzetek?

– A világjárvány kitörése előtt akadtak napok, hogy csaknem annyi muzulmánnal találkoztam a lelki oázisban, mint kereszténnyel. Szívesen kezdeményezem a közös imádkozást muszlimokkal is, ami saját szavainkkal elmondott fohászkodást jelent, amelynek végén Isten áldását kérem rájuk, és Bibliával ajándékozom meg őket. Nagyra ér­tékelik az ajándékot, rendszerint tisztelettel fogadják a Szentírást.

Előfordul azonban, hogy a Mohamed tanításait követő utast, aki imádkozásra tér be a kápolnába, zavarja a kereszt, és megkérdezi, le lehet-e venni a falról. Ilyen esetekben elmondom, hogy hazánk keresztény ország, és ez keresztény kápolna, tehát a kereszt nem távolítható el. Időnként a Könyvek Könyvének „lába kél” az úrasztaláról. Az egyik vendégkönyvi bejegyzésben az utas így vall: „Elviszem az útra a Bibliát, vissza fogom hozni.” Soha nem hozta vissza. Bevallom, örültem, mert hiszem, hogy olvassa.

– A teológia mellett biztonságpolitikát is tanult, és a terrorizmussal kapcsolatos disszertációjával doktorált.

– Olyan világban élünk, amelyben az emberek biztonságtudata megrendült. A migrációval idegen kultúrák, hitrendszerek, szokások igyekeznek gazdag örökségünk értékeit kilúgozva utat törni és gyökeret ereszteni. A meggyengült európai identitás és kereszténység vákuumot generál. Sokakat félelemmel tölt el, hogy kontinensünk vallási térképe át fog rajzolódni.

Több mint 10 évvel ezelőtt javasoltam, hogy kezdjük el a budapesti és az országhatár menti református lelkipásztorok biztonsági, biztonságtudatossági képzését. Indítványom sajnos nem talált meghallgatásra, jóllehet az egyházi szolgálat sokirányú. Micsoda stratégiai bázist, erőforrást jelentettek volna az e téren is képzett lelkészek a migrációs válság közepette 2015-ben! És jelenthetnének azóta is.

Meg vagyok róla győződve, hogy ember- és lélekmentő hivatásunk gyakorlásában a jövőben még nagyobb szükség lesz a baljós jelek idejében történő felismerésére, hogy ne a történéseket kövessük, hanem megelőzzük az eseményeket. És ugyancsak helye lesz a hathatósan izmos egyház-diplomáciának is.

– A Közel-Keletre is elment segíteni, három évvel ezelőtt külhoni és anyaországi fiatalokkal keresztény közösségeket látogattak meg Erbílben. Miért szervezett utazást az észak-iraki Kurdisztánba?

– Jelenlétünkkel lélekben erősíteni igyekeztünk a Krisztus-hívőket, továbbá az volt a célunk, hogy hosszú távú kapcsolatokat alakítsunk ki a hitükért üldöztetést szenvedő keresztényekkel. Koja városában átéltünk egy rakétatámadást, miközben a Magyarországról vitt adományt rakodtuk ki az amerikai alapítású Szabadságközpont udvarában. Egy célt tévesztett rakéta felettünk elhaladva, tőlünk néhány száz méterre csapódott be.

– Arra is adódott lehetősége, hogy a világ számos imaszobáját meglátogassa, és nemzetközi kapcsolatokat is kialakított.

– Első kelet-európaiként és első nőként voltam elnöke a Repülőtéri Lelkészek Nemzetközi Szövetségének, amelyhez 179 lelkészség tartozik. A hétköznapjaimat a kollégákkal való kapcsolattartás határozta meg, továbbá a vezetői értekezletek szervezése és a konferenciák. Vatikáni meghívásra látogattam Rómába, ahol az al-Kaida típusú terrorizmus kapcsán tartottam előadást. A világ hetedik legnagyobb repülőterén mondtam beszédet szeptember 11-e évfordulóján az éves nemzetközi lelkésztalálkozónkon, Dallasban.

– Az adventi időszak különleges a kápolna életében?

– Advent első vasárnapján a Krisztus-várás örömével kürtszó hirdette, hogy ránk köszöntött az eljövetelre készülődés áldott időszaka. Az elmúlt évek református zenei alkalmai Isten dicsőítésének szép hagyományát teremtették meg a légikikötőben. A kápolna előtti folyosóról ezúttal egy tehetséges kisfiú, Gärtner Elemér „Eli” ünnepi játékával ébresztgette lélekben a check-in pultoknál várakozó utazóközönséget.

– Említette, előfordult, hogy házasságkötő teremnek nézték az imaszobát. Esketett már házasulandókat a repülőtéren?

– Igen, és istentiszteleteket tartok, keresztelek, zarándokcsoportokra kérek úti áldást. Repülőgépet is kereszteltünk, ökumenikus szertartás keretében megáldottuk Farkas Bertalan teherszállító légitársaságának gépét is. Máig jóleső érzéssel gondolok arra, amikor az orosz pilóták és a személyzet tagjai kis ikonokat húztak elő a zsebükből, hogy áldást kérjenek rájuk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.