A NEMZET SZÍNÉSZE LETT, de nem változtak meg a mindennapjai. Odahaza továbbra is háziasszony, csak a rivaldában válik színésznővé. Legnagyobb sikerei a Madách Színházhoz kötődnek. Aztán tudatosan döntött a csendesebb időszak mellett. Most csak azokat a szerepeket vállalja el, amelyekben megmutathatja saját énjét. Almási Évával beszélgettünk.

Almási Éva: Nem akartam bányaló lenni

– Felpörgött az élete?

– Ha az interjúk sokaságára gondol, akkor van benne valami. De előtte is pörögtem, csak nem ilyen látványosan. Szerepeltem a Vígszínház Popfesztivál 40 című musicaljében, játszottam a Karinthy Színházban, Szolnokon és a Budaörsi Játékszínben.

– Örül a nyüzsgésnek, vagy jobb volt a csend?

– Én befelé forduló típus vagyok. Nehezen beszélek magamról. Mai napig úgy gondolom, ha valaki megnéz a színpadon, sokkal többet tud meg rólam, mint amennyit például most magának elmondok. Ha problémám adódik, azt a családommal is csak azután tudom közölni, ha már megoldottam. Ezért elég nehéz velem élni: látják rajtam, hogy valami nyomaszt, de képtelen vagyok megosztani velük. Meg ne kérdezze az okát, gyerekkorom óta így van. Ilyen a természetem.

– Nem akar kiszolgáltatott helyzetbe kerülni?

– Az én családomban nem ismerünk ilyet, a külvilágra meg nem tartozik. Egyébként beletrafált: semmi mástól nem félek, csak a kiszolgáltatottságtól.

– Azt mondja, a színpadon többet elárul magáról, mint egy beszélgetésben. De hogyan?

– Ha a színész talál a darabban két-három olyan mondatot, amivel teljes mértékben azonosulni tud, az felér egy gyónással és megkönnyebbülést hoz. Hál’ istennek, nekem eddig is volt benne részem, de amióta szabadúszó vagyok, csak ilyen szerepeket vállalok el.

– Frissen megválasztott Nemzet Színészeként meg főleg…

– Óriási megtiszteltetés számomra, hogy ezt a szakmai díjat általam nagyra becsült kollégák szavazták meg. Büszke vagyok rá. Hogy Psota Irén halálával az ő megüresedett helyét foglalhatom el, az egy fájdalmas örökség nekem, mert jó barátságban voltunk. Fel kell dolgoznom a hiányát, miközben tudom, az élet furcsa körforgás. Kötelességemnek érzem, hogy az általa hátrahagyott emberi és művészi hagyatékot a tőlem telhető módon továbbvigyem.

– Varázsló és inasa, így jellemezte a kapcsolatukat.

– Pontosan. Először akkor láttam, amikor a Bartók Színpadon sanzonokat énekelt. Előzőleg nem ismertem a magánéletét, hogy miért nem lehetett gyereke, de ahogyan a Yerma címszerepében kiadta ebbéli fájdalmát, az teljesen lenyűgözött. Nála érvényesült az imént említett hárommondatnyi, önmagunkkal való azonosulás. Aztán a Kaukázusi krétakörben, a Koldusoperában, a Helló, Dolly!-ban, a Kurázsi mamában, a Roncsderbiben. Bár egy színházban játszottunk, kevés darabban lehettünk partnerek. Ilyen volt a Vássza Zseleznova, a Psota Psota, nagyon kellett kapaszkodnom, hogy felérjek hozzá. Most bevillan egy kép a régmúltból: mindketten magánéleti problémákkal küzdöttünk, soroltuk egymásnak a fájdalmainkat, és egy idő után úgy röhögtünk, hogy csorogtak a könnyeink. Őrület, miket tudott mondani. És hajszálpontosan fogalmazott.

– Színháztörténeti időket éltek. Jó visszaemlékezni rá?

– Mindig reálisan értékeltem magam. Egymás után játszottam a főszerepeket, persze nem mindegyik sikerült maradéktalanul, de valahogy elsimították egymást. És „elnézte” a kritika, a közönség, a szakma. A lelkem mélyén tudtam, melyik nem volt jó. Azt sem érzékeltem igazán, hogy egyik-másik darabért mennyire rajongott a közönség. Nemrég a Képzelt riport… negyvenéves jubileumi felújításakor többen jelezték, hogy mennyire szerették és szeretik ezt a musicalt. A színész olyan, mint az illat: régi emléket, szituációt idéz. Nekem azonban egészen más ugrik be, mint a közönségnek. Én például a Macskákkal kapcsolatban arra emlékszem, hogy a bemutató előtt beteg lett a kislányom, és befeküdtem vele a kórházba. Aztán persze a színházban átkapcsolt az agyam, tisztességgel elvégeztem a feladatom, ami a nézőknek a jelek szerint tetszett.

– Egyszer csak kevesebbet szerepelt…

– Néha kell a csend.

– Le a kalappal az előtt, aki a csend mellett tud dönteni.

– Gyerekkoromban sajnáltam a bányalovakat. Feküdtem a rácsos ágyban, hallgattam róluk a mesét. Szegények mindig csak körbe-körbe jártak, meg is sirattam őket. Amikor úgymond topon voltam, korán reggel elmentem itthonról, és késő este értem haza. Fel az emelkedőn, le az emelkedőről. Mint egy bányaló. És én nem akartam bányaló lenni! Véget is vetettem ennek az állapotnak.

– Tizennyolc év után képes volt otthagyni a Madách Színházat?

– Egyetlen és utolsó színházi házasságom volt. A végén összepakoltam a személyes holmimat és eljöttem. Nem kötődöm helyekhez. Vándorlovag vagyok. Csak a darab, a rendező és a kollégák fontosak.

– De a kívülállónak úgy tűnt, mintha visszavonult volna.

– Amikor hatvanéves lettem, egy évig nem vállaltam semmit. Tudatosan döntöttem így. Végigrohantam az életemet, éppen ideje volt leülni magammal és megbeszélni bizonyos dolgokat. Amikor letelt a magamra kiszabott szilencium, azt a kérdést is feltettem, hogy ennyi idősen mit szeretnék eljátszani. Hát a Macskajátékot! És pár nap múlva felhívott Szikora János, pont ezt a darabot veszi elő Szolnokon, vállalnám-e benne Orbánné szerepét. Boldogan mondtam igent! Soha nem kértem szerepet, ezúttal sem tettem érte egy lépést sem. Számomra a színház olyan, mint a szerelem. Ha kuncsorogni kell érte, akkor az nekem már nem kell. Hiszek benne, hogy mindennek eljön az ideje.

– Manapság azzal is kell számolni, hogy milyen irányba húz egy színház.

– Én nem számolok ilyesmivel. Soha nem is tettem. Színházban csak jobb járást és bal járást ismerek, de középen mindig találkozunk! Persze a közéletről nekem is van véleményem, de az nem tartozik másokra, amint ahogy a magánéletem sem.

– Szüleitől örökölte ezt a kemény tartást?

– Ennyi idősen állíthatom: az alapokat a gyerekkorból hozzuk. Engem szigorúan neveltek. Az igaz, nagyon rossz voltam. Elsős koromban aláhamisítottam az intőt, jól meg is vertek érte. Ne szisszenjen fel az olvasó: a szülő megérzi, mikor kell úgy közbelépni, hogy az a csínytevés többé ne forduljon elő. A csalás fogalma örökre kitörlődött a szótáramból. Nyolcadikos lehettem, mikor odajött a házunk elé az egyik osztálytársam és fölfütyült nekem. Több se kellett apámnak, lement hozzá és megkérdezte tőle: „Mit akar ön a lányomtól?” Szerencsétlen fiú csak nézett, én pedig próbáltam elsimítani a dolgot. Apám viszont a szemembe mondta: „Neked ne fütyüljenek föl, legyen női tartásod!” Nemigen értettem, miről beszél, de megmaradt bennem, s így éltem az életemet. És a pontosság! Ha este tízre kellett hazaérnem, tíz óra kettő perckor már számon kérte az apám, hogy miért késtem. Ez is rögzült. Fiatal koromban soha nem késtem randevúról, ellenben nem vártam meg, aki akárcsak egy percet is késett. Most sem tűröm a pontatlanságot.

– Pedig mára sokat változott a világ!

– Csak a korok változnak, az emberi tulajdonságok nem. Különben nem szeretem a „bezzeg az én időmben” hivatkozást. Mérlegre kell tenni, hogy a saját erkölcsi normáimnak megfelelő módon viselkedjek-e vagy sem. Ha úgy érzem jól magam, akkor minek tennék másként. Talán meglepi, amit mondok: én önző vagyok. Bizonyos dolgokat azért nem csinálok meg, mert attól rosszul érezném magam. Amikor eljöttem egy színházból vagy visszaadtam egy szerepet, pontosan tudtam, hogy azzal ártani fogok magamnak. Ellenkező esetben viszont sokkal rosszabb lett volna.

– Ez nem feltétlenül önzőség kérdése…

– Szerintem igen. Nekem életem legnagyobb luxusa az volt, hogy mindig azokkal barátkoztam, akik érdekeltek, őszintén kíváncsi voltam rájuk. Mindig azt vallottam, nincs annyi időm, hogy ne azt csináljam, amihez kedvem van. Nem érdemes tiszteletköröket tenni, ki kell mondani az igazat. Lehet, hogy azok a színészóriások, akikkel találkozhattam – Psota Irén, Domján Edit, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Sulyok Mária, Somogyi Erzsi, Ladomerszky Margit, Pécsi Sándor, Márkus László, Mensáros László, Gábor Miklós – ugyanígy gondolkodtak.

– Most hogy van ez?

– Annak idején az előadás végén levezettük a feszültséget a büfében, néha hajnalokig beszélgettünk. Lehet, hogy ma sincs ez másként, de én az előadás végén hazamegyek a családomhoz. Nem is vágyom másra.

Friss cikkek

Ázott karton
Nincs megállás
Súlyosan beteg gyerekek üzennek barátaiknak Mikulásra
A gól a labdától is függ?
Mindannyiunk életét érintő döntéseket befolyásolhat az idei népszámlálás
Ha jót adunk, jót kapunk
Cserépedények hazája
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Két és fél évezred csodája: a szőnyeg
2022.12.02.
A hallgatag zseni titkai
Tücskök és hangyák
Aranyhomok Oázissal
Évforduló északon
Beszédes királyi gének
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.