Nemrég választották a Nemzet Művészei közé. Debrecenben él a családjával, évekkel ezelőtt hagyta el a fővárost. Legutóbbi, Magyar Copperfield című önéletrajzi regénye már ott született, most annak folytatásán dolgozik. Nincs számítógépes szövegszerkesztője, kézzel írja a történeteit.

Bereményi Géza: Az író a saját emlékei médiuma

– Debreceninek vallja már magát?

– Mondhatom, hogy igen. Évek óta itt lakom, ide nősültem, mindkét fiam a cívisvárosban tanult. Budapesten is megtartottam a lakásomat, de a járvány miatt nem mászkálok. Négy éve költöztem ebbe a panelházba, ezt úgy tudom kiszámolni, hogy az új regényemet már itt írtam, az pedig több mint három évet vett igénybe.

– Érdekes, az életét a könyvei alapján szakaszolja?

– Ez is megbízható igazodás, de ezenkívül vannak még más szempontok is. Életem során sokfelé laktam, úgyhogy önkéntelenül adódnak a periódusok. Budapest nekem csupán a születési helyem, és ott nőttem fel. A pápai gimnáziumban végeztem a harmadik-negyedik tanévet, kollégista voltam.

Érettségi után elvittek katonának Orosházára, merthogy akkoriban csak egy év szolgálat után lehetett elkezdeni az egyetemet. Aztán visszakerültem Budapestre, majd az egyetem után elkezdődött a kósza életem, melynek során most éppen debreceni vagyok.

– Ahol a vírus négy fal közé szorította. Hogy viseli a bezártságot?

– Családi körben a lehető legjobb helyen vagyok. Ritkán mozdulok ki az ötödik emeleti otthonunkból, ez a legjobb módja a fertőzés elleni védekezésnek. Megvettük a mellettünk megüresedett lakást is, így amikor munkaidő után a feleségem és a két fiam is itthon van, egyszerűen fogom magam és átsétálok a „szomszédba”, ahol tudom folytatni az írást.

– Az elbeszéléshez nyugalom kell?

– Nem volt ez előre kiszámítva, adódott a lehetőség. De vehetjük úgy is, hogy lett egy dolgozó­szobám.

– Az íróasztalán kézzel teleírt papírlapokat látok…

– Golyóstollal rovom a sorokat. Hajdanán is azzal kezdtem, majd amikor megtanultam az írógépet használni, magam gépeltem le a kézzel írott szövegeimet, végül pedig az időközben megszerzett rutinnal odáig merészkedtem, hogy rögtön gépen fogalmaztam. Egyszer csak adódtak olyan személyek, akik szívesen legépelték a kézírásos szövegeimet, és én boldogan visszatértem a golyóstollhoz.

– Mennyire tükrözi a lelkiállapotát, az alkotói lendületét az írásképe?

– Másnap a betűk formájából és nagyságából meg tudom állapítani az írás minőségét. Természetesen a zaklatottságom, az alkotói lendületem is rányomja bélyegét a külalakra. Az pedig a tiszta, egyenes sorokból látszik, ha valamit első nekifutásra végleges formában sikerült leírnom. Őszintén szólva kicsit irigy vagyok a fiatalokra, hogy mennyi mindent tudnak, amit én sosem fogok megtanulni. Ennek dacára mégsem vágyom számítógépre vagy okostelefonra.

– Marad az emberi memória. Mennyire nehéz regényírás közben előhívnia a régi emlékeit?

– Ez attól függ, hogy kitalált vagy valódi történetről van-e szó. Persze az emlékezet is furcsa dolog. Épp az imént hívott telefonon egy hajdani egyetemi évfolyamtársam, aki felidézett néhány olyan közös sztorit, amelyekre én egyáltalán nem emlékeztem, engem pedig olyasvalakinek festett le, amit nem is hittem volna magamról. Hogy ennyire másként látjuk azokat az éveket, az azért fordulhat elő, mert nekem több problémával kellett szembenéznem akkoriban, mint őneki.

Következésképpen bennem a nehézségek rögzültek, nem pedig az az önfeledtség, amire ennyi idősen nosztalgiával lehet emlékezni. Elhiszem, hogy lehettek vidám egyetemi éveim, mindazonáltal élek a gyanúperrel, hogy azokat én csak látszólag éltem meg szilaj mulatozós módon. A kirívó sorsfordulók jobban megmaradnak az emberben.

– Gyerekkorának helyszíneiről, eseményeiről, szereplőiről úgy ír, hogy szinte mi magunk is ott vagyunk abban a miliőben, abban a korban.

– Nekem az írásban az volt az érdekes és élvezetes, hogy menet közben ráébredtem, mit érdemes elmesélnem. Mik a meghatározó élményeim, kik a számomra fontos személyek. Miután ez eldőlt, minden további magától jött. Egy ember életét – nem feltétlenül a sajátomat – összefüggéseiben tudtam megírni. Ami felejthető, az elfelejtődött. Ami pedig igaz, az benne van. Akárcsak egy szellemkép, olyan lett a végeredmény.

– Miért utal rá néhol, hogy megcsalhatja az emlékezete, vagy éppenséggel valamit nem akar elmondani?

– Képtelenség leírni életünk minden pillanatát. Nem beszélve az elfojtott emlékekről vagy az érthetetlen okokból elfelejtett történetekről. Nekem arra is jó volt ez a regény, hogy megismertem magamat.

– Azt hiszem, ez adja a kulcsot. Meg is jegyzi egy helyütt: „Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.”

– Igen. Mert vannak elfogadhatatlan dolgaink is… Vannak bizony… Most arra gondoltam hirtelen, hogy beleírtam-e ilyeneket… Amit nem akartam elfogadni, olyasmi belekerült. Aztán ott az elfojtás, amit azért tüntet el az ember az életéből, mert nem akar vele együtt élni… Nem tudok erre válaszolni, mint ahogyan sokan mások sem. Az író csak abban különbözik, hogy ő a saját emlékeinek médiuma.

– Azért ez nagy utazás lehetett!

– Sok minden letisztult bennem. Sikerült meggyőznöm magamat, hogy mi volt a fontos az életemben, és sikerült törölnöm a mellékes és felesleges részleteket. Mostantól arra emlékszem, ami a memoáromban benne van.

Bereményi Géza. Fotó: Németh András Péter

– Elég vaskosra sikerült. Nem sok a 640 oldal?

– Semmilyen kötöttségem nem volt. Ennyi hely kellett ahhoz, hogy elmeséljem életem kiemelkedő eseményeit a születésemtől kezdve a katonaságig. Amúgy pedig: azt mondják, manapság a vastag könyvek a menők, illetve a rövidebb mozifilmek.

– „Figyelj ide, Géza. Neked írónak kéne lenned. Én sok író életrajzát olvastam már, és a legtöbbjüknek olyasféle volt a gyerekkora, mint a tiedé. Most, hogy szabad lettél, próbálj írni bármiről, ami csak eszedbe jut, összevissza” – ezt tanácsolta önnek könyve ’56-os múltú, Tibor nevű szereplője. Meghatározta az útját ez a tanács?

– Nem, de nem véletlenül jutott eszembe. Korábban sosem foglalkoztam vele. Édesanyám munkatársa, Tibor volt az első, aki tizenhét éves korom ellenére felnőttként kezelt, és úgy is beszélgetett velem. Amiket mondott, azokat megjegyeztem.

– Nekem ez is tetszik: „Vagy átmész az ötperces semmibe Magyarországon, vagy maradsz te »kisfiú«. A kisfiú: karrier, a zseni: öt perc. Plusz alkohol.”

– Nincs mit hozzátenni. Ez olyan anyás-felnőttes vélemény. Figyelmeztetésként hangzott egy bódult szilveszter éjszakán. Egészen biztosan ma is érvényes az egész világon. Én sosem voltam ennyire tudatos.

Amikor 1970-ben megjelent az első novelláskötetem, A svéd király, kevés volt az induló fiatal író, így hát elhalmoztak elismerésekkel, csakhogy én elborzadtam ettől a fiatal író skatulyától, olyannyira, hogy abba is hagytam az írást, és áttértem a dalszövegekre. Életem egyik legfontosabb döntése volt. Sikerült rávennem a rajztanár Cseh Tamást, hogy énekelje el a szövegeimet. Aztán ahogy ebben kiéltem az alkotókedvemet, visszatértem az irodalomhoz.

– Cseh Tamás nagyon hiányzik, ugye?

– Nehéz, nagyon nehéz nélküle… Jóban vagyok a fiával, Cseh Andrással, ő is énekel, s a múltkor megkért, hogy írjak neki néhány dalszöveget. Ez csak egyszeri alkalom volt. De jelzi, mennyire tartós a hatás. Tamással annyira kerek egészet alkottunk, hogy mással nem lehet folytatni. Másik kor jött, amit akkor csináltunk, ma már másként lenne, noha a dal örök műfaj, személyes érzelmeket tükröz.

– Jelenleg is írja a Magyar Copperfield folytatását. Meddig jut el az életrajzában?

– A második kötet az egyetemi éveimről szól, és ott fejeződik be, ahogy Cseh Tamással elindul a közös pályafutásunk. De még nem tudom pontosan a végét. Az alaphangot és a szerkezetet már megtaláltam hozzá, a címen is töprengek. Az előző tapasztalataim birtokában ezúttal nem valószínű, hogy három évig fogok a kéziraton dolgozni.

Szerencsére nincs határidő, amikor készen leszek vele, majd beviszem a kiadónak és kiadják. Harmadik részt nem tervezek. Hogy mi jön utána? Olyan ez, mint a vitorlázás: arra megyek, amerre visz a szél. Egyébként a Magvetőnél januárban Azóta is élek címmel megjelenik a novellagyűjteményem.

– Igazán remek ajándék a 75. születésnapjára!

– A gyűjteményes kötetem valóban a kiadó figyelmességének köszönhető. Sosem törődtem a korommal, most sem fogok. Nem érzem az idő múlását, hiszen mindig annyi a dolgom, hogy erre nem tudok figyelni.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.