Áprilisban ünnepelte a nyolcvanötödik születésnapját. Nem sokkal előtte megkapta a Magyar Filmakadémia életműdíját, nemrég pedig a Magyar Művészeti Akadémiától vehetett át hasonló elismerést a nemzet felemelkedéséért, megmaradásáért végzett odaadó, önzetlen és személyes bátorságot sem nélkülöző munkálkodásáért. Bodrogi Gyulával, a Nemzet Színészével beszélgettünk.

Bodrogi Gyula: „Azért játszunk, hogy megnyerjük a közönséget!”

– Csak úgy jönnek egymás után az életműdíjak!

– Élvezem. Jólesik az embernek, ha foglalkoznak vele egy kicsit. Sokkal jobb, mint ha nekem kellene foglalkozni másokkal. Persze erre is volt példa, amikor igazgató voltam. Az néha fárasztott.

– Éppen tíz éve kapta az első életműdíjat a Vidor Fesztiválon. Akkor érzékelte először, hogy telik az idő?

– Igazából csak most villant be, amikor 85 éves lettem. Egészen döbbenetes, hogy ebből az időmennyiségből, ha beleszámoljuk a néptáncos előzményeket is, 68 esztendőt színpadon töltöttem. Nyugodt szívvel mondhatom, egy percig sem bántam meg.

– Sose fordult elő, hogy színház helyett legszívesebben otthon maradt volna?

– Dehogynem, olyan mindig van. Gyönyörűen süt a nap, nekem meg menni kell próbálni egy ablaktalan helyiségbe. Amikor aztán átlépem a színház küszöbét, kívül marad a szép idő, és csak a feladatra koncentrálok.

– Ez mindig így működik? Ha a színész kilép a rivaldába és elmondja az első mondatot, attól kezdve megszűnik a külvilág?

– Sőt, nálam már az első mondat előtt, az öltözőben megtörténik a fordulat. Ahogy belebújok a jelmezbe, abban a pillanatban átlényegülök. Szólít az ügyelő, megyek a színpadra, közben valami különös erő kerít hatalmába. Megvilágítanak a fények, elkezdem a szövegemet, már nagyon messze járok. Nehéz megfogalmazni, hogy mi ez. Azt hiszem, varázslat.

– Ezek a beidegződések kikapcsolhatók? Vagy a színész a privát életben is színész?

– Lehet, hogy van ilyen kolléga, de én a színházon kívül normális emberi életet élek. Persze néha odajön hozzám valaki vásárlás közben és gratulál valamiért. Na, olyankor egy pillanatra muszáj visszaváltoznom színésszé, de aztán civilként megyek tovább. Sosem szerettem a társaság középpontja lenni. Az az igazság, főleg művészekkel, kollégákkal töltöttem együtt az időt, rendszerint a Fészek Klubban kötöttünk ki. Ha néha mégis elkeveredtem valahová, ahol rajtam kívül nem volt más színész, igyekeztem láthatatlanná válni.

– Nem kellett sztorizgatnia?

– Ha volt köztük valaki, aki látott a színházban, azzal eldicsekedett előttem. Egyébként békén hagytak. Inkább az orvosokat faggatták, hirtelen mindenkinek elkezdett fájni valamije.

– Ma a színész lenne népszerűbb.

– Nagyon sokan vagyunk. Felhígult a szakma. Egyik napról a másikra be lehet kerülni egy tévésorozatba bármiféle képzettség és gyakorlat nélkül. Sajnálom azokat a fiatal diplomás pályatársaimat, akiknek a színészet tényleg a hivatásuk. Figyelje csak meg, általában nem ők kapnak lehetőséget, hanem az ismeretlenből hirtelen felbukkanó képzetlen médiaszereplők. Képesek ugyan hangosan elmondani a szöveget, de abból még nem lesz színészi alakítás.

– Miért vált ez gyakorlattá?

– Vádaskodás lenne, ha ennek okait elkezdeném találgatni.

– Az ön kortársai a mai generációtól jelentős mértékben eltérő értékek és elvek alapján teremtettek életművet. Mára nemcsak a világ változott hatalmasat, hanem a színház is. Érdemes egyáltalán összehasonlítani múltat és jelent?

– Nem lenne értelme. Az élet mindig arra megy, amerre akar, mi meg vagy eltaláljuk azt az utat, vagy nem. Az én osztályomban negyvenöten kezdtük a főiskolát, és nyolcan végeztünk. Voltak köztünk olyanok, akikről sejteni lehetett, hogy elhagyják a pályát, de végül ők is megtalálták a helyüket. Ezzel szemben most hihetetlen mértékben elszaporodtak a színészképzők és a tanodák, de ettől sajnos még nem lesz több jó színész.

– Túlkínálat van.

– Miközben színházon kívül alig találni munkát. A televíziókban nem készülnek tévéjátékok, filmek, mint régen. Hiába van rengeteg rádiócsatorna, nem hallani rádiójátékokat sem. Mozifronton látni némi változást, de ott meg igencsak megcsappant a nézőszám. A logika éppen azt diktálná, kevesebb színészre van szükség. Nekünk még megadatott, hogy a rádióban voltak színházi közvetítések, a televízió is felvett bizonyos előadásokat. Aki nem jutott el színházba, az is követhette a pályánkat, észrevehette, ha valamiben kiugró alakítást nyújtottunk. Manapság ilyesmire nincs pénz, amúgy is kevés jut a kultúrára.

– A kritikus, a néző, a színész is tisztában van vele, hogy ki mikor brillírozik. Egybeesnek a vélemények?

– Általában igen. Mondhatunk bármit: a közönség csinálja a színészt. Ha valaki jól játszik, azt megjegyzik, és legközelebb miatta mennek moziba vagy színházba. Hogyan is lehetett volna másképp Gérard Philipe vagy Bruce Willis az, aki lett?! De továbbmegyek: a rendezőt meg a színészek csinálják. Amikor valaki jegyet vált, nem feltétlenül azt nézi, ki rendezte a darabot, döntését jobban befolyásolják a színpadon látható művészek. Azért játszunk, hogy megnyerjük a közönséget. A színház kicsit olyan, mint a vendéglő. A tulajdonos annak örül, ha a vendég távozóban megjegyzi, ide máskor is eljövök. A színésznek is lételeme, hogy a néző akarjon még látni bennünket.

Bodrogi Gyula, színész, Nemzet Színésze,


Bodrogi Gyula Wolsey bíboros szerepében Robert Bolt Egy ember az örökkévalóságnak című drámájában.
Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Akkor önnek óriási szerencséje van!

– Mondhatjuk. Vissza szoktak jönni. Tegnap néztem a tévében egy külföldi focimeccset. Bravúros játék volt. Az egyik fél háromszor rúgott kapura, mindegyikből gól lett, miközben a másik csapat legalább nyolcszor került helyzetbe, de a labdát egyszer sem tudták belőni a hálóba. Hát ilyen a szerencse. Mondok saját példát. Annak idején számtalan gyerekdarab készült, de ki gondolta volna, hogy a Süsüből lesz sztár.

– Esküszöm, nem akartam szóba hozni az egyfejű sárkányt, hiszen annyit beszélt már róla. Mitől népszerű még most is ez a bábfilm?

– A negyven évvel ezelőtti sorozat kiállta az idők próbáját, a mai gyerekek számára is nézhető. Süsü megérinti az emberek lelkét. Úgy hallottam, hogy készülnek új epizódok, természetesen Csukás István írja őket. Szerintem a siker garantált.

– Mit szoktak olyankor mondani, ha nincs siker?

– Ráfogjuk a közönségre. El ne higgye! A közönség mindig zseniális. Belebetegednék, ha egyszer azt érezném rajtuk: anyukám, úgy unatkoztam, legközelebb máshová menjünk.

– Hajdanán a Vidám Színpad direktoraként minden este izgult, hogy jön-e a közönség?

– Nem tettem mást, csak figyeltem. Azt a darabot, amelyik elnyerte a közönség tetszését, sűrűbben játszottuk. Ami pedig döcögősebben ment, azt elfelejtettük. Ugye, milyen egyszerű? Az emberek szórakozni jönnek a színházba. Ami nem azt jelenti, hogy visítva nevetnek, hanem azt, hogy leköti őket a darab, és együtt lélegeznek a színészekkel. Legyen az tragédia vagy vígjáték. Sokan szándékosan összekeverik a szórakozást a nevetéssel. Én azt mondom, nemcsak nevetve, hanem sírva is lehet szórakozni.

– Pontosabban?

– A színész számára nem létezik műfaj. Neki a szerepet kell eljátszani.

– Mondott már nemet valamire?

– Még soha. Ha egy darabban a rám osztott szerep nem olyan jó, nem azon kezdek el gondolkodni, mire való hivatkozással adhatnám vissza, hanem azon töröm a fejem, miként tudnám érdekessé tenni akár csak három percre is.

– Nézőként milyen előadásra ül be?

– Amelyiknek jó híre van. És legyen szórakoztató, hiszen kikapcsolódni megyek.

– Változott az évtizedek alatt a munkabírása? Csak azért kérdezem, mert most is nyolc produkcióban láthatjuk!

– Hogyne változott volna. Régen nem volt gond három órát a vállamon vinni, de manapság megelégszem kisebb feladatokkal is. Legyünk őszinték, nem egy 85 éves színészért rohannak a nézők a színházba. Itt vannak a fiatalok, hadd arassák le ők a babérokat.

– De ha ön belép a rivaldába, nyílt színi tapssal fogadják…

– Az az idősebbek hitele miatt van.

– Nem tudna meglenni színház nélkül, ugye?

– Most már nem. Az idő múlása a megszólításokból is lemérhető. Gyerekkoromban Öcsinek, Gyuszikának, színészként Gyuszinak, Gyulának hívtak, most meg már Gyuszi bácsi vagyok. És míg fiatalon az egészségtől kicsattantam egy hétre, most kicsattanok másfél órára.

– Mi a titka a derűjének?

– A hozzáállás. Kissrácként annak is örültem, ha a Mikulástól virgácsot kaptam. Mások meg zokogtak miatta. Én ajándéknak fogtam fel. Azért tudok minden kitüntetésnek is örülni, mert azonkívül, hogy játszom, nem teszek értük semmit.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.