Bohumil Hrabal: Bizonyos fokig magyar író is vagyok

Bár Hrabal nem tartozott a legkalandosabb életű írók közé, írásaiban még a legszürkébb hétköznapoknak is sikerült szép színt adnia. Brünnben született, Morvaországban. Apja nevét nem ismerjük.

Nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő, akihez anyja, Mariska 1920-ban ment férjhez. A kis Bohumilt az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa, valamint a munkások történetei. 1935-ben érettségizett, majd beiratkozott a prágai Károly Egyetem Jogi Karára, de a háború és a német megszállás miatt tanulmányait csak 1946-ban fejezte be.

A háború alatt rövid ideig vasúti forgalmistaként dolgozott Kostomlatyban, de volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, és az 1950-es években a kladnói vasműben ténykedett fizikai munkásként is.

Negyvenéves korában kezdett írni. A nymburki sörgyárban eltöltött gyermekkor élményei és a kisvárosi hangulat Hrabal számos későbbi művében alapvető motívumként jelenik meg. Több könyvéből készült film, mint a Sörgyári capriccio vagy a forgalmista élményeit feldolgozó Szigorúan ellenőrzött vonatok, amely Jiří Menzel rendezésében Oscar-díjat nyert. Ezt a két filmet Magyarországon is nagy sikerrel vetítették a mozikban a hetvenes-nyolcvanas években.

A „melós” emlékei jönnek elő számos írásában is. Hrabalt elbűvölték azok a beszédstílusok, amelyeket sokféle foglalkozása közepette és a külvárosokban, kisvárosok sörméréseiben végzett tanulmányai során felfedezett. Történeteinek alakjai olyan nyelven beszélnek, amely a stílus ínyenceit ritka műélvezetben részesíti.

Az író a XX. századi cseh irodalom legnépszerűbb alakja, könyveit Európában milliós példányszámban adták ki, kedvező fogadtatása a magyar olvasók között a mai napig rendületlen. Írásaiban örök érvényű megállapításokat tesz: mint „Az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell, hogy érezze magát”.

„A betegség repülővel jön és gyalog távozik.” „Bizonyos foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül.” „Két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd.” „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” „Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.” Illetve a „Szeretem hátulról nézni a bekapcsolt tévét”.

Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között öt alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal. Tudtam, hogy az író hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyájára, hogy a macskáit megetesse. Több nap is találkoztunk a vityilló kerítésénél, de mindannyiszor gorombán elzavart. Aztán egyszer felkiáltott: „Te kitartó barom vagy, adok neked interjút!” Így született meg az első beszélgetés.

A házban, ahova végre behívott, az előtérben tejeskonzervek sorakoztak, macskákat ábrázoló újságkivágások, s egy francia konyak már üres fadoboza állt. A szobában meleg volt, a kályhában fahasábok tüze pattogott. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép.

– Ott vannak a székek, ti bitangok! Szóval, tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig „ganz unmöglich”, azaz teljesen lehe­tetlen.

– Sok az ellenzője, akik olvasván annyit mondanak, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.

– Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek, meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog.

Ez olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az „enfant terrible”, a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, és ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Na, ez az én hajtóerőm!

– Könyvéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból az akkor 28 éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. Menzel elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Mit jelentett önnek a Jiří Menzel-féle Oscar-díj?

– Várjunk csak! – emelte fel a mutatóujját. – Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na, persze, végül is én írtam, én vagyok a lelki atyja. És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, „shocking”, azaz sokkoló volt.

– Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?

– Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, páran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.

– Hány nyelvre fordították le?

– Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Amikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész könyvrakományomat.

És akkor a Hungária kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egyetlen szombat délelőtt.

– Bizony, elfogadnánk önt magyar írónak.

– Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten.

Azért örülök, hogy itt voltatok. Biztosan kaptok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld. Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük.

Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia.

– Melyik a legkedvesebb sörözője?

– Ahol nevetnek.

– És minden prágai sörözőben nevetnek?

– Hülye kérdés.

– De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.

– Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminiszté­riumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt.

Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét.

Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat.

Ekkor előrehajolt és felkiáltott:

– Te egy tatár vagy! Neked is olyan kiugró pofacsontod van, mint nekem! Te tatár, magyar vagy, arab vagy! Én is az avarok és a tatárok leszármazottjának tartom magamat. Hirtelen haragú vagyok, aki szívesen megsértődik. A magyarok is hasonló természetűek, tehát tele vagyunk közös tulajdonságokkal.

Az én legszebb úti élményeim mindig Magyarországhoz kötnek. Emlékszem, amikor a Hortobágyi Csárdában este tizenegy órakor felkeltettük a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekünk. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni.

Egy-két hónap múlva a Tisza olyan lesz, mint a kávé. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz. Ha emigrációba vonulnék, akkor biztos, hogy Szegedet választanám. Halat eszegetnék, a cigányok pedig ott játszanának nekem.

Bohumil Hrabal, a magyarok barátja három évvel később, 1997. február 3-án galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Elege lett mindenből.

Halála hrabalian szatirikus, fekete humorral megkomponált öngyilkosság volt. Magyarok iránti alázatát, szeretetét mai napig újra és újra kiadott könyvei őrzik.