Ötven éve, 1970. május 14-én, 15-én súlyos természeti csapás érte Szatmárt – több helyen is átszakította a töltéseket a Szamos és a Túr, félszáznál is több település került végveszélybe. Az alig másfél nap alatt lezajló dráma emberek tízezreit űzte el otthonukból.

Csak a közös erő segíthetett

Ötven évvel ezelőtt május 14-e csütörtökre esett. A mátészalkai Esze Tamás Gimnázium és Szakközépiskola III/E osztályának harmincegy fiú tanulója közül sokan ki nem állhatták ezt a napot.

Tele nehéz, zsúfolt tantárgyakkal, megtetézve egy matekórával – legszívesebben meg is szöktek volna. Ezen a csütörtökön sokan meg is szöktek, köztük e sorok írója is. De nem a matekóra elől menekültünk. A Szamos menti osztálytársaink reggel már aggasztó híreket hoztak hazulról. Vészesen árad a Szamos, az emberek attól félnek, hogy a töltések nem bírják a nyomást.

A városban is nagy volt a nyüzsgés. Nyírbátor, Nyíregyháza felől teherautók s mindenféle nagy gépek tucatjai száguldottak Csenger, Fehérgyarmat felé. Az általános izgalom átragadt ránk is, nem is bírtuk délnél tovább.

Még hátra lett volna egy óránk, de mi vagy húszan összepakoltunk, s irány a Szamos! De hová? S mivel? A buszok, a vonatok már nem jártak, a folyó pedig majd’ húsz kilométer. Jártak azonban teherautók, nagy dömperek, munkagépek. Minket, ötünket egy billenős dömper vett fel, nagy halom homok tetején hasalva száguldottunk be Tunyogmatolcsra.

Mindenki mentett és menekült, egész utcákat, falvakat építettek újjá. Fotó: Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény

De ami ott fogadott bennünket! Az embernek csak háború idején lehet ilyen látványban része. A falu tunyogi feléből a Holt-Szamoson át egy keskeny hídon lehet átjutni Matolcsra, majd a Szamos és Fehérgyarmat felé. A kis hídnál összetorlódott a rengeteg jármű, mindenünnen emberek özönlöttek a töltés felé.

A főutca végén, felkanyarodva az Új-Szamos hídjára megint összeszűkült az út, de innen már a gáton mentek jobbra is, balra is a homokkal, homokzsákokkal megrakott autók, a gumicsizmás emberek. A gát koronájától fél méterre rohant a piszkos víz, de ez csak akkor lett igazán félelmetes, amikor felléptünk a hídra.

Az összeszűkült mederben tajtékozva fortyogott a Szamos, a régi vasúti híd szabályosan remegett. Megbabonázva néztük a talpunk alatt őrjöngő folyót, amikor egy ember elzavart bennünket.

Szürke, esőre álló idő volt, s már kezdett sűrvedni, vonat és busz híján gyalog indultunk haza. Majd stoppolunk, mondtuk, de jó darabig nem vett fel bennünket senki. Majdnem hazáig gyalog kellett mennünk, de szinte végig az út menti árokban, mert a teherautók olyan sűrű sorban mentek, mint a hangyák, amikor esőt éreznek.

Hajnaltájt Szatmárban is eleredt, s csepergett egész nap, egész este. De nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy több helyen is átszakadt a gát, fél Szatmárt elöntötte a víz.

Az akkori számítások szerint a teljes kár a 2010-es árakkal számítva megközelítette a 170 milliárd forintot. Fotó: Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény

Az embereket a mai napig foglalkoztatja a kérdés: mi vezethetett a Szamos-völgyi katasztrófához? A választ Szlávik Lajos emeritus professzornál kerestük, aki frissen végzett hidrológusként maga is részt vett a védekezésben, az árvíz utáni újjáépítésben.

A Magyar Hidrológiai Társaság elnöke – aki korábban a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője is volt – elmondta, hogy abban az időben nemcsak a Szamoson, hanem a Tiszán, s annak minden mellékfolyóján is rendkívül heves árhullámok vonultak le. Azok előidézésében pedig már az 1969. no­vember végével kezdődő időjárási viszonyok is jelentős szerepet játszottak.

A hosszú őszi szárazságot csapadékban gazdag időszak követte, a hegyekben pedig jelentékeny hótömegek halmozódtak fel. A tavasz beköszöntését március első felében kisebb, a hónap végén már tekintélyes, hóolvadásból származó árhullámok jelezték, s mivel az ismétlődő áradások miatt a medrek nem tudtak kiürülni, az árhullámok mind nagyobb szintről indultak.

Áprilisban s májusban is rengeteg volt az eső, a patakok, folyók magas szintje állandósult a Felső-Tisza vízgyűjtőjében. Voltak helyek, ahol 150–180 milliméter esett le szűk két nap alatt, csaknem az egész évi csapadékmennyiség egyharmada!

Az embereket a mai napig foglalkoztatja a kérdés: mi vezethetett a Szamos-völgyi katasztrófához? Fotó: Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény

A rengeteg vizet már nem bírta befogadni a korábban átázott talaj, a lezúduló víz a medrekben összpontosult, és heves, egymásra futó árhullámokat váltott ki valamennyi folyón.

Szatmárban az árvízi helyzet szinte néhány óra alatt alakult ki. A területi szervek természetesen tudtak a megindult árhullámról, de váratlanul érte őket az áradás rendkívüli hevessége. A védekezésre való felkészülésre a folyók felső szakaszán, a Felső-Tiszán, a Túron és a Szamoson gyakorlatilag nem volt idő.

A Tiszán ugyan sikerült megvédeni a falvakat, de a Túr román és magyar területen is áttörte a gátat, Kis- és Nagyhódost elöntötte a víz.

A Felső-Tisza bal parti mellékvizein, a Visón és az Izán, valamint a Nagy-Szamoson már 13-án, délben bekövetkezett a tetőzés, valamennyi mércén a korábbi legnagyobb víz szintje fölött. A Tisza tiszabecsi vízállása 1970. május 13-án, 12 órakor – az I. fokú készültség elrendelésekor – 250 cm volt, ami 18 óra alatt, május 14-én, 6 órára 430 cm-t emelkedett, 680 cm-rel tetőzött, 107 cm-rel meghaladva az addigi legnagyobb vízállást.

Ez a vízszint megegyezett a töltés koronaszintjével. Az áradás leghevesebb szakaszában a vízszintemelkedés mértéke 2 óra alatt 106 cm volt! A Szamos dési vízmércéjén este 7 órakor érte el a vízállás a maximumát 882 cm-rel, példátlan mértékben, 317 cm-rel az addigi legnagyobb szint fölött.

A Szamoson volt a legdrámaibb a helyzet. A folyó május 14-én, este nyolckor 902 centivel tetőzött Csengernél, 159 centivel meghaladva az 1888-ban mért, addigi legmagasabb értéket. A vízszint sok helyen 10-30, sőt egyes helyeken akár 40-50 centiméterrel is meghaladta a töltés koronaszintjét.

A védekezők gigászi küzdelemmel órák alatt építettek ki több mit 20 kilométer hosszban nyúlgátat, de a koronán átcsapó víz fokozatosan gyengítette a töltést, és a rendkívüli erőfeszítések ellenére május 15-én, hajnali 2 és 4 óra között előbb Nábrádnál, a jobb parton keletkezett két szakadás, majd a bal parton Tunyogmatolcsnál is áttört a víz.

A Szamosköz tragédiáját azonban nemcsak ezek okozták, hanem döntően a folyó romániai szakaszán történt események. Ott ugyanis május 14-én, 17 és 20 óra között a folyó jobb parti gátja Szatmárnémeti térségében kilenc helyen szakadt át, e gátszakadások együttes hossza meghaladta az ezer métert.

Az országhatáron átömlő hatalmas víztömeg a terep lejtésvonalát követve a Szamos és a Túr közébe zúdult, elzárva a menekülés és a védekezés útját. A gátszakadások következményeként a Tisza-Szamosközben 350, a Szamos-Krasznaközben 87, összesen 437 km² került víz alá.

Az ár elöntött 45 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5 ezer épületet, megrongált másik 4 ezret, s odaveszett rengeteg ló, szarvasmarha, juh, sertés. 2010-ben, a 40. évforduló alkalmából megbecsülték az árvízkárok aktuális összegét. Az akkori számítások szerint a teljes kár a 2010-es árakkal számítva megközelítette a 170 milliárd forintot.

Az ár elöntött 45 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5 ezer épületet… Fotó: Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény

Szatmár azonban nem maradt magára. Az egész ország összefogott a romba dőlt falvak helyreállításához. Júniustól december végéig 7,5 ezer ember, köztük mintegy 3000–3500 szakmunkás dolgozott megfeszített ütemben az újjáépítésen, amelyhez 1,5 millió tonna építőanyagra, például csak falazóanyagból mintegy 135 millió darabra volt szükség.

Csaknem 70 ezer vagon építőanyag érkezett, annak kiszállításában naponta 800–1000 teherautó vett részt. Mintegy 5 ezer új lakóház, sok új kultúrház, iskola, óvoda, községháza épült, kiépültek a vízi közművek, az életkörülmények jelentős javulására utalva nevezte a térség lakossága utólag a 70-es árvizet „aranyvíznek”.

De a köszönet sem maradt el: minden faluban van legalább egy új utca, amely az építőkre utal.

Az 1970-es árvízkor tönkrement több száz középület, iskola, óvoda, egészségház, kultúrotthon, megsemmisült több ezer lakóház, melléképület.

Úgy tűnt, Szatmár sohasem fogja kiheverni ezt a csapást, de az országban addig alig látott összefogás bontakozott ki, és még az év őszén a legtöbb újonnan épült házba beköltözhettek a földönfutóvá vált lakók, és hamarosan a tönkrement középületek helyén is újak emelkedtek.

A térség feltámadt, de a lakók a mai napig gyakran emlegetik azokat a nehéz időket.

Panyolai napló

Széles Gyula, a Szamos-parti Panyola egykori, ma is nagy köztiszteletben álló pedagógusa naplójában lejegyezte a helyi árvizes eseményeket. Torokszorító olvasmány.

Május 14., csütörtök. Mint máskor, folyik az élet, végzik a tavaszi munkát és készülnek pünkösdöt ünnepelni… Normális tavaszodás sok esővel… Hasonló május eleje is. Nálunk is sok, de a Kárpátokban még több csapadék hullik…, s árad a Szamos.

A vízügyi igazgatóság riasztja egységeit, honvédségi szállító járműveket kérnek, megérkezésük után munkához is látnak. Délután sok csodálkozója akad a mindent elsodró és gyorsan emelkedő szennyes áradatnak a Szamos töltésénél… Estére már a falu munkabíró férfijai homokot hordanak a gépjárművekkel szükség esetére.

Május 15., péntek. Éjfél után két óra, gyengül az áradás, fél háromtól szemmel látható gyors apadás. Mindenkiben a kétely, ez sem megnyugtató jel, s valóban, Nábrádnál a Szamos átlépi és át is szakítja a gátat. A faluban az izgalom cseppet sem kisebb. A gyerekeket, öregeket az iskolákba gyűjtik, reggel azonban ki-ki hazamegy.

A pillanatnyi veszély elmúlik, de ami történik, újabb veszély forrása: a Túr felől lesz baj! Reggel már megkezdik a tsz-központ kiürítését. A szép állatállomány minden darabját sikerül a belterületre terelni. Megkezdődik a védekezés a Túr vize ellen. A hivatalsegéd dobolással adja tudtul, hogy idősek, gyerekek, betegek kétnapi élelemmel a rendelkezésre álló kétéltű járműveken és helikoptereken meneküljenek.

Május 16., szombat hajnal. Kemény, pihenés nélküli éjszakák. A Rákóczi utca, Dózsa György utca végveszélyben, a nedves, átázott töltésben megkeresi a víz az utat…. A lakosságot telepítik, 15 fordulóval helikopter viszi a távozni akarókat a sportpályáról. Egész nap a Kismező árka töltésének megerősítése folyik, s ez tart, míg homokzsák áll rendelkezésre.

A víz csak emelkedik! Emberfeletti küzdelem, már 160 cm magas a gát földből és homokzsákokból. Este 10 órakor a víz átlépi ezt is, és Csonkavég irányába zúdul befelé, maga előtt mossa a kisebb melléképületeket. Nincs menekvés! Recsegnek, ropognak a volt Újsor házai és Tóvég masszívnak látszó épületei. A Kismezőn előretörve az ár a temető felől elönti Mezővéget.

Május 17., pünkösdvasárnap. Rohan az ár, délutánig elönti a falut, csak a magasabban fekvő Szamosvég utca és a templom környékének házai, udvarrészei és a kövesút maradnak ki a vízből.

Május 18.,pünkösdhétfő. Hajnalban megnyitják a Túr zsilipjét Olcsvaapátinál, és megáll az áradás, de még nem apad.

Május 19., kedd. Műszaki katonák hajnalban kirobbantják a Tisza-töltést Olcsvaapátinál a kis-tiszai rév és a zsilip között. Megindul a lassú apadás. Az emberek reménykednek annak ellenére, hogy a házak, melléképületek egyre-másra dőlnek össze… A közös és háztáji állatok a Szamos-töltésen találnak menedéket, összevágva, leborotválva az egyáltalán lecsíphető növényzetet, az elérhető faágakat.

A Szamos gyors apadása után az ártéri fák kérgét, lombját is leeszik, a központban a fenyőfák ágait kopaszítják le. Még e napon a tsz brigádvezetői a raktárból sertéstápot hoznak ki, és a száraz kövesúton végigszórják. Ezt eszik a jószágok, és az árokból isznak rá.

Május 20., szerda. A honvédség kétéltű járművekkel 200 mázsa tápot hoz Szamosszeg felől, melyből bizottság jelenlétében 1-1 zsákkal juttat a gazdáknak… Lassan megindul az élet, de ez már az újjáépítés története.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.