A betlehemi töltődés napjaiban a fél ország úton van: ki szeretettől, ki aggódástól, ki pedig bűnbánattól vezérelve, kezében menetjeggyel keresi a helyét a Keleti pályaudvaron valamelyik kupéban, aztán, ha lehet, az ablak mellé fészkeli magát megtérni igyekvő tékozlóként, miközben még a ábrázatáról is jászoli jámborság sugárzik.

Csodavárás a Keletiben

Már csaknem 200 esztendővel ezelőtt is – Széchenyi az 1825-ös ország­gyűlésen vetette fel először – a vasút fejlesztése jelentette a személyi és áruszállítás jövőjét, aztán pár évtizeddel később bellusi Baross Gábor vasminiszter fel is vásárolta a magánkézben lévő szakaszokat, és sínre tette a Magyar Királyi Vasutat.

A Keleti pályaudvar bejárata fölötti íves mélyedésből a gőzmozdony feltalálójának, George Stephenson brit tudósnak a szoboralakja már 137, az épület előtt Baross Gábor vasminiszternek, a hazai vasút felvirágoztatójának bronzba öntött, rezzenéstelen tekintete 123, míg a mezőkövesdi illetőségű Balog János kocsitáblázó vas­utas savószínű szeme csupán 33 esztendeje szemléli és figyeli az ország legnagyobb „kormos paripa” állomásának utazóközönségét. Igaz, hármójuk kö­zül a matyóföldi cigányprímás gyereke viseli a legcsekélyebb rangot, viszont nélküle, a táblái nélkül kevesen találnák meg időben a vonatukat, rajta a helyüket.

– A mai napon eddig 61 szerelvényt tábláztunk fel a társammal – néz a kora estében karórájára János –, aszerint, hogy hová közlekedik, és melyik vagonba milyen jeggyel lehet szabályosan felszállni. Több száz kupén kell végigmenni, de gyorsan ám, mert az emberek újabban nagyon türelmetlenek, főleg péntek délután, amikor elhagyják, és vasárnap este, amikor ismét elözönlik a várost.

Évente országnyi, azaz több mint 10 millió utas fordul meg az építésekor még Központi pályaudvarnak nevezett Keletiben, amelynek jelentőségét Baross miniszter már a kezdet kezdetén meghatározta: „Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony is Budapestre jöjjön kalapot venni.” Hogy jött-e, nem tudni, de leszármazottjai könnyedén részesei lehetnek a naponta átlag 30 ezer fős utasforgalomnak.

Az 1880-as évek Európájának egyik legkorszerűbb, két 43 méter magas toronnyal ékesített közlekedési csomópontját a felvidéki – ma szlovákiait kell mondani – születésű Rochlitz Gyula tervezte, aki tanult Pesten, Bécsben, és aki Görgey Artúr közvetlen közelében részt vett az 1848-as szabadságharcban. Miután a haza elesett, az akkor már honvéd százados rebellisnek menekülnie kellett, de évekkel később hazatérve nagyívű pályát futott be a királyi vasútnál, amit a Ferenc József-rend lovagja címmel jutalmaztak. Neki is volt egy mellszobra a csupa réz és ólomüveg pályaudvari vendéglőben, de a két világégés közepette egyszer csak eltűnt. (A sors jóvoltából innen, a fő művétől csupán pár száz méterre nyugszik a Fiumei úti temetőben, nehéz márványobeliszk alatt.)

Évente országnyi, azaz több mint 10 millió utas fordul meg az építésekor még Központi pályaudvarnak nevezett Keletiben… Fotó: Kállai Márton

Hogy mit tudott minderről az 1981-ben még 16 esztendős Jancsi gyerek? Feltehetően semmit, de nem is kellett neki, mert ahhoz, hogy először, még kiskorúként a sínek között krampácsolók szódavízkihordója, aztán tolatásvezető, most meg kocsitáblázó legyen, csak prímás édesapja cimbalmos bandatársára volt szükség, aki nappal a mezőkövesdi állomáson dolgozott, és aki „kiprotekciózta” Jancsinak a vizeskannahordást.

– Nekem azóta sem volt másik munkahelyem, és már nem is tervezem – mondja szomorkásan dicsekedve, miközben félve enged be számokkal és helységnevekkel teli táblabirodalmába. – Szeretek itt lenni, na, ha kicsiny is a fizetés, de úgy kell érte futkosni, mint az óraingának, akkor is, mert lettem valaki 41 év szolgálat után.

Szarvasi kávéfőzővel reprezentáló, közvetlen a főbejárat melletti irodácskája ablakából andalító a forgalmas Rákóczi utat és a Baross Gábor-szobrot vagy baloldalt a puccos Park Szálló fényeit bámulni, az pedig az ábrándozás netovábbja, amikor a helyiség 137 éve készült szögecses vas­ajtaja mögötti lépcsőkön fel lehet jutni „egészen az égig”, a toronyba.

Sokan persze nem így gondolják, azok, akik a magasságok helyett még a hideg decemberben is inkább az aluljáróba meg a váróterembe is berepkedő galambokkal együtt keresik a melegebb sarkot meg élelmet, és akik mellől látványosan elhúzódva sugdosnak össze a magyarul és nem magyarul szörnyülködő utasok.

De olykor azt is elmarták a helyéről és telepítették ki máshová, aki pedig, akár az egykori Vasminiszter uram, kiérdemelte a dicsőséget. Történt ugyanis, hogy a szintén felvidéki születésű bellusi Baross Gábornak a dualizmus legjelentősebb gazdasági és közlekedési szakemberének a Keleti főbejárata elé 1898-ban emelt szobrát a Kádár-rendszer kellős közepén 1969-ben, mert útban volt az aluljáró meg a metró építésének, egyszerűen eltakarították, és a pályaudvar Thököly úti farához, az Újpestre induló 30-as busz végállomására száműzték.

A 45 esztendeig tartó kitelepítésnek és szégyennek a Tarlós-féle főváros vetett véget 2014-ben és állította vissza miniszter urat a homlokzat elé­be, így a hűséges Balog irodájából is megint jól látható.

– Én is állandóan úton vagyok már 33 éve – mondja viccelődve János –, mióta 1988-ban Pestre helyeztek. Örültem neki nagyon, mert mi nem akartunk az asszonnyal cigányok módjára élni és nevelni a gyerekeket. Úgy képzelje meg, hogy én hajnali 2-kor keltem, mert Sajóhídvégre nősültem, ami több mint 220 kilométer innen, és 3 óra 24 perckor már a miskolci vonaton ültem, hogy 6 óra 19 perckor a Keletiben legyek. A pestiek ilyenkor kávéznak.

Indulás előtt kávé, stampedli itóka, ropi, esetleg meleg étel is kapható. Fotó: Kállai Márton

Hetente négyszer hajnalban botorkálni, pisszenés nélkül a szolgálati nadrágba egyensúlyozni, aztán ki­osonni, mint a tolvaj, csak a 4 gyerek fel ne ébredjen, derék családapára vall, aki hevenyészett számolgatásunk eredményeként havi 7 ezer sínen töltött kilométerrel számolva évente több mint kétszer kerülte meg a Földet Sajóhídvég és a Kerepesi út között. Azért csak kerülte, mert három éve az asszony, ki tudja, miért, a különválást választotta, János meg jobb híján visszakényszerült Mezőkövesdre. Azóta hajnalonta élettársa, Gabika mellett ébred, onnan jár be dolgozni.

– Sokat volt egyedül – ismeri be János –, és tudja, hogy van az? Ha a macskának viszket a hasaalja, a kerítés alatt is kimászik, csak valaki megsimogassa. Azóta másnak dorombol. Na de nekem indulnom kell a hatos vágányon álló szerelvényhez – szorítja hóna alá a kocsiszámláló táblakupacot.

Kilépve irodájából, akár egy bombatölcsér, jókora gödör fogad, részeként annak a 2 milliárdos Utasforgalmi Fejlesztés című beruházásnak, amelynek a végén itt mozgólépcső lesz és minden bizonnyal de­rűsebb látvány és kényelem fogad majd indulót, érkezőt. Most látványosan hámlanak az eklektikus épület falai, boltíves mennyezete, a MÁV-szürkét már régen ledobták magukról az ablakkeretek, miközben a három állandóan nyitva tartott bejáraton szabadon nyargal a szél, és állva, ülve sem hagy nyugtot az utazónak. Akár a pénzváltóablak körül arabul meg magyarul zajongó, erőszakoskodó „valutások”.

Táblát a helyére! Fotó: Kállai Márton

– Tíz évvel ezelőtt még taxiztam, de ezek a figurák már akkor is idejártak – mondja a Thököly úti bejáratnál strázsáló biztonsági őr. – Rákínálnak a hivatalos árfolyamra és megélnek belőle! Szemtelenek, mint a galambok, mert nézze csak meg! – mutat a Lotz Károly Terem ékességére, a vajdasági Than Mór A Vasút allegóriája című freskójára. – Látja, a kép mellett a fal pereme, aztán meg a sarkok, és néhol a kőpadló is tele van galambpiszokkal meg -tetemmel. Állandóan itt röpdösnek a fejünk fölött. Lehetetlenség őket kitiltani.

Szerencsére a vonathoz loholó, hóna alatt hangfalat, fürdőszobatükröt vagy sílécet cipelő utas csak ritkán néz körül, mert innen mindenki megy valahová. Jó harminc esztendeje „az öregebb sínbohócok szerint” még sokkal többen ültek vonatra, mint manapság, különösen most, a pandémia idején, mert akkor például egy péntek esti szerelvény 15 kocsiból is állott, azaz 1600 melóst, irodistát, diákot és kiskatonát szállított haza Borsodba, Szabolcsba vagy Békésbe.

Manapság sokszor már egy kilenckocsis szerelvény is megteszi a vasárnap délutáni visszaútra. Azokban a 424-es, füstös mozdonyokkal vontatott vagonokban gyakran születtek vagy hunytak ki cigarettafüstös, tangóharmonikás, ultipartis barátságok, kapcsolatok, olykor szerelmek a párás összezártságban.

Jó harminc esztendeje „az öregebb sínbohócok szerint” még sokkal többen ültek vonatra, mint manapság… Fotó: Kállai Márton

És a hetente százezrével ingázó vidéki emberek nemcsak dolgoztak a pesti népre, de etették is őket, hiszen a falusi asszonyok sötét színű tót ruhákban, hátukon, kezükben zöldséggel, túróval, eperrel és vágott csirkével telepakolt kosaraikkal azért ültek már hajnalban a vonaton, hogy reggel még időben a Garai, a Teleki vagy a Bosnyák téri piacon legyenek a kölniszagú, festett körmű úrihölgyek kiszolgálására.

Különösen a hétvégeken azért most is hömpölyög a melós-, az irodista-, a kollégistatömeg, és úgy, mint régen, most is Borsodból, Szabolcsból meg Békésből utaznak a legtöbben. Persze egészen más a helyzet mondjuk a szombat délután Hegyeshalmon át Bécsbe, vagy vasárnap Münchenbe induló flancosabb szerelvények utazóközönségével, akiken feltűnően virít az Armani kabát, kezükben pedig a Gucci táska, és akik lenéző grimaszokat vágnak a pályaudvari WC láttán.

Az átmenetileg előtte más célra használt helyiségben kialakított és lestrapált toalett valóban szánalmas képet mutat, ráadásul este 8 után be is zár. Hogy utána hová futkos, akit elkap a hasmars, arról a faasztalka mögött álló és a szolgáltatásért 200 forintos tarifát szedő alkalmazottnak is csak mosollyal kísért homályos elképzelései vannak.

A pályaudvar Kerepesi úti oldalán, ahol az emeleti, ma már használhatatlan kőámbitusok hiányos baluszterbabái között apró ecetfák nőnek és ahol a földszinti váróban a jegyautomaták körül gurul a PET-­palack, virít a szemét, ott állandóan várakozik egy-két olyan atyámfia, aki sohasem utazik sehová. Fülkéjük a bal oldali öntöttvas pad, poggyászuk két mindenfélével telepakolt mű­anyag ­zsák meg egy letört visszapillantó tükör, ha borotválkozni kell. Szombat délután lé­vén nevetve, kiabálva, énekelve fiatalok vonulnak végig a peronon, Nagy­atádról jöttek fel Pestre bulizni.

– Övék a világ – mondja egy kopott öregember, aki kacatokkal megpakolt biciklit tol maga mellett és a Kunszentmiklós felé induló vonathoz igyekszik. – Ebédelni járok Pestre, a Dobozi utcai átmeneti szállóba, mert ott ingyenes az étel, akár itt az utazás. Bösztörpusztán egy tanyán élek a négy kutyámmal, onnan jövök fel biciklivel meg vonattal, aztán pedig az ennivalóval meg némi használt ruhával vissza. Naponta öt órámba telik, ilyenkor legalább élek. Tudja, én vagyok az úri csöves.

Kapható itt a Bakter keserűvel töltött féldecis üvege is. Fotó: Kállai Márton

A főbejárat két oldalán és a Lotz Teremben feldíszített fenyőfákon már kora este kigyúlnak a karácsonyi fények. Ilyenkor a türelmetlenül cikázó utasok is mintha megenyhülnének, odamennek az újságoshoz, a büfékhez, először nézelődni, aztán vásárolni, mondjuk, két deci forralt bort 270 vagy egy szelet pizzát 360 forintért. Egyszerre hat helyen is lehet kávét, lángost, sört vagy Bakter keserűvel töltött féldecis üvegcsét kapni, de néhol narancs, banán is virít a csipszeszacskók között.

Régebben a fényes Utasellátó étteremben, amelynek évek óta lelakatolt bejárata mellett felejtették az étlapot, még lehetett klubszendvicset 1300, csülkös bablevest 1400, borjú bécsit 3500 forintért rendelni, utána pedig egy 1050 forintos gesztenyepürét nassolgatni.

Fagyosan ácsorgok az ország legnagyobb, 13 sínpáros vasparipa-istál­lójának üvegtetős csarnokában, és hallgatom a tájékoztató, figyelmeztető, útbaigazító hangos közleményeket. Amióta 1884-ben megnyitották az eklektikus stílusban épült állomást, azóta több mint két Európára való ember fordulhatott meg a peronjain, indulhatott el, illetve érkezhetett meg fényes vagy koszlott kitérőkkel tarkított úti céljához.

Balog János kocsitáblázó hűséges, mert negyven éve csinálja. Fotó: Kállai Márton

A Keleti nem más, mint egy sokszínű, sokféle embernek épített reménybázis. Éppen fordulnék a kijárat felé, amikor integetve siet felém a matyóföldi Jancsi gyerek, a hűséges Balog János kocsitáblázó, aki másodmagával már az ötvenegyedik szerelvényt dekorálta ki kora estig.

Beszélgetve kísér a peronon, miközben egy valamikor földre pottyantott szaloncukor kerül a lábunk elé. Megállunk, fölvesszük, hogy véletlenül se lehessen rátaposni.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.