Anyai ágon magyar, apai ágon bolgár. Bonyolult egyensúlyban tartja kettős identitását. Sorra írja a könyveit, megjelenésre vár a Haramiák lakomája című esszékötete. Doncsev Toso kultúrdiplomata-íróval beszélgettünk.

Doncsev Toso: Mindhalálig nemzetiséginek maradni

– Mi is az a haramiák lakomája?!

– Egy bolgár étel neve, túl azon, hogy a júniusban megjelenő kötetem címe. Étel- és életrecepteket osztok meg az olvasóimmal, ha úgy tetszik, szabálytalan szakácskönyvet írtam, de nevezhetném egy bolgár-magyar származású irodalmár kalandozásainak is.

– Hihetetlenül gazdag életút áll ön mögött. Nehéz kiválasztani történeteket, emlékeket a kincsestá­rából?

– Nem egyszerű. Gondoltam, az étkezési szokások érdekesek lehetnek, már csak azért is, mert az asztalt körülülő család tagjai egyszerre képviselik a múltat, a jelent és a jövőt. Édesanyám magyar, édesapám bolgár, így hát két nemzet étkezési szokásairól tudok elmélkedni.

Néhány érdekes megfigyelésemről is írok, amikor például az ELTE menzáján ebédeltem, mindig én álltam fel utolsónak az asztaltól, a szófiai tartózkodásaim során pedig elsőnek fejeztem be az étkezést, holott ugyanabban a ritmusban ettem. Ennek az a magyarázata, hogy eltérő a magyar és a bolgár emberek mentalitása, illetve az ételféleségek is mások. Egy gulyás mellett nem lehet hosszan elbeszélgetni, mert közben kihűl a leves, viszont a rostonsültek és a saláták elfogyasztása minden gond nélkül elhúzódhat hosszabb ideig. Nálam párhuzamos ez az időérzék.

– Egyébként milyen étel a haramiák lakomája?

– A magyar zsiványpecsenyéhez hasonló. A nyársra húzott húst, hagymát és szalonnát faszénparázson sütögetjük, majd a tálalásig állni hagyjuk a cserépedényben lévő, almaszeletekkel, mazsolaszemekkel, citrommal, fahéjjal dúsított vörösborban. Egyszer, amikor Ta­tán tartózkodtunk a feleségem szüleinél, és látogatóba jöttek a ro­ko­naik, ezt a specialitást készítettem el nekik. Így aztán egy kalap alatt nemcsak egy bolgár ételt, hanem engem mint balkáni ivadékot is megismerhettek.

– Származása miatt érték hátrányok valaha is?

– Magyarországon törvénybe ik­­tatottan 13 nemzetiség polgárai élnek és gyakorolják a jogaikat. Személy szerint nekem sosem voltak konfliktusaim, amint a magyarországi bolgárság indentitásának megőrzését, a magyar társadalomba való integrálódását is könnyebbé tette, hogy a bolgár és a magyar nép között közös országhatár hiányában nem alakultak ki nagypolitikai konfliktusok.

Már a magyarok bejövetele előtt is éltek itt bolgár szlávok, de a jelenkori bolgárokat inkább a XIX. század végi vándor bolgárkertészek leszármazottainak tekinthetjük, akik hajóval és vonattal ingáztak a két ország között, ezért a helyi lakosság vagy a gazdálkodói réteg nem érezte, hogy miattuk bármiféle érdeksérelem ér­né őket.

– Az ön elődei is bolgárkertészek voltak?

– Igen. Az őseim a közép-bulgáriai Draganovo községből származnak. Hajdanán a dédapám járt Magyarországon, sőt nagyanyám ke­lengyéinek jelentős részét innen vitte. Amikor kamaszként felmásztam a családi ház padlására, egy ládában találtam elrakva „Jó reggelt!” magyar feliratú, kézzel szőtt vászontörülközőket. Nagyszüleim öt gyereket neveltek fel, apám Budapesten kötött ki, s itt találkozott anyámmal, akinek elődei felvidéki magyarok voltak. Én tehát a nővéremmel egyetemben magyarországi bolgár vagyok.

– Ezzel az identitással természetes volt, hogy a bolgár kultúrával, nemzetiségi kérdésekkel foglalkozzon?

– Nem akarok ideológiát gyártani, de ha visszagondolok az eddig megtett utamra, kétségtelenül volt benne egyfajta sorsszerűség. Elfogadtam, hogy ezt a „batyut” kaptam az élettől. Magyar iskolába jártam, nem beszéltem jól bolgárul. Aztán 16 éves korom körül – egy bulgáriai útról visszatérve – elkezdtem keresni az önazonosságomat.

Az egyetemen bolgár szakra jártam, egy évet tanultam a szófiai tudományegyetemen is. A kandidátusi értekezésemet A magyarországi bolgár áttelepültek etnikai identitása címmel írtam. Pályám során dolgoztam könyvtárban, kulturális intézetben, bolgár nagykövetségen, sőt sajtótudósító is voltam, a rendszerváltás után pedig sokat foglalkoztam nemzetiségi ügyekkel.

Doncsev Toso. Fotó: Németh András Péter

– Mennyire bonyolult egyensúlyban tartani a bolgárságát és a magyarságát? Vagy néha „felülkerekedik” valamelyik?

– Lényeges kérdést vetett fel, szembesülnöm kellett ezzel a hétköznapi kapcsolataimban is. A vidéket járva sokszor megjegyezték: hogy lennék én bolgár, amikor jobban beszélek magyarul, mint aki itt született. Bármelyik identitásomat helyezném előtérbe, az olyan lenne, mintha engedném levágni az egyik karomat. Az persze sokkal nehezebb állapot, ha félig magyarnak és félig bolgárnak nevezem magam. A hivatali adminisztráció számára elfogadhatóbb, ha valami fekete vagy fehér.

– Csak bolgárként élni Magyarországon nehezebb?

– Ezzel a kérdéskörrel máshogy foglalkozik a tudomány és máshogy a politika. A magyarországi nemzetiségiek közül a bolgár csak az egyik népcsoport, melynek alakulását – beleértve a személyes sorsokat is – mindig nagyban meghatározta az aktuális magyarországi történelem. A bolgárok a többi nemzetiségtől, például a németektől, szlovákoktól, horvátoktól, szerbektől eltérően nem lakosságcserék vagy betelepítések révén kerültek az országba.

Az itteni bolgárság önálló népességként való kialakulása gyakorlatilag a második világháború utáni határlezárások után történt meg. Mindazonáltal 1914-ben már volt egyesületük, sőt közadakozásból iskolát és templomot is építettek nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. A XIX. század végétől a XX. század közepéig a magyar királyság, illetve a bolgár cárság azonos elveket valló szövetségesként tekintett egymásra, így elkerülhették a feszültségeket.

A magyarországi bolgárok a többi nemzetiségtől eltérően nem voltak magyar állampolgárok – a szocializmus idején például Magyarországon élő külföldi állampolgárokként tartottak bennünket számon –, ami azért okozott nehézségeket a hétköznapi életben. A Monarchia idején ötezer, ma pedig ezerhatszáz lelket számlál az itteni bolgár közösség.

– Nagy feltűnést keltett, amikor 1992-ben meghívta az emigrációban élő II. Simeon bolgár cárt Budapestre?

– Nem kicsit! Akkoriban a bolgár ortodox egyház közép-nyugat-euró­pai központjának Budapestet jelölték ki. Ennek az volt a feltétele, hogy legyen olyan bolgár templom, ahol rendszeresek az istentiszteletek. A több országot érintő egyházkerületet Simeon metropolita vezette, akivel igen jó kapcsolatba kerültem, úgy is, mint a Magyarországi Bolgárok Egyesületének frissen kinevezett ügyvezető elnöke.

Beszélgettünk a bolgár rendszerváltozásról, melynek során szóba került II. Simeon cár, aki készült vissza szülőhazájába, hogy részt vegyen a választásokon. Ezt persze a bolgár politikusok jobb- és baloldalról is megpróbálták megakadályozni. Nos, ebben a helyzetben az excár budapesti látogatása egyfajta lakmuszpapírként működött: mit szólnak felbukkanásához a bolgár politikai szereplők? Felkerestem volt egyetemi társamat, Jeszenszky Géza külügyminisztert, aki a terveink hallatán idegesen simogatta a szakállát, de igazából nem zárkózott el előle, hiszen végül is az utolsó bolgár uralkodó magánkezdeményezésre utazott hozzánk, a bolgár közösség finanszírozta az ittlétét.

II. Si­meon négy napig vendégeskedett Budapesten, amit történelmi jelentőségűnek tarthatunk, hiszen hosszú egyiptomi és spanyolországi emigrációja után a térségbe ide jött vissza először, majd később Bulgáriába is visszatért, sőt kétszer kormányt alapíthatott és két cikluson át miniszterelnök volt.

– Mire a legbüszkébb a közéleti pályafutása során?

– Nehezet kérdezett… Nagy dolognak tartom, hogy három éven át a Kisebbségi Kerekasztal elnöke lehettem, utána pedig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökeként végezhettem a közéleti küldetésemet. Az is örömmel tölt el, hogy amikor 2011 és 2015 között a szófiai Magyar Kulturális Intézetet vezettem, sikerült megvalósítanom egyik legnagyobb álmomat, miszerint Nagy László költőnek – aki aranybetűkkel írta be a nevét a bolgár líra magyar fordítói közé – mellszobrot állíthattunk.

– Hetvenhét évesen minek köszönheti a szellemi frissességét?

– Gyarapítom a könyveim számát. Szívesen írok novellákat, aforizmákat, ha úgy tetszik, miniesszéket. Természetesen arról is mesélek, hogyan élem meg a covidos időszakot, az új kötetemben lehet majd olvasni róla. Rengeteg témám van, csak győzzem leírni! Követem a hazai bolgár kisebbség életét, de aktív vezetőszerepet már nem vállalok, viszont maradtam a Bolgár Kulturális Fórum tiszteletbeli elnöke, úgyhogy én már mindhalálig nemzetiségi maradok.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.