Békefi Ferenc gyermekként csöppent bele a Kárpát-medence egyik legtragikusabb, 1944 őszén indult emberüldözésébe. Az ekkor még csupán 14 éves fiú története napjainkban is erőt, hitet adhat minden magyarnak.

„Édesanyám, van még Magyarország!”

Békefi (Bátyity) Ferenc 1930. november 21-én született Jánoshalmán. Édesapja Bátyity Vince (1898) zsellér, édesanyja Malustyik Anna (1900) háztartásbeli volt. A család egy része a Délvidékről származott, ezért 1942-ben a jobb élet reményében Csurogra költöztek. A katonai behívások miatt Békefi Ferenc 14 évesen az édesanyjával és a húgával egyedül maradt. Ő lett az egyik családfenntartó, dolgoznia kellett.

Ekkor már egymást követték a partizának­ciók a településen és a környékén. Robbantások és gyilkosságok is előfordultak. Egyre többször hangzott el, hogy bizony nagy kár volt a razziákért, amiket a magyarok műveltek 1941–42-ben. Ám Békefiék nem féltek, nem akartak elmenekülni, ők nem bántottak soha senkit.

A szovjet csapatok elvonulása után, 1944 októberétől megkezdődtek a jugoszláv partizánok vég nélküli tömeggyilkosságai a környéken. A mészárlás általában ugyanúgy történt. A községháza udvarára vittek 10-15 embert, akiket megkínoztak vagy rögtön megöltek. Többeket válogatott barbár módon pusztítottak el. Így érkezett el 1945. január 23-a. Csurogon nagy hideg és hó volt azon a télen. Békefiéket is kiparancsolták. A fiú ­automatikusan élelmet is csomagolni akart, de nem engedték, rászóltak:
– Ostavi, više ti ne treba! (Hagyd, nem kell az már nektek!)

A partizánok szinte a település teljes magyar lakosságát kiterelték a piactérre. Az összeterelés órákon át tartott. A szerb lakosok egy része a magyarok azonnali legéppuskázását, míg mások a fagyos Tiszába dobását követelte.

Végül a csurogiakat a Járekban (Tisza­istván­falva) található lágerbe vitték. A csu­rogiak között azt hirdették ki, hogy nem térhetnek vissza többé a községbe, háborús bűnösök, ezért hat hónapra szigorított lágerbe kerülnek. Közölték, hogy ne próbálkozzanak szökéssel, úgysem fog sikerülni. Ha sikerülne is, nem tudnak hová menekülni. A „fasiszta magyarok” elveszítették a háborút, Magyarország pedig megszűnt létezni. A szí­vükbe is fagy költözött ennek hallatán.

Egy szögesdróttal körülvett táborban lévő házakba tömörítették őket. Ahová Békefiék kerültek, ott körülbelül 60 főt helyeztek el. A bútorzat nélküli épületekben egy-egy jancsikályha volt. A csurogiakkal együtt érkeztek a zsablyaiak is. A két település magyar lakossága mintegy 4000 fő lehetett. A körülmények borzasztóak voltak. A fagyos földből előkerült zöldségeket (répa, hagyma stb.) főzték meg, azt ették. Só és zsír nélkül kellett főzniük.

A láger személyzetétől semmit nem kaptak. Éhínség és vérhas ütötte fel a fejét. Ráadásul minden és mindenki tetves volt. Egy szürke ló mögé kötött kordé járt körbe naponta, hogy az elhunytakat elvigye. Szinte mindennap, minden házban voltak holttestek. 1945 márciusában érkeztek még magyarok Mozsorról a lágerbe. A tábor létszáma a 10 000 főt is elérhette.

Az 1944–46-os délvidéki emberüldözés egyik legborzalmasabb gyűjtőhelye volt a Járeken (Tiszaistvánfalva) létesített láger. A mai Újvidéktől 12 kilométerre, északkeletre fekvő falu egykor német többségű volt. A tábor 1944 decembere és 1946 áprilisa között állt fent. Magyar és német községek lakóit hozták ide. Járványok, éhínség pusztított köztük. Jelenlegi tudásunk szerint 6429 ember halt meg itt, köztük 944 gyermek.

1945. április 1-jén húsvétvasárnap volt. Többen is elindultak reggel a harangzúgás miatt a láger nagy udvarára, a térre. A szerbek végül odavezényeltek mindenkit. A harangzúgás nem állt le, de senki nem mozdulhatott. Mindenkinek ott kellett állnia sötétedésig. Temerini magyarok a lágerbe aznap élelmet hoztak, de a szerbek összeszedték, egy nagy kupacba tették, gázolajat öntöttek rá és meggyújtották. Ez volt a járeki láger 1945-ös húsvétja.

Békefi Ferenc ma, 91 évesen. Forrás: Családi archívum

Még ebben a hónapban érdekes dolgot vett észre a kis Békefi. Egy olyan kutyát látott meg a lágeren kívül, amelyik ott szokott járkálni köztük. Nem értette először, de elhatározta, megfigyeli az állatot. Kiderült, hogy a drótkerítés alá ásott a kutya, és ki-bejárkált a lágerből. A vékony és alacsony fiú elhatározta, hogy kimegy ő is, és megpróbál élelmet hozni. Édesanyja nem akarta engedni, de ő makacs volt. A közeli Temerinbe ment „koldulni”. Szerencséje volt, magyar házakat talált. Annyi élelmet hordtak össze a környező házakból, hogy egy részét nem is tudta elvinni.

Nem sokkal később a talpraesett fiú úgy döntött, hogy nem hiszi, amit a szerbek híresztelnek, hogy nincs már Magyarország. Ő ezt megnézi. Elindult, ha Temerinbe eljutott, elmegy ő Jánoshalmára is. Édesanyja megint nem akarta engedni, de ő nem hagyta magát. Egy szemétkupacban talált egy kis térképet, amin rajta volt Bács-Bodrog vármegye út- és vasúthálózata.

Békefi Ferenc 15 évesen elindult megnézni, hogy van-e még hazája a magyaroknak. Mindig a vasúti síneket követte. A Temerin–Zombor–Őrszállás vonalon 3-4 nap alatt eljutott Regőcére. Útközben, ha éhes lett, és magyar tanyát talált, odament, és ételt kért. Mindig kapott. Megmutatták neki a „zöldhatárt” is, amit akkor elsősorban szerbek ellenőriztek. Végül eljutott rokonai jánoshalmi házához.

Elmesélte, hogy mi van velük, azok pedig, hogy Magyarországon mi a helyzet. A fiú aztán nekivágott a visszaútnak, és 3-4 nap alatt ezt is megtette. Mikor Járek határába ért, már sietősebben lépkedett, a láger közelében már futott. Mikor beért a lágerbe, már rohant. A házba lépve csak ennyit tudott mondani:
– Édesanyám, van még Magyarország!

Közben már az épületből, aki csak tudott, köréje csoportosult, és faggatták, hogy mi hogyan történt vele?! Majd a már-már hitehagyott emberek ajkáról felzengett:

Boldogasszony Anyánk,
régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén,
így szólít meg hazánk:
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

A lágerben gyorsan elterjedt a hír. Az emberek kezdték elhinni, hogy lehet esélyük, megmenekülhetnek, lesz hova menni. Van Magyarország. Van még hazájuk. A fiú még többször megtette az utat, hitet, élelmet is hozva. Később a család átkerült a gajdobrai lágerbe. Végül 1946 őszén közölték velük, hogy délvidéki otthonukba nem térhetnek haza, és „átdobták” őket Katymárnál magyar területre.

Minden vagyonukat elveszítve visszamentek Jánoshalmára. Sok munkával, nélkülözések közepette álltak lábra. A sors fintora tán, de Ferenc hivatásos határőr lett. Ám soha nem lett „megbízható káder”. Zászlósként vonult nyugdíjba a Kiskunhalasi Határőrkerületből. Békefi Ferenc manapság, 91 évesen is tisztán emlékszik az 1944–46-os délvidéki, rettenetes eseményekre, mintha azok csak tegnap történtek volna.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.