Egy atomrobbanás 1986-ban – és utóhangjai

Harmincöt év alatt az érdeklődők már majdnem mindent megtudhattak arról, hogy pontosan mi történt 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perc 45 másodperckor az ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyi­mir Iljics Lenin atomerőműben. Bár ebben a „pontosan”-ban” azért ne legyünk száz százalékig biztosak…

Ami viszont biztos: a reaktorrobbanás következtében a környezetbe kikerült radioaktivitás a Hirosimában és a Nagaszakiban felrobbantott atombombák együttes radioaktivitásának körülbelül kétszázszorosa volt. A katasztrófát követő tíz évben mintegy 40 ezer, a kárelhárításban részt vevő ember, úgynevezett likvidátor halt meg, jobbára harmincas-negyvenes éveiben járó férfi. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) beszámolója szerint a pajzsmirigyrák gyakorisága a Csernobil közelében élő gyermekek körében a normál szint 80-szorosára nőtt.

Egyes számítások szerint Pripjaty nagyon sokáig lakatlan marad, ugyanis a cézium 137-es izotópja még jó 200 évig adja a sugárterhelés javát, nem is beszélve az ennél kisebb intenzitású plutóniumból származó sugárzásról, amely 24 ezer év alatt is mindössze a felére fog csökkenni. És így tovább: véget nem érő a károk és tragédiák sora.

Aki látta a Csernobil című, öt epizódból álló, amerikai–brit televíziós minisorozatot, talán emlékszik ar­ra, amit Gyatlov főmérnök mondott, amikor jelentette a sugárzás mértékét: „3,6, nem jó, de nem is tragikus.” Miközben a sugárzás valójában ennek több ezer­szerese volt, egyes helyeken 20 000 röntgen/óra fölötti (a halálos dózis 5 óra alatt nagyjából 500 röntgen), de az erőműben található mérőműszerek maximum 3,6 röntgen/órát tudtak mérni. És amikor az összes mérőműszer kiakadt, a válasz akkor is az volt, hogy biztos nincs baj, csak a műszer rossz. Mindegyik…

– Miért csak majdnem mindent tudhatunk 35 év után is a katasztrófáról?

– A baleset a csernobili atomerőmű negyedik blokk­jában, egy rosszul megtervezett és rosszul kivitelezett biztonsági teszt miatt következett be – mondja Bajsz József, aki 42 éven át dolgozott a Paksi Atomerőműben, s a biztonságért felelős vezetőként ment nyugdíjba. – Amiről az orosz kollégák nem nagyon szeretnek beszélni: a reaktor tervezési szempontból eleve hibás volt, a leállítást szabályozó rudak nem jól működtek. Mindehhez hozzájárult, hogy a tesztet menet közben el kellett halasztani, ezért olyanok is részt vettek a munkában, akik nem voltak felkészítve. Ezenfelül az eredeti terveken is módosítottak, magyarul gyakorlatilag improvizáltak.

A világon az első atommáglya 1942. december 2-án, Chicagóban, mégpedig a helyi futballpálya lelátója alatti pincében lobbant fel, ahol is első ízben si­került megvalósítani az önfenntartó láncreakciót. A Máglyát az olasz fizikus, Enrico Fermi gyújtotta be, természetesen a két magyar: Szilárd Leó és Wigner Jenő jelenlétében.

A viszonyokra tán jellemző, hogy biztonságból egy fejszés ember állt készenlétben a ­reaktor tetején, hogy baj esetén elvágja a kadmiumrúd tartókötelét, hogy az behullva a reaktorba, leállítsa a hat tonna urán reakcióját. Ez az ember volt az utolsó védelmi vonal, a Safety Control Reserve Axed Man, ami magyarul nagyjából úgy hangzik: a biztonságot ellenőrző tartalék baltás ember…

Öt nappal a csernobili robbanás után a minderről szinte semmit nem tudó magyarok százezrei ünnepelték a szabadban május elsejét. Miért is ne, hiszen addig csak a Petőfi rádió mondott annyit – azt is két nap késéssel –, hogy „A csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését.”

Azóta szarkofág ide, szarkofág oda, a négyes blokk egyelőre megállíthatatlanul sugárzik, a fertőzött terület, a Zóna 4700 négyzetkilométer, ahol az ugyancsak fertőzött, genetikailag módosult állatok: szarvasok, farkasok, vadlovak és a kilövésük elől valahogy megmenekülő kutyák leszármazottai élnek.

– A világon mennyi atomerőmű működik?

– Jelenleg 443 atomerőművi reaktor üzemel, ami természetesen nem jelent ennyi atomerőművet, hiszen például Pakson is négy reaktor dolgozik. Sajnos a csernobilihoz hasonló típusból is még 11 termel ­áramot.

– Erről mit mond az egykori biztonsági vezető?

– Az úgynevezett INES-skálán, amely 1-től 7-ig terjed, mindmáig két nukleáris katasztrófa érte el a 7-es fokozatot, a csernobili és 2011-ben a japán fukusimai, amit egy földrengés és az azt követő cunami idézett elő. Természetesen történtek további balesetek is, de ezek szerencsére lényegesen kisebb hatásúak voltak.

– Miért van szükség atomerőművekre?

– A Föld energiaéhségét nagyjából háromféle eljárással lehet csillapítani. Eleinte fával, szénnel, olajjal és gázzal történt, ezek mennyisége azonban véges, ráadásul rendkívül szennyezőek. A második lehetőség a megújuló energiáké, amelyek nemcsak drágák, de nagyságrendekkel kisebb az energiahozamuk a szükségesnél, ráadásul nem is annyira tiszták, mint ahogy azt a zöldek hirdetik.

Harmadikként marad az atomerőmű, amely ma már tökéletesen üzembiztos, ráadásul a kiégett fűtőelemek tárolása is megoldott: Pakson mintegy száz évig van hely egy száraz tárolóban. És hogy hogyan viszonyul az atomreaktor egy szenes erőműhöz? Egységnyi U235 hasadóanyagban 2,7 milliószor(!) több energia van, mint ugyanannyi feketeszénben.

– Meddig működhet a jelenlegi paksi erőmű?

– A paksi blokkok eredeti üzemideje 30 év volt, vagyis üzemeltetési engedélyeik lejártak 2012–14–16-ban és 2017-ben. Az elvégzett felújítások után engedélyt kaptak az üzemidő 20 évvel történő meghosszabbítására, tehát a blokkok 2032–34–36-ig és 2037-ig üzemelhetnek.

– És mi történik azután?

– A jelenlegi négy blokk munkája véget ér, s átveszi szerepét az időközben felépülő Paks II.

– A reaktorok azonban nemcsak az atomerőművekben dolgoznak, hanem például az atom-tengeralattjárókban is. Ott is történhet baleset…

– És történt is. Néhány elsüllyedt atom-tengeralattjáróról tudunk, de egyikben sem történt reaktorrobbanás – ezt az alkalmazott technika kizárja. Még a 2000-ben elsüllyedt orosz atom-tengeralattjárónál, a Kurszknál sem történt atomkatasztrófa, pedig két hatalmas robbanás érte a hajót, az oldalán két négyzetméteres lyukon ömlött be másodpercenként 90 ezer liter víz, de a reaktorok rekesze biztonságban volt, a szabályozó rudak is a helyükön maradtak.

Ráadásul a Kurszkot, mivel csak 108 méter mélyre merült, később sikerült kiemelni. A jóval nagyobb mélységekben elsüllyedt atom-tengeralattjárók környékét folyamatosan ellenőrzik, sugárzást sehol nem tapasztaltak, más kérdés, hogy vajon ezer évekig is ellen tudnak-e állni a tengervíznek a reaktorok.

– A „szovjet hagyományok szerint” az első nyilatkozat, amit az Orosz Haditengerészet a sajtónak küldött, úgy fogalmazott, hogy a tengeralattjárón „kisebb műszaki nehézségek” merültek fel… Javaslom, hagyjuk el a Földet; talán kevesen tudják, hogy a világűrben is számos reaktor dolgozik, és szerepük a jövőben egyre fontosabb lesz.

– Kiigazítanám: ezek már csak méretüknél fogva sem tekinthetők atomreaktornak, bár működésük hasonló, ezek radióizotópos termoelektromos generátorok, amelyek a bennük keletkező hőt alakítják át elektromos árammá. Ilyen dolgozik számos űreszközben: műholdban, szondában, hold- és Mars-járóban; a 40 éve indult és a Naprendszert elsőként elhagyó két Voyager űrszonda fedélzetén máig is kifogástalanul működnek a radioizotópos termoelektromos generátorok.

Ezekre a berendezésekre elsősorban a Naprendszer távoli vidékein van szükség, ott, ahol a napsugárzás már annyira gyenge, hogy a „hagyományos” napelemes energiatermelés reménytelen. De ha majd a Holdon és a Marson megtelepülő állomások életét kell biztosítani, ahhoz valóban atomreaktorokra lesz szükség.

– Csak itthon ne felejtsék a baltás embert…