Egy lövés, húszmillió áldozat

Száz évvel ezelőtt, 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceget és hitvesét. Egy hónappal később Bécs hadat üzent Szerbiának, és megindította csapatait. Elkezdődött a „nagy háború” – negyedszázadon át így emlegették, míg ki nem tört a második világégés. Idézzük fel a merénylet krónikáját és következményeit!

Az 1900-as évek elején a szövetségbe tömörült központi (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Törökország, Bulgária) és antanthatalmakat (Anglia, Franciaország, Oroszország, Olaszország) a Balkán újrafelosztását célzó szándékaik is fokozatosan szembeállították.

A térség viszonylagos egyensúlyát 1908-ban a Monarchia borította fel, amikor bekebelezte Bosznia-Hercegovinát. Ez elsősorban a Balkánon vezető szerepre törekvő Szerbia terveit keresztezte, de a befolyását megtartani akaró Oroszország rosszallását is kiváltotta. A boszniai szerbek – Belgrád támogatásával – titkos társaságokat alapítottak, hogy merényletekkel tiltakozzanak az annexió ellen.

1914. június 28-án a trónörökös Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg hitvesével, Chotek Zsófiával a bosnyák földön rendezett hadgyakorlat megtekintése előtt a fővárosba, Szarajevóba utazott. Ez a Belgrádban tanuló boszniai szerb fiatalok egy csoportját cselekvésre ösztönözte. A merényletet Gavrilo Princip a barátjával, Čabrinovićcsal tervelte ki, majd csatlakozott hozzájuk Grabež is.

A fegyvereket a szerb titkosszolgálat egyik őrnagyától kapták. A csapat június elején jutott el Szarajevóba, ahol felvették a kapcsolatot egy másik összeesküvő csoporttal (köztük Mehmedbačićcsal és Popovićcsal), az összekötő szerepét Ilić vállalta.

A trónörököst megpróbálták lebeszélni a látogatásról, de hajthatatlan maradt. A főhercegi párt a szarajevói vasútállomáson Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia- Hercegovina katonai kormányzója díszőrség kíséretében fogadta.

A helyi kaszárnyában tett rövid vizit után a kocsisor a városházára indult. Ferenc Ferdinánd főherceg és hitvese a sorban harmadik, Gräf & Stift típusú, nyitott sportkocsiban utazott. Velük szemben Potiorek táborszernagy, míg a sofőr mellett gróf Franz Harrach alezredes ült. A menet – meglehetősen hiányos biztonsági intézkedések közepette – a Miljacka folyó mentén haladt.

Az üdvözlő tömegben megbújó Mehmedbačić tétlen maradt, mert megzavarta egy csendőr, és azt gondolta, hogy nem talál célba. A rövidlátó Popović megijedt. Princip elszalasztotta a kedvező alkalmat. Grabež a főherceg hitvesére és a körülötte lévő tömegre tekintettel nem dobta el a bombát. Čabrinović a trónörököst szállító gépkocsira hajította a kézigránátját, de az a hátrahajtott tetővászonról legurult és a következő jármű alatt robbant fel, többen megsebesültek. A merénylő a folyóba ugorva menekült, de elfogták. A méreg, amivel végezni akart magával, nem hatott.

A városházához érve a véres eseményekről mit sem sejtő polgármester üdvözlő beszédébe fogott, de a trónörökös félbeszakította: „Polgármester úr! Idejövünk az Ön városába, és a látogatókat bombával dobják meg? Ez megdöbbentő!” Végül a köszöntések után Ferenc Ferdinánd elhatározta, hogy a merényletben megsebesült szárnysegédjét meglátogatja a kórházban.

A kijelölt és a merénylők tudomására jutott útvonalat eddigre már megváltoztatták, de a konvoj első két gépkocsija az időközben kiürített út helyett – az eredeti terv szerint – behajtott a szűk Ferenc József utcába, a főherceg autója pedig követte őket. Ezt látván, Potiorek kormányzó mérgesen rászólt a sofőrre, mire ő közel a sarokhoz, a zsúfolt járda mellett lefékezett.

Ekkor az onnan néhány méterre álló Gavrilo Princip előlépett és rálőtt a főhercegi párra.

Zsófiát haslövés érte, és azonnal meghalt. A főherceg szájából vér folyt, s azt ismételgette, hogy „Semmiség!”, mígnem eszméletét vesztette. A kormányzói palotába vitték, ahol a nyaki főütőerét és a torkát ért lövés következtében néhány percen belül elhunyt. Principet a rendőrök és a trónörökös kíséretéből a segítségükre siető tisztek azonnal elfogták, majd az
összeesküvőket sorra letartóztatták.

A gyilkosság hírére a Monarchiában fellángolt a szerbek elleni gyűlölet. Ferenc József levelet írt II. Vilmos császárnak, s a németek nélkülözhetetlen támogatásáról tudakozódott.

Helmuth Johannes Ludwig von Moltke vezérezredes, vezérkari főnök tájékoztatta uralkodóját: Németország lépéselőnyben van, a szerbekkel szövetséges oroszok katonai készülődésére nem szabad további időt hagyni. A berlini válasz július 5-én érkezett meg Bécsbe: „Most vagy soha!”

Egyedül Tisza István magyar kormányfő ellenezte a háborút: a románok Erdélybe vonulásától tartott, a Monarchia erejét nem érezte elegendőnek a kétfrontos harchoz, és Szerbia elfoglalása esetén a délszláv népesség megnövekedésétől óvott. Végül azonban a közös minisztertanács július 19-én egyhangúlag elfogadta a szerbekhez intézett jegyzék szövegét. Ebben megszabták, hogy a szerb kormány nyilatkozatban ítélje el a nagyszerb mozgalmat, amelynek elfojtásában, illetve a merénylet kivizsgálásában a Monarchia részt követel magának.

Az elfogadhatatlan ultimátumra a szerb vezetés – az orosz kormánnyal egyeztetve – nemet mondott. Így Bécs július 28-án hadat üzent Szerbiának, és megindította a csapatait. Elkezdődött a világháború.

A „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” harci dalt a mozgósításkor a frontra vonuló katonákon kívül a háborúpárti tüntetéseken és az iskolákban is harsogva énekelték. Aztán a pusztító harcok, a hátországi súlyos nélkülözések idején már soha többé…

„Mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek” – ígérte II. Vilmos német császár 1914 nyarán. Nos, a falevelek még négyszer hulltak le, mire a mi katonáink végre hazajöhettek. Káosz, megszállás, hadisarc, megcsonkult haza lett osztályrészük...