Minden élőt és élettelent elborító tenger és óceán – ki ne hallott volna már az özönvíz legendájáról? Népek és nemzetek, ősi civilizációk történeteiben fellelhető, isteni büntetésként, a megtisztulás, az újrakezdés szimbólumaként. Miközben özönvíz a bolygónk történetében nem csak egy volt. És alighanem lesz még.

Éltethet, de pusztíthat is

Egyszerű fizika, még akkor is, ha a hétköznapi emberek az özönvízre nem úgy gondolnak, mint a folyékony anyag szükségszerű helyváltozására, ha azt valamilyen hatás éri.

Pedig a helyzet az, hogy ha egy bolygón nagy mennyiségben található víz, ráadásul folyékony halmazállapotban, az a folyadék akkor is megpróbálja kitölteni a rendelkezésére álló helyet, ha valamilyen hatás következtében kimozdul addigi „nyugalmi” állapotából.

Egy óceánfenéki földrengés például annyi energiát adhat a fölötte lévő vízmennyiségnek, hogy szökőár, más néven cunami keletkezik. Vagyis az óceán vize a földrengés következtében keletkező energiát úgy próbálja levezetni, hogy több méter magas hullámok formájában ráborul a szárazföld parti sávjára, majd mindent, élőt és élettelent elmosva visszahúzódik a medrébe.

A part mentén élő népek meglehetősen gyakran találkoznak ilyen jelenséggel, a legtra­gikusabbakra – mint például a 2004-es indiai-óceáni, helyenként 20-30 méteres hullámokat gerjesztő szökőárra, amely az óvatosan becsült ­adatok alapján is 150-200 ezer ember életét követelte – sokáig emlékezünk is.

A Hold hatása

Jelentős mennyiségű vízmozgással a világ számos táján találkozhatunk. Naponta kétszer is, a tengerek partján. A jelenséget úgy hívjuk: ár-apály jelenség. Ezt főként a Holdnak a Földre ható gravitációs hatása okozza.

A Föld elfordul a tengelye körül, a Hold pedig kötött tengelypályán (mindig ugyanazt az arcát fordítva felénk) halad Föld körüli útján, mindig kissé lemaradva, így az égitestek gravitációs kölcsönhatása hatóránként megemeli a tengerek vízszintjét: ez a dagály. Ha a kölcsönhatásba az égitestek együttes állásakor a Nap is beleszól, a dagály mértéke nagyobb.

Az emberi elme leginkább ekkor fogja fel, mit is jelent az özönvíz, ami valamilyen formában szinte minden nép kulturális örökségében megjelenik. Európában a legtöbben talán a Bibliában megírt özönvíz, az Isten által kiválasztott Noé és bárkájának történetét ismerik, amelyben a bolygó állatai túlélték a mindent elpusztító áradatot.

De lényegében ugyanezt a történetet hallgatják az indiai nebulók is, csak ott Visnu isten első megtestesülése, Matszja hal alakjában menti meg a víztől a növényeket és állatokat.

Számos nép egymástól függetlenül őrzi a bárka történetét. Simon de Myle – Noé bárkája az Ararát hegyén

A kínai legendák szerint az emberek az égbe másznak a víz elől; az ókori Görögországban pedig – a mítosz szerint – Deukalion és Pürrha a kiválasztott, aki túlélhette az özönvizet, aminek elvonulta után benépesíthették a Földet.

S mivel az özönvíz mítosza egymástól függetlenül fejlődő, más kontinenseken élő civilizációk mondáiban is megjelenik, több mint bizonyosságnak tűnik, hogy az ősi időkben is előfordult már a 2004-es ázsiai katasztrófához hasonlatos, annak pusztítását akár jóval meghaladóbb áradat.

Ami azonban érdekes: szinte mindegyik özönvíz okaként az emberi természetet jelölik meg, a bűnös emberét, akit az istenek, a nagy égi rendezők ilyen kegyetlennek tűnő módon próbálnak megleckéztetni. Ezek a hangok még a 2004-es cunami után is erőre kaptak, miközben pontosan tudható volt, hogy annak oka a Szumátra partjainál keletkezett, a 10 fokozatú Richter-skála szerint 9,3-as pusztító erejű víz alatti földrengés volt.

 

Amikor leszakad az ég

Az égből hulló csapadék önmagában nem okoz szökőárt, de a földön összegyűlő esővíz súlya, a felduzzadt folyók ereje átszakíthat gátakat, amelyek hatásukban hasonlatosak lehetnek az özönvízhez. Két évvel ezelőtt a Geophysical Research Letters folyóiratban közzétettek egy tanulmányt, amelyben az állt, hogy az éves csapadékmennyiség fele egészen addig mindössze 12 nap alatt hullott le.

A globális felmelegedés következtében azonban ma már 11 nap alatt lehullik ez a mennyiség. Ennyi csapadékot a talaj nem képes egyenletesen magába szívni, az árkok és csatornák sem tudják elvezetni, ezért tapasztalható az a jelenség, hogy víz alá kerülnek a termőföldek, a városokban vízeséssé válnak az aluljárók lépcsői.

De az emberi természet már csak olyan, hogy mindenre és bármire, ami hirtelen és egy csapásra képes elpusztítani ezreket vagy milliókat, képes úgy gondolni, mint lényénél és létezésénél magasabb rendű erőre, akaratra.

Talán a pusztítás mértéke és felfoghatatlansága miatt, talán azért, mert az elmúlás valahol mindig is a szembenézést jelenti mindazzal, amit tettünk, amit gondoltunk, s ahogyan éltünk.

Ha követnénk ezt a gondolatmenetet, könnyen elképzelhetjük, vajon mire gondolhattak a dinoszauruszok, amikor – egyes tudományos elméletek szerint – 65 millió évvel ezelőtt a mai Yucatán-félszigeten egy aszteroida csapódott a bolygónk felszínébe, ami akkora energiát szabadított fel, hogy a következtében több száz méter magas óriáshullám-ár söpört végig a szárazföldön.

Ha mindez hihetetlennek tűnne – hiszen hogyan is emelkedhetne ilyen magasra az óceán vize –, elég csak arra gondolni, hogy az Atlanti-óceán átlagmélysége 3,6, az Indiai-óceáné 3,8, a Csendes-óceáné pedig 4,2 kilométer, nem is beszélve az óceánok kiterjedéséről.Vagyis van ott bőven víz, amely képes annyi energiát összegyűjteni, hogy olykor-olykor elmosson szigeteket és civilizációkat.

Ha pedig valaki kísérletező kedvében van, jó magasról ejtsen bele egy szappant egy vízzel teli kádba, és figyelje meg, miként hullámzik a víz, s hogy helyenként milyen magasságba emelkedik a kád oldalán.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.