Berta Tibor dandártábornokot idén tavasszal szentelték tábori püspökké. A jelmondata: „Szolgatársak vagyunk az Úrban.” Úgy gondolja tehát, hogy ez egy csapatmunka a katonalelkészek közösségével. A katolikus püspökkel az életútja mellett arról is beszélgettünk, mi a feladata egy tábori lelkésznek, ha a katonáknak lelki támaszra van szükségük, mert elszakította őket a családjuktól karácsony idején egy külföldi misszió.

Embertől emberig

– Sok ember számára nagy kérdés, hogy egy ifjú férfi manapság miért választja a papi hivatást. Volt ehhez valamilyen családi indíttatása, milyen volt a gyermekkora?

– Vallásos családban nőttem föl, Somogyszentpálon. Annyiban talán különböztem a többi gyerektől, hogy voltak áldozópapok a családban, így már kisgyermekként sokszor találkoztam közelebbről egyházi személyekkel. Balatonberényben például Lékai László bíborossal is. Itt rendszeresen összejött egy papi társaság azokból, akiket még Mindszenty József bíboros szentelt föl a nyilasok fogságában. Ebben a közösségben hatalmas nevetések voltak. Úgy láttam, hogy ezek az emberek, minden vihar ellenére, amit át kellett élniük, jól érezték magukat egymás társaságában.

– Az idilli gyermekkorból azért nem lehetett könnyű bekerülni egy zárt, kollégiumi közösségbe, az esztergomi Ferences Gimnáziumba.

– Az iskolánk egy nagy olvasztótégely volt, az ország minden tájáról kerültek ide gyerekek. Először voltak közöttünk nehézségek, de a négy év alatt összeérett a társaság. A kollégiumi élet megtapasztalása pedig sokat segített abban, hogy könnyebben vészeljem át a sorkatonaság időszakát. Érettségi után ugyanis azonnal besoroztak a hadseregbe.

– Hová sorozták be?

– A teológushallgatókat nem a könnyű helyőrségekbe osztották be. Lentibe, Marcaliba vagy Nagyatádra kerültek. Mindegyik első lépcsős, „szigorú” alakulat volt. Marcaliba kerültem. A gépezetbe azonban homokszem kerülhetett, mert a laktanya pár kilométerre volt a szülőfalumtól. Akadt is olyan katonatiszt, aki azzal viccelődött, hogy elenged „szovjet eltávra”. Ez annyit jelentett, hogy fölmehettem a háromemeletes laktanyaépület tetejére, mert onnan elláttam hazáig.

– Vegzálták önt az ezrednél, mert tudták, hogy papnak készül?

– A ferences kollégiumban eltöltött idők után szerencsére a sorkatonaság sem volt annyira megterhelő. Megszoktam, hogy rendet kell tartani a szekrényben és ma­gam körül. A gimnáziumban akkoriban például egyetlen fürdőhelyiség volt, a szuterénben. A hálótermünk a negyedik emeleten volt, és nyolcvan ágy volt benne. Innen kellett lemenni a fürdőbe, de csak tíz percig állhattunk a zuhany alatt. A prefektus ráadásul ott állt a csapnál, és a tízből kilenc percig engedett meleg vizet, egy percig pedig hideget. Ezt nem kiszúrásból csinálta, hanem prózai okból, enélkül ugyanis biztosan megfáztunk volna, amíg fölcaplatunk a hideg lépcsőházon át a hálóterembe.

– Az sem bántotta, hogy az öreg katonáknak volt egyfajta hatalmuk a kopaszok, vagyis az újoncok fölött?

– Ez sem ért meglepetésként. A ferenceseknél ugyanis szintén volt hierarchia a felsőbb évesek, vagyis az úgynevezett „szecskavezérek” és az alsóbb osztályokban tanulók, vagyis a „szecskák” között. Volt, hogy a nyolcvan ágy összes matraca és ágyneműje lent landolt az udvaron, mert így büntettek minket, ha nem volt rendesen bevetve az ágy. A sorkatonaságnál tényleg történt egy sor értelmetlen dolog, de ha összeírnám, mi volt a jó és mi volt a rossz, több dolog kerülne a pozitív dolgok közé. A gömbölyűt néha vinni kellett, a négyszögletest pedig gurítani, de nagyon fontos volt a közösségi érzés megtapasztalása és az, hogy megtanítottak minket a rend­szeretetre. Örök igazság, hogy ha megtartod a rendet, a rend is megtart téged.

Berta Tibor. Fotó: Németh András Péter

– Már az újjáalakulásakor a tábori püspökséghez került. Hogyan szervezték meg a szolgálatot?

– Valóban a kilencvenes évek közepén hívott fel Ladocsi Gáspár teológiaprofesszor, aki a tábori püspökség megalakulásakor a szervezet vezetője lett, és kért, hogy szolgáljak mellette titkárként. Nem volt egyszerű az újjászervezés. Még dokumentum sincs arról, mikor és miként szüntették meg a tábori lelkészi szervezetet Magyarországon. Ezt ugyanis nem megszüntették a kommunizmusban, hanem fokozatosan elsorvasztották. Erre a szolgálatra ráadásul különböző egyházmegyékből jöttünk, ahol hozzá voltunk szokva, hogy szól a harang a templomban, ahol összegyűlnek az emberek, akik eleve a liturgiára érkeznek. A helyőrségekben azonban nem volt harang, és ha lett volna, akkor sem jöttek volna a hívek egy csapásra. Embertől emberig kellett menni.

– Melyek a legfőbb feladatai a tábori lelkészeknek?

– A katonai ordinariátus nem helyekhez, hanem személyekhez kötődő egyházmegye. Ha egy katona mondjuk Debrecenben szolgál, ott vagyunk mellette, de ha innen Irakba megy külszolgálatra, vagy a határ mellé vezénylik, szintén vele kell lennünk. És természetesen a katonacsaládok mellett, amelyeknek programokat szervezünk. A gye­rekeknek például táborokat, Mikulás-ünnepséget, versmondó versenyt. Az egész családnak próbáljuk ellátni egyfajta lelkipásztori szolgálatát hétfőtől péntekig.

– Ön is volt katonai misszióban, Koszovóban. Ez azért is különleges helyzet, mert a katonák külszolgálata fél évig tart, és ezalatt nem látják a családjukat. Ebben a helyzetben hogyan tudnak lelki támaszt nyújtani nekik?

– Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az evangé­liumhoz. Jézus és az apostolok is részt vettek minden bizonnyal a jeruzsálemi liturgiákon, de sokkal jelentősebb, amikor Krisztus együtt él, együtt mozog velük, és közben tanítja őket. A misszió hat hónapja sajátosan hasonlítható ehhez a helyzethez.

Alkalom arra, hogy a katona bármikor, bármilyen napon és napszakban beszélgethessen velünk az örömeiről, a bánatáról, a sikereiről, a kudarcairól vagy az aggodalmairól. Jézus nem ezt tette az apostolaival? Amikor azt mondja, „Nézzétek az ég madarait!”, nem egy festményre mutatott, hanem a madarakra, együtt élt a valósággal. A külszolgálatok alkalmával valójában ilyesmi a mi feladatunk is. Azt próbáljuk elmondani, hogy az Istenben gyerekként hiszünk.

– A háborús övezetekben szolgáló katonáknak félelmei, stresszes helyzetei is lehetnek. Nem beszélve a poszttraumás időszakokról, amikor egy misszióból visszatérve nehezen tudnak visszailleszkedni a békés viszonyok közé. Ilyenkor lélekgyógyásznak is kell lenniük?

– Lelki támaszt nyújtanunk kell, de ha azt érzékeljük, hogy pszichológusi, orvosi segítségre van szükség, azt a szakembernek kell megoldani. A mi lelki segítségünk néha csak a problémák meghallgatása, néhány jó szó, egyfajta biztatás, megerősítés. Az is fontos, hogy ha a katonák elveszítik egy bajtársukat, segítsünk, hiszen az egyháznak nagy gyakorlata van a gyász feldolgozásában. Egyfajta lelki teher az is, amikor sokáig nincs mit tenni, de állandó a feszültség bennünk, hogy bármelyik percben jöhet a parancs, indulni kell egy bevetésre. Jó, ha van velünk ilyenkor egy ember, akinek elmondhatjuk azt, ami a szívünket nyomja.

– Milyen a karácsony egy katonai misszióban?

– Természetesen nagyon más, mint otthon. A misszióban előfordult, hogy úgy eszkábálunk össze valamilyen karácsonyfát, mert nem jutottunk fenyőhöz. De nem is ez a lényeg. Krisztus születéséről is csak kevesen, a pásztorok tudtak kezdetben. Isten Fiának megtestesülése nagyon egyszerű helyen történt, rejtve, egy jászolban. De biztos, hogy kell a sok dísz és a sok pom­pa? Mit kompenzálunk ezzel? Isten, aki tökéletes, hajlandó arra, hogy végtelen igénytelenséggel eljöjjön a világba és kiszolgáltassa magát. Mi, porszemek pedig úgy gondoljuk, mindent megtehetünk.

A karácsony azzal szembesíti a katonát, aki misszióban van, hogy nincs mellette a család, nem ott van, ahol ilyenkor lennie kellene és nem azokkal, akikkel szeretne. Máriának és Józsefnek is el kellett mennie Názáretből Betlehembe. Ki voltak szakítva a közösségből, amelyben éltek, az otthonukból. A karácsonyi tanítás szerint Isten emberré lett, és megmutatta, hogyan közelíthetünk hozzá. Ennek a közeledésnek pedig a legfőbb parancsa a szeretet, és ennek csak jele az ajándék. Mert a szeretet mindig figyelmes.

– Sokan sajnos a járvány miatt is elvesztik a szeretteiket. Mire taníthat bennünket ez a helyzet advent idején?

– A járvány szerintem azt mutatja meg, hogy nemcsak magunkba kell néznünk, hanem azt is végig kell gondolnunk, miért vagyunk a világban. Biztos, hogy föl kell-e forgatnunk a Földet, a természetet? Ha volt egy ősrobbanás, az honnan jött? És hogyha volt terve az Úristennek a világgal, akkor bele lehet-e nekünk nyúlni? A honvédség gyertyagyújtásán azt is próbáltam elmondani, milyen karácsonyt kívánok, mi a „receptje” az ünnepi ajándéknak ebben a helyzetben.

Ha sikerül beszerezni egy kis jóságot, egy kis bizalmat, egy kis állhatatosságot, egy kis igazságosságot, egy kis irgalmat, egy kis örömöt és derűt, és ezekhez sikerül begyűjteni istenfélelmet is, akkor ebből olyan, igazi ajándékot tudunk összeállítani, ami maradandó lehet mindenki számára.

Hozzászólások

Friss cikkek

A királynő útja
Használható hagyomány
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Liliomkirálynő a homokon
2022.08.12.
Csinos, kényelmes, öko
Bányasirató Oszlopon
Eső helyett választóvizet hoz az év
Rejtélyes halálesetek – Imre hercegtől Zrínyi Miklósig
Minőségi térkő a kert díszítéséhez
2022.08.05.
Masszírozott vályogfalak
Aranyló balfedezet, avagy Zakariás József emlékezete
2022.07.29.
Mire érdemes 2022-ben figyelni hitelfelvétel közben?
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.